„…Sarah az egyik legnagyobb színésznő volt, és ma is az maradna. Ugyanazt érezte, amit mi, és újból meg tudná érinteni a szívünket” – olvasható az Alfons Mucha életét megörökítő regényben. Az „isteni” Sarah Bernhardt színésznő, az Art Nouveau jelképe 170 éve született.
Az „Isteni Sarah”, azaz Sarah Bernhardt, a francia színjátszás világhírű nagyasszonya egy Párizsban letelepedett dán kurtizán, Julie Bernard és egy francia férfi törvénytelen gyermeke volt, 1844. október 22-én született Henriette-Rosine Bernard néven. Az akaratos leánygyermek zavarta anyja életvitelét, aki előbb tartásra, majd zárdába adta. Ott nevelkedett 16 éves koráig, apácának készült, amikor anyja egyik lovagja, Morny hercege, III. Napóleon féltestvére pártfogásába vette s színi pályára segítette.
1860-ban felvették a párizsi Conservatoire színiiskolájába, amit két év után otthagyott, és Morny befolyásának köszönhetően a Comédie-Francaise társulatához került kezdő gyakornoknak. Szerződését 1863-ban felbontották, mert felpofozta az egyik idősebb színésznőt. Ezután a Gymnase-Dramatique színházban talált helyet, de egy ostoba szerep után válságos időszak következett, kétségbe vonta saját színészi tehetségét is. Ezekben a hónapokban lett Ligne hercegének, Henrinek a kedvese, akitől egyetlen fia, Maurice született. Sarah 1882-ben férjhez ment egy színésszé lett görög katonatiszthez, Jacques Damalához, de a férfi kábítószerezése miatt a házasság hamar felbomlott. Életében sok híresség került vonzáskörébe, állítólag Victor Hugo, Victorien Sardou írók, Lou Tellegen színész és a walesi herceg, a későbbi VII. Edward is ápolt vele liaisont.
Hugo kedvese, Mucha múzsája
1866-ban Sarah az Odéon színházhoz került, s az itt eltöltött hat év alatt hírnevet szerzett. Első nagy sikerét id. Alexandre Dumas Kean című darabjában, Anna Damby szerepében aratta, majd Coppée A járókelőjében Zanettót, a vándorénekest oly sikerrel formálta meg, hogy meghívták, adja elő III. Napóleon előtt is. Játszott Moliére-t, Shakespeare-t, Racine-t. Az 1870-es német-francia háború idején katonai kórházat szervezett, a békekötés után Victor Hugo Ruy Blas-jában aratott nagy sikert. 1872-ben visszament a Comédie-Francaise-hez, ahol Voltaire Zaire című darabjában a címszerepet alakította. Ezután Racine Phaedrája, majd Hugo Ernanija következett. 1880-ban saját vándortársulatot alapított, s hamarosan nemzetközi híresség, a közönség bálványa lett. Rendszeresen játszott Angliában, az Egyesült Államokban és Kanadában – Amerikában 1880-1918 között kilenc diadalmas körutat tett -, 1891-93-ban világ körüli turnéján Ausztráliát és Dél-Amerikát is érintette. 1888-1908 között ötször lépett fel Budapesten is,
Párizsba hazatérve 1893-ban önálló társulatot szervezett, a Théatre de la Renaissance utóbb, 1898-ban felvette alapítója nevét. Ezen kívül három színházat is igazgatott, nemcsak játszott, hanem rendezett, darabokat menedzselt, fiatal szerzőket pártolt és támogatott. Többször tönkrement, de talpra állt, élete végéig sikeres sztár maradt. Híres szerepe volt ifj. Dumas Kaméliás hölgye, valamint Scribe Adrienne Lecouvreur című darabjának címszerepe. Később sorra játszotta Victorien Sardou hősnőit: Fedórát, Teodórát, Toscát és Kleopátrát, a darabokat az író maga rendezte. Sarah vitte sikerre felfedezettje, Edmond Rostand több darabját: Princesse Lointaine, Lorenzaccio, Cyrano de Bergerac, A sasfiók.
1905-ben, dél-amerikai turnéján a Tosca utolsó jelenetében színpadi balesetet szenvedett, aminek következtében jobb térde elüszkösödött, 1915-ben lábát amputálni kellett. Ez sem tartotta vissza attól, hogy az I. világháborúban hordszéken vigyék a frontra, s a katonáknak játsszék. Ezután olyan szerepeket választott, amelyeket ülve is elő lehetett adni, Louis Verneuil, Maurice Rostand és Sacha Guitry írtak neki darabokat. 1900-tól az elsők között segítette hírnevével az új csoda, a mozgókép diadalútját. Éppen egy amerikai filmet (La Voyante) kezdtek forgatni saját házában, amikor 1923. március 26-án utolérte a halál.
Sarah Bernhardt sokoldalú művész volt: a színészet mellett festett, szobrászkodott és írt. Kis bálvány című regényének (1920) színésznő főhőse alakjában saját pályáját és ambícióit örökíti meg. Önéletrajzi memoárjában (Ma Double Vie: Mémoires de Sarah Bernhardt, 1907) nehéz elválasztani a tényeket a fantáziától. 1923-ban jelent meg A színház művészete című munkája, amelyben főleg a hangképzésről szóló részek tanulságosak. 1914-ben megkapta a Becsületrendet.
Az „Isteni Sarah”
Az „Isteni Sarah”, ahogy kortársai nevezték, legenda lett. A fél világ csodálta és rajongott érte, hírneve túlélte egy olyan korban, amikor nem volt sem film, sem televízió, a színész csak a nézők szűk körére hatott. Hihetetlen munkabírású, vasakaratú, független személyiség volt, állandó kísérletező kedvvel, aki merészen vágott bele az újba, érzékenyen reagált minden kihívásra. Fél évszázadon át nem győzhette le sem a verseny, sem a kor. Kora legnagyobb tragikája volt, alakításait tökéletes színpadismeret és technika jellemezte, tehetség és valódi szenvedély fűtötte. Lenyűgözte közönségét és rajongóit, kivételes ízléssel fokozta alakjának, megjelenésének hatásosságát. Imázsának alakításában különösen gyümölcsöző volt művészi egymásra találása Alfons Muchával, az akkor Párizsban élő cseh festővel, aki plakátjaival, Sarah számára tervezett kosztümjeivel, ékszereivel, hajviseleteivel, díszleteivel új stílust és művészeti irányzatot, az Art Nouveau-t reprezentálta. Mucha plakátjai révén Sarah a zárt színházi térből kitört az utcára, s személyisége azokra is hathatott, akik soha nem láthatták élőben.
Bernhardt azonnal szerződtette, Mucha hat évig tervezett neki és színházának plakátokat, díszleteket, jelmezeket, színpadképeket. Stilizált, éteri nőalakokkal idealizálta a szépséget, hihetetlen gazdagságú, növényi motívumokból vett szimbolikus díszítőelemekkel, virtuóz vonalvezetésű hajfürtöket, virágokat, zodiákus jeleket varázsolt köréjük, a test vonalait utánozhatatlan leplekkel engedte sejtetni. Számos dekoratív pannó sorozatot készített — Északok, Napszakok, Virágok, Művészetek, Drágakövek... — valamennyin szépséges nőalakokat ábrázolt.
A színésznő egybehangzó vélemények szerint rendkívüli jelenség volt: törékeny, karcsú alakját leomló redőkbe rendezett ruhája külön hangsúlyozta, délceg tartását idős korában is megőrizte. Mindehhez szilaj, rakoncátlan vörös hajkorona, mélyen ülő, izzó tekintetű szem, kecses nyak, harmonikus, kifejező, klasszikusan fennkölt mozdulatok társultak. Megjelenésének koronája a hangja volt, amellyel a halk suttogástól a zengő harang zúgásáig minden húron játszott. „Pompás teremtmény, éneklő csillagok hangjával” – jellemezte Oscar Wilde.
Gyakran fölteszik a kérdést, ma is elragadna-e minket, ha a kortársak által úgy csodált patetikus gesztusok és hangeffektusok teljes arzenáljával látnánk őt. „Valószínűleg igen, mert a színészi egyéniség az, amely elbűvöl minket, és nem a korral változó felszínes gesztus. …Sarah az egyik legnagyobb színésznő volt, és ma is az maradna. Ugyanazt érezte, amit mi, és újból meg tudná érinteni a szívünket.” – írja róla Jirí Mucha cseh író, apja, Alfons Mucha életét megörökítő regényében.
