Mit érne a karácsony ünnepe terített asztal nélkül? Ahhoz pedig az abrosz, a szalvéta, illetve az asztalkendő is hozzá tartozik. Mi köze hozzá a pompéji fiúnak, s mit kell tudniuk a mai éttermek vendégeinek?
Keszkenők és hangedlik
Hogy a régi rómaiak mennyire voltak enyveskezűek, nem tudni, de sejthetni a költő, Martialis verséből, mely szerint vannak olyan vendégek, akikre jó odafigyelni, nehogy elvigyék „emlékül” az asztalkendőt. S hogy ez tényleg nem volt ritkaság, igazolja egy pompeji felirat: „Hej, fiú, mosd meg a lábakat és szárazra törülgesd, szalvétákat is adj, de arra vigyázz”. Vagyis a szalvéta nem új keletű jövevény mindennapjaink használati tárgyai között.
Jó ezt tudni, annak fényében különösen, hogy az ókorban, sőt még a középkorban is a legtöbb ember az ujjait használta evőeszköz helyett, s ha volt szolgája, esetleg rabszolgája, annak hajába törölte meg a kezét. A szegény polgár pedig az ujjasát vagy a saját haját használta erre a célra. A főuraknál, ahol földig érő abrosszal terítettek étkezéshez, szalvétának használták az abroszt is, amelyet épp ezért minden fogás után váltottak. Még a reneszánsz időkben is előfordult, hogy a lakoma vendégei a hosszú, lelógó abroszba törölték a kezüket.
Az első vászonszalvéták a XV. században készültek, először gyermekek számára. Később a felnőttek is használni kezdték őket. A XVI. században a szalvéták már gondot okoztak a francia papoknak is, akik a szószékről prédikálták a népnek, hogy kezet, szájat szabad törölni az asztalkendőbe, orrot belefújni azonban illetlenség. A várak török hódoltsági idejéből fennmaradt inventáriumai kifejezetten megkülönböztetnek keszkenő kendőket, kézbe való kendőket és asztalkendőket.
„Ellopattak asztali készületek, servétók”
Étkezési kultúránkra is jellemző lehet, hogy aránylag nagyon korán, már a XVI. század második feléből találkozunk pontos adatokkal. Ormány Anna asszony hátrahagyott ingóságai között 1581-ben „eöthwen hath aztal kezkeneotzke” található. „Hwz aszthal kezkeneotzke” – olvashatjuk 1590-ből, 1626-ban pedig „reczés asztalkeszkenyő” szerepel egy hozományjegyzékben: „Ezeknek az tíze selyemmel varrott. Az többi recés, ki kötéses, ki csipkés”.
E rendkívül hasznos kis kelmedarab neve vándorszó, amely egyaránt előfordul angol, német, bajor, osztrák, orosz variációkban is. Mindahány nyelvbe a franciából terjedt el, és a servier (szolgálni, felszolgálni) ige volt az alapja. A magyar nyelvemlékek először 1783-ban említik ezt a szót, még ha nem is abban az alakban, ahogy ma ismerjük: „Ellopattak asztali készületek, servétók”, majd előfordul a szó szalvéta, salvéták, szaluét, serviette, saleta változatban. 1862-ben már szalvette, szárvéta, szeriette neveken ismert.
A XVIII. század végéig a szalvéta magyar neve kendő, asztalkendő volt. Eleink módosabb rétege gazdagon ellátta lányait asztalkendővel, melynek pontos rendeltetésére ebből az idézetből is következtethetünk: „Koczka formára szőtt, tányérhoz való kis keszkenő húsz rózsa formára szőtt, tányérhoz való kis keszkenő 21, egy véggel, pamuttal szőtt, tányérhoz való kis keszkenő harmincz.”Az iparszerű vendéglátás megjelenésével, az osztrák közvetítésű francia konyha térhódításával a keszkenő helyébe a francia eredetű szalvéta lép és ettől fogva fordul elő nyelvkincsünkben servéta, szervéti, szalvéta, szaluét, serviette, salvéta stb. alakokban. Szerepe változatlan: a kéz és a száj törlésére szolgál, ünnepélyes alkalmakkor azonban különösebb hangsúlyt kap látványos hajtogatása, ez egyúttal az asztalt is díszíti.
A XIX. században a hivatásos vendéglátás már valóságos szalvétakölteményeket, szobrokat módolt ki. A pincérek feladata volt ezek ügyes kezű hajtogatása. Kenyérkosár, kereszt, csillag, hattyú, páva, bíbornokkalap, püspöksüveg, legyező, menyasszonyi szalvéta, pálmalevél – csak néhány azok közül, amelyeket a XIX. század pincérének ismernie kellett. A praktikus és higiénikus papírszalvéta is e században jött divatba. Hogy hányféle formája ismert, arról bárki meggyőződhet a brüsszeli szalvétamúzeumban, ahol a hímzett és azsúrozott (szálhúzással és hímzéssel készült) damasztszalvétától a papírszalvétáig mindenféle asztalkendő megtekinthető a tárlókban.
Zsigmond király idejéből maradt ránk egy kártyasor, amelynek egyik ábrázolásán az étekfogó (a felszolgáló) egy hosszú kendővel takarja le, fogja össze a tálakat. Ez a kendő – felszolgálókendő lévén – szintén összefüggésben van a szalvétával. A XVII. század írásos emlékei „hosszú kendő” néven emlegetik. A közelmúlt pincérei, de talán még a maiak is „hangedli”-nek nevezik. Ennek a felszolgálókendőnek a szerepe, hogy a vendég elé tiszta edény kerüljön – de ne a vendég szeme előtt tisztogassanak vele – és a vendég távozta után ezzel tüntessék el az asztalon maradt hamut vagy morzsákat.
A mai pincér-tankönyvek közhelye, hogy a „felszolgálókendő” mindig tiszta legyen, illetve, hogy tilos zsebbe gyűrni vagy vállra hajítani. Ugyancsak napjainkban valaki – mert nyilván szükségét érezte – így szedte pontokba az úriember szalvétahasználatát: „1. Kinyitom a szalvétát egy még nem használt helyen. 2. Megtörlöm ajkaimat. 3. Összehajtom a szalvétát, hogy a szájtörlés esetleges nyoma a továbbiakban rejtve maradjon, és hogy elférjek tőle.”
A hajdani túlzsúfolt asztalokkal, csodálatosan hajtogatott szalvétákkal ellentétben, a mai kívánalmaknak az felel meg, hogy minél kevesebb érintéssel, gyűréstől mentesen, lehetőleg természetes formában helyezzék el az asztalkendőt. Amíg a múlt század polgára a nyakába akasztotta, gallérjába tűrte a díszesen hajtogatott darabot, ma a szalvéta könnyed mozdulattal a térdre kerül, hogy a ruhát is védje, amellett, hogy szájtörlésre való. Kezet beletörölni ma is illetlenség, akárcsak ha a szalvétát kímélve, iváskor a poháron marad a száj lenyomata.
