Tíz éve, 2016. július 19-én hunyt el Somló Tamás, a magyar könnyűzene egyik legsokoldalúbb és legszerethetőbb alakja. Az LGT ikonikus hangja, kiváló szaxofonos, basszusgitáros, zeneszerző, bohóc, jogász és örök optimista volt egy személyben.
Dalai ma is feldobnak és elvarázsolnak, generációkat kötnek össze, személyisége pedig ugyanúgy hiányzik a magyar zenei életből, mint jellegzetes rekedtes hangja és utánozhatatlan humora.
Kevés olyan zenész akad a magyar könnyűzene történetében, akire annyi szerep illett volna egyszerre, mint Somló Tamásra. Énekesként, basszusgitárosként, szaxofonosként, zeneszerzőként és előadóként egyaránt maradandót alkotott, de azok, akik ismerték, elsősorban emberségére emlékeznek. Nem szeretett sztárként viselkedni: s azon túl, hogy kiváló zenész volt, kíváncsi, közvetlen, önironikus, valamint legendás humorú volt, és szinte gyermeki lelkesedéssel fordult a zene felé egészen élete végéig.
„Annyi mindent nem szerettem még…”
„Annyi mindent nem szerettem még…” – aligha van olyan magyar zenebarát, akinek ne csendülne fel a fejében Somló Tamás jellegzetes, rekedtes hangja, amikor meghallja ezt a dalt. Kevés előadó tudta úgy megszólítani a közönséget, mint ő: egyszerre volt közvetlen, derűs, bohókás és mélyen érzékeny. Nem épített maga köré rocksztár-mítoszt, inkább olyan ember maradt, akivel bárki szívesen leült volna beszélgetni egy koncert után.
Tíz éve, 2016. július 19-én hunyt el Somló Tamás, a magyar rockzene egyik legsokoldalúbb alakja. Az LGT meghatározó zenésze nemcsak kivételes énekes, basszusgitáros és szaxofonos volt, hanem olyan személyiség, akit szinte lehetetlen volt nem szeretni.
Kevesen tudják, hogy pályája nem egy próbateremben, hanem a cirkusz világában indult. Gyerekként hegedülni tanult, majd az Állami Artistaképző növendéke lett, ahol zenebohócként lépett porondra. Később gyakran emlegette, hogy a cirkuszban tanulta meg a legfontosabb leckét: a közönség figyelmét nem lehet kikényszeríteni, azt minden este újra meg kell nyerni.
Talán ezért maradt egész életében ennyire természetes a színpadon. Nem szerepet játszott, hanem önmagát adta. Ha kellett, viccelődött, ha kellett, meghatódott, de mindig őszinte maradt.
Álomarcú lány
Somló Tamás igazi muzsikus volt a szó legnemesebb értelmében. A szaxofon maradt a legnagyobb szerelme, de emellett basszusgitáron, gitáron, fuvolán, klarinéton és számos más hangszeren is játszott.
Nem a virtuozitás érdekelte, hanem az, hogy megtalálja azt a hangot, amely legjobban szolgálja a dalt. Zenésztársai gyakran emlegették, hogy számára a hangszer csak eszköz volt: a legfontosabb mindig maga a zene maradt.
Az Omega, az Atlasz vagy a Kex fontos állomásai voltak pályájának, de a sorsa végül a Locomotiv GT-hez kötötte.
Amikor 1973-ban Frenreisz Károly helyére csatlakozott az együtteshez, senki sem sejthette, hogy ezzel megszületik a magyar rockzene egyik leglegendásabb felállása.
Presser Gábor később több alkalommal is úgy beszélt róla, mint pótolhatatlan társáról, aki nemcsak kiváló zenész volt, hanem különleges színfoltja is minden próbának és koncertnek. Karácsony János szerint Somló jelenléte önmagában jókedvet teremtett – ahol ő megjelent, ott néhány perc múlva már mindenki nevetett.
Az LGT legnagyobb slágerei közül számos az ő nevéhez kötődik. Az Álomarcú lány, az Ülök a járdán, a Valamit mindig valamiért, a Primadonna, a Boogie a zongorán, a Nagyon kell, hogy szeress vagy az Annyi mindent nem szerettem még ma már a magyar könnyűzene megkerülhetetlen klasszikusai.
Boogie a zongorán
A Cultura.hu korábbi írásai is felidézik Somló Tamás egyik legkülönlegesebb tulajdonságát: soha nem gondolta, hogy már mindent tud.
Ötvenéves elmúlt, amikor felvételizett az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára. Sokan tréfának hitték a jelentkezését, ő azonban komolyan vette a tanulást, és 57 évesen jogi diplomát szerzett. Elsősorban a szerzői jog érdekelte, hiszen egész életét a zenének szentelte.
Nem a diploma volt számára fontos, hanem az új ismeretek öröme. Ez a kíváncsiság jellemezte egész életét.
Akik ismerték, szinte kivétel nélkül ugyanazt emelik ki róla: elképesztő humorérzéke volt. Öniróniája legendás volt. Nem sértődött meg saját bakijain, sőt gyakran ő mesélte el őket elsőként. Egy-egy koncerten képes volt néhány mondattal feloldani a legnagyobb feszültséget, a próbákon pedig állandó nevetés kísérte jelenlétét.
Talán ezért szerették annyira kollégái is. Nemcsak kiváló muzsikust veszítettek benne, hanem azt az embert is, aki mindig tudta, mikor van szükség egy jó történetre vagy egy felszabadító nevetésre.
Gondolsz-e rám
Somló Tamás hosszú betegség után, 2016. július 19-én hunyt el. Néhány héttel később Presser Gábor, Karácsony János és Solti János bejelentették azt, amit a rajongók ugyan sejtettek, de nehezen fogadtak el: Somló nélkül nincs Locomotiv GT. Az együttes többé nem lépett színpadra.
Ez nem pusztán egy zenekar történetének lezárása volt. Egy korszak ért véget, amelyben az LGT dalai nemzedékek életének váltak meghatározó emlékeivé.
Somló Tamás ma is jelen van a magyar kultúrában. Ott van a rádiókban felcsendülő LGT-slágerekben, a fiatal zenészek feldolgozásaiban, a tabáni koncertek emlékeiben és azokban a történetekben, amelyeket pályatársai máig mosolyogva mesélnek róla.
2022-ben Szigetváron mellszobrot avattak tiszteletére, de valójában nincs szüksége emlékműre. Az igazi emlékművek azok a dalok, amelyek újra és újra megszólalnak. Mert Somló Tamás azok közé a művészek közé tartozik, akiknek a hangja nem halkul el az idővel. Csak egyre ismerősebben szól hozzánk. És amikor felhangzik az Álomarcú lány, az Ülök a járdán vagy az Annyi mindent nem szerettem még, nem csupán egy legendás zenészt hallunk. Hanem egy embert, aki egész életével azt bizonyította, hogy a zene akkor a legerősebb, ha örömet, emberséget és szabadságot ad.
