Arcangelo Corelli különösen tehetséges volt karmesterként, a modern zenekari irányítás egyik úttörőjének tekinthető, hatása Purcell, Händel és Bach zenéjén is érződik. Az olasz barokk zene nagy mestere, a concerto grosso műfajának megteremtője 370 éve, 1653. február 17-én született.
A „mesterek mesterének” is nevezett Arcangelo Corelli életéről keveset tudunk, Fusignanóban, Ravenna közelében született 1653. február 17-én. Zenei tanulmányait Faenzában kezdte, 13 évesen került Bolognába, ahol Giovanni Benvenutinál, a San Petronio kápolna hegedűsénél, majd Leonardo Brugnolinál tanult, s csakhamar az Accademia dei Filarmonici tagjává választották. 1671 körül került Rómába, itt a Tordinona Színházban hegedült. 1675-ben a római San Luigi dei Francesi kápolna harmad-, majd másodhegedűse lett.
1677-ben írta első művét, Szonáta hegedűre és lantra címmel. Ebben az évben Németországba, Heidelbergbe, Münchenbe és Hannoverbe utazott, s 1680-ban tért haza. Ekkor a Teatro Capranica zenekarában működött és Matteo Simonellinél tanult zeneszerzést. Az 1680-as évek elején Krisztina svéd királynő udvarához tartozott. A királynőnek ajánlotta Opus 1. számú 12 triószonátáját. 1682-ben a Kápolna első hegedűse lett, 1685-ben jelent meg Opus 2-es, 12 kamara triószonátája. Ebben az időben hegedűpedagógiáját már igen magas fokra fejlesztette, Amszterdamból, Párizsból, Londonból jöttek hozzá tanulni, tanítványa volt többek között Geminiani, Locatelli és Somis.
Gyakran kérték fel különleges zenei előadások szervezésére és levezénylésére
Karmesteri képességei a modern zenekari vezénylés úttörőjévé tették
1687-1690 között Panfili kardinális karnagya volt. A pápához küldött brit követ fogadásán Krisztina 150 fős zenekarát vezényelte. 1690-ben dirigálta Giovanni Lulier Santa Beatrice d’Este című, 33 hegedűre, 10 brácsára és 17 csellóra írt oratóriumát. Ez évben állt Pietro Ottoboni bíboros (a későbbi VIII. Sándor pápa) szolgálatába, s mint hegedűvirtuóz, hangversenymester és a zenei gyűjtemény gondnoka, ott működött haláláig.
Opus 3. számú, 12 templomi triószonátája 1689-ben, Opus 4-es, 12 kamara triószonátája 1694-ben jelent meg. Ugyanebben az évben Pietro Ottoboni bíboros szolgálatába lépett, amelyben élete hátralévő részét töltötte.
Valószínűleg tanított a római Német Intézetben, 1700-ban pedig a Palazzo della Cancellaria elsőhegedűse és karmestere, s a Santa Cecilia Akadémia zenekarának vezetője lett. A brandenburgi választófejedelem nejének, Sophia Charlotte-nak ajánlott 12 szonátáját(Opus 5.) is ekkor írta. Kapcsolatban állt az 1707-08 közt Rómában tartózkodó Händellel is.
1706-ban Pasquinivel és Scarlattival együtt az Arcadia Akadémia tagja lett. Utolsó műve, a 12 Concerto Grosso (Opus 6.) amszterdami kiadását már nem érte meg. Ez a név eleinte csak a játék elveit jelentette, később vált műfajjá. Itt egy „concertino” hangszercsoport (többnyire két hegedű és egy cselló) lépett fel a ripieno, majd tutti nevű nagyobb csoporttal szemben, ez a koncertálás, vetélkedés. Ebből fejlődött ki a concerto solo, a versenymű, ahol az első csoport helyett egy hangszer szólt. Corellinél hol az első hegedű, hol a cselló hangsúlyos, olykor a három hangszer egyenlő súlyú.
A concerto grosso négy-héttételes műfaját 1682-ben Corelli teremtette meg, s mintául szolgált Torelli számára, később Vivaldi és Händel írt ragyogó gyűjteményeket e műfajban. Corelli hatása igen jelentős a hegedűjáték fejlődése szempontjából, fontosabb művei száz év alatt negyven kiadást is megértek.
Utolsó éveiben búskomorságba esett, 1713. január 8-án halt meg Rómában. Síremlékét Ottoboni bíboros állíttatta, a felirat szerint a pfalzi választófejedelem a muzsikust nemesi rangra emelte.
Corelli külföldi útjairól nem sokat tudunk, de bizonyos, hogy a korabeli európai zene irányzatait jól ismerte, s ezeket szuverén módon vette át. A velencei operanyitányok ünnepélyessége éppúgy hatott rá, mint Lully balettzenéje, vagy a bolognaiak ellenpontozó kifejezésmódja.
Igényes és önkritikus mester volt,
ellentétben számos kortársával, akik sokszor csak sebtében írták le műveiket. Versenyműveiben tökéletes egyensúlyban vannak a tutti és concertino részek, szólamai finomak, elegánsak és kifejezőek, legvirtuózabb tételei is mértéktartóak. Lassú részletei a bel canto szép példái.
Legnépszerűbb műve G-moll, karácsonyi Concertója, ennek zárótétele a délolasz utcai síposok hagyományos 12/8-os ütemű pasztorálja, mely áhítatos pianissimóban végződik. Híres darabja a La Follia, ez spanyol eredetű, sarabande témájú mű, a cím őrültséget jelent.
Munkássága korszakos jelentőségű a hegedűirodalom történetében.
Kamaradarabjaiban kortársaihoz hasonlóan rapszodikusan kapcsolja egymásba a különböző hangulatú és tempójú tételeket. Templomi szonátáira lassú és gyors váltakozása jellemző.
Szonátáit a társadalom műveltebb, gazdagabb rétegének, a nemesek, kereskedők, papok házi muzsikára vonatkozó igényeinek kielégítésére írta, általában három vonósra, amelyeket csembaló vagy szobaorgona kísért. Zenekari művei templomi és világi koncertekre oszthatók, az utóbbiak tételei között táncdarabok is találhatók. A concerto grossók és a triószonáták a nagyzenekari és kamaramuzsikálás alapjai, a nyugat-európai zene fő pillérei lettek.
Előtte tiszteleg Couperin A parnasszus, avagy Corelli apoteózisa című műve, mely az olasz és francia stíluselemeket egyesíti, valamint Rahmanyinov Változatok egy Corelli-témára című zongoradarabja is.
