Balázs Ágnes: Andersen, avagy a mesék meséje

Szerző: Cultura / 2023. április 2. vasárnap / Kultúra, Irodalom

„Művelt ember szobájába csöppentünk tehát; tudós vagy költő lehet az illető, s a meséket is szeretheti, hiszen ott szorong a többi között egy szürke borítású, aranyszegéllyel díszített kötet: az Ezeregyéjszaka meséi.”

Egy zord, viharos napon árva kislány téved Andersen szegényes pincelakásába. A kis Gerdát elbűvöli a sarokban álló bábszínház és a szekrénybe rejtett titkos füzet, amelyben csodás mesék sorakoznak. Az ifjú író első színdarabján dolgozik, színpadi sikerről, gazdagságról álmodik, ám a mesék átveszik a hatalmat sorsa felett. Az életre kelt bábfigurák összezavarják az eseményeket, és különös feladatot szánnak Gerdának: meg kell ölelnie a Hókirálynőt, hogy a jég felolvadjon az emberek szívéről…

Hans Christian Andersen egy hideg téli napon elindul kiadójához, és megjelenteti Karácsonyi mesegyűjteményét, amelyet azután évről évre újabb és újabb követ majd. A fogadtatás frenetikus, meséi ma is olyan elevenen hatnak, mintha éppen hozzánk, mintha csak rólunk szólnának.

De miért adta ki a meséket? Miközben költeményeken és színdarabokon dolgozott, talán csak pihenésképpen vetette papírra a meséit, azokat a műremekeket, melyek oly könnyedén s oly természetesen áradtak belőle, akárcsak a levegő, s melyek meghozták számára a világhírt. Valaminek történnie kellett! Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. Ez a „valami” addig-addig foglalkoztatta a fantáziámat, amíg Andersen mesefigurái életre keltek, és elkezdték mesélni a saját történetüket… Andersen nem csupán a meséit, az életét is példaképpen hagyta az utókorra. Megszállottan követte álmait, miközben mindenkiben képes volt meglátni, megtalálni az örök emberit: hajlandóságunkat a jóra és a szeretetre.

Az Andersen avagy a mesék meséje Balázs Ágnes első regénye. Akárcsak Andersen, Balázs Ágnes is a színház szerelmese. Nem véletlen, hogy a szerző a nagy meseíróról szóló történet színpadi változatát is megírta, megzenésítette…

Balázs Ágnes: Andersen, avagy a mesék meséje
(Részlet a meséből)

I. fejezet

Aznap éjjel félelmetes hóvihar tombolt. Visítva, vijjogva őrjöngött a szél az apró házak között, s magával sodort mindent, ami csak az útjába került. Örvényt kavart a keskeny utcák porhavából, fehér vattával tapasztotta be kívülről az ablakokat, megrázta a háztetőket, amelyek fel-felnyögtek a szélrohamok alatt. Elvágtatott a tengerhez, megcsapkodta sós vízzel a halászok szegényes viskóit, körülzúgta a part menti fogadó vörös téglás épületét. Táncba vitte a lehorgonyzott hajókat, amelyek könnyű játékszerekként hánykolódtak a magas hullámokon. Azután berontott a parkba. A fák tar üstökébe kapaszkodott, s annak, amelyik nem hajolt földig szilaj kedve előtt, megrecsegtette dermedt tagjait, fülébe sziszegve harciasan: „Úgy! Úgy! Úgyis megadod magad!” A ﬁatal facsemeték büszkén állták a szél vad rohamait, az ő derekuk könnyen hajlott még, s ha rájuk tiport is a gonosz erő, eltaposni mégsem tudta őket. Nekitámadt hát a szél az öregebb fáknak. Igaz, azok sokat tapasztaltak már; tudták, hogy mikor érdemes dacolni, és mikor helyesebb bölcsen meghajolni, ám vastag és kemény volt a derekuk. „Reccs!” – mondták, és nem is szóltak többet, csak eldőltek némán. A felhők elsiratták, és díszbe öltöztették őket: fehér halotti leplet szitáltak rájuk. A vén fák méltóbb búcsúztatást nem is remélhettek volna maguknak.
Telihold volt, bár az is meglehet, hogy mégsem, hiszen nem láthatta senki a holdat, sűrű felhők takarták az emberi szemek elől. Igaz is, ki törődött most a holddal, menekült, ki merre látott; a szerencsésebbek házaikban találtak menedéket, de egy-egy kapualj, elhagyatott fészer is a túlélést jelenthette ebben az ítéletidőben.
A hópelyhekből magas oszlopot kavart a házak között a szél. Most hirtelen úgy tűnik, mintha női alakot látnánk: hosszú fehér ruhája hol körbecsavarodik karcsú testén, hol újra kibomlik, úgy kering, forog a levegőben, mint egy óriási vitorla. Tépázza, szaggatja ruháját a vad vihar a háztetők fölött, de a női alakot mintha mindez nem zavarná, sőt gyönyörűségét lelné benne, hiszen a vijjogás, nyögés és a sóhaj hangjai közé időnként női kacaj foszlányai keverednek, melyek belevesznek az éjszakába. Gyönyörű látvány, mégis van benne valami félelmetes; a természet legyőzhetetlen erejét hirdeti az otthonaikba húzódó városlakók felett.
Egy lélek sem jár odakünn ilyen ítéletidőben. Azazhogy mégis… A távolban mozog valami. Lassan imbolyog a tejfehér ködben előre, megküzdve minden mozdulatért. Egy szekér az, sovány gebét fogtak elébe. Talán ezen az éjjelen ki is adja lelkét a szegény pára. Utolsó erejével húzza-vonja nehéz terhét az úton, meg-megtorpan, mintha segítséget várna, s minden bizonnyal ott is maradna az út közepén, jéggé dermedve, hóval borítva, silány életét szánalmas szoborként hagyva az utókorra, ha a sűrű ostorcsapások nem térítenék jobb belátásra.
Egyszer csak megszűnnek a fájdalmas ütések, a szekér megáll, a kocsis lekászálódik a bakról. A szél csak erre vár, rárohan, majdnem fellöki hirtelen. A kocsis káromkodva megkapaszkodik a szekér oldalában, a házszám után kutakodik, de a szemébe újabb és újabb hópermet kerül. Hunyorog, ismét káromkodik, majd köp egyet.
– Az ördög ebbe az időbe! – morogja, s megzörget egy ablakot.
Ám mi ez a csekélyke zaj a hóförgeteg süvöltő, bömbölő hangjához képest! Hamarosan belátja, hogy segítség nélkül maradt. Hatalmas öklével újabb rohamot intéz az ablak ellen, kis híján kiveri az üveget. Bent végre valami világosság gyullad, majd az imbolygó fény eltűnik a szobából. „Nyilván az ajtóhoz jön” – reménykedik a kocsis. A meleg szoba gondolatára megvidámodik kissé. „Talán behív egy italra.”
Kicsi résre nyílik a hatalmas vaskapu, halvány fénycsík siklik a hóra, s egy rekedtes, barátságtalan hang tör át a szél sivításán.
– Mit akar? Kit keres?
A kocsis megismeri a hangot, szinte megörül neki. Közelebb lép a kapuhoz, és úgy kiáltja befelé:
– Ajándékot hoztam!
– Ajándékot?
A meghökkent csendet kihasználva a kocsis még megtoldja mondókáját:
– Karácsonyra!
– Még hogy karácsonyra! Hol van az már? Egy hónapja mindjárt, hogy elmúlt!
Ezzel a rekedtes hang gazdája be is fejezte az éjszakai társalgást, csukná be a kaput, ám a kocsis az ajtó nyílásába furakodik.
– Nem ismersz fel? Nézz meg jól!
Szinte összeér a két arc, úgy vizsgálják egymást. Néhány pillanat csupán, nem tudni, mi lesz a vége. A boldog összeölelkezés elmarad, a ház gazdája hátrahőköl, és úgy sziszegi:
– Te vagy az?
– Én. Meghalt az öregasszony.
A házigazda felbődül, mint a szél, amikor újult erőre kap. Szitkozódik, kusza mozdulatok kísérik minden szavát, a kocsis arcát alkohol fanyar bűze csapja meg. „Megint részeg” – gondolja, s most már szabadulni akar.
– No, csak odaadom neked, amit hoztam, és megyek tovább.
– Oda ne add, mert véged lesz mindjárt! Mondtam, hogy nekem ne hozzátok ide! Pusztuljon ott, ahol akar, ott egye a fene, engem nem érdekel! Hallod, amit mondok? Ne hagyd itt, ha mondom! Nekem nem kell! Nem kell!
A kocsis, mintha nem is hallaná, egy kicsiny, pokrócba csavart vacogó alakot rángat le a szekérről, s tolja egyre közelebb az ordító ember felé. Az alak hátrálna, de a kocsis erősebb, már egészen odaért vele a kapu réséhez.
– Itt van, no! Te vagy az egyetlen rokona. A nagyanyja után már csak te maradtál neki. De ha ilyen sokat vedelsz, te is megdöglesz hamar, akkor pedig olyan árva marad, mint az ujjam. No, isten veletek!
Olyan fürgén kászálódik fel a bakra, mintha nem is volna ítéletidő, és akkorát csap a szerencsétlen gebe hátára, hogy az ugrik egyet ijedtében, s már kapkodja is lábait a magas hóban.
– Hogy a fene essen beléd!
Egy üveg csapódik a szekér oldalának, ezer darabra törik, s a bor ráömlik a hóra. A kapun kisurranó fényben felszikráznak az üvegszilánkok, az apró pecsétnyomok vörösre festik a fehér tájat.
– Kellettél a fenének! Na, eridj befelé!
A hang gazdája akkorát taszajt a vacogó gyermeken, hogy az nyomban el is tűnik az ajtórésben. Hangos robajjal csapódik a vaskapu.
Később egy leányka édes arca jelent meg az ablakban, riadt szemmel tekintett ki a hóba. Az üvegszilánkokat kereste, és az apró vörös foltokat akarta látni. Benne is összetört valami akkor éjjel, amikor nagyanyó elengedte végleg a kezét. Úgy égette a fájdalom a lelkét, ahogyan a vöröslő foltok perzselték a tiszta, hófehér havat. Egy durva kéz azonban elrántotta az ablaktól, s az üvegszilánkokat és a kiömlött bor nyomát betemette a hó.
– Andersen úr! Nyissa ki az ajtót! – ordította egy rekedtes hang, jókora dörömböléssel adva nyomatékot kívánságának.
Csak úgy recsegett a vékony deszkaajtó, majdhogy be nem szakadt az ütések nyomán. Az ember azt gondolná, mindjárt be is dől tokostul, akkor már nem is kell kinyitni soha többé.
Az apró szobában mégsem mozdult senki. Béke és nyugalom honolt odabent. A reggeli tompa fények lustán ölelték a megkopott tárgyakat. A sarokban csendesen duruzsolt a vaskályha. Odakint hullt a hó, sűrű pelyhekben kavargott az ablak előtt. Időnként egy-egy pár csizma ütemes csikorgása közeledett a semmiből, majd halt el puhán a távolban.
A szoba szegényes volt, mégis barátságos. Egyszerű tárgyak alkották a bútorzatot; nem kényeztették, éppen csak szolgálták gazdájukat, aki minden bizonnyal kénytelen volt beérni eme bútorok társaságával. A szoba harmóniája azt sugallta, hogy talán meg is szerette őket.
Egyetlen furcsaság zavarta csupán a szemlélődőt: az ablak éppen csak a járókelők lábát engedte látni térdtől lefelé, no meg a pórázon vezetett és a szabadon ténfergő kutyák csapzott, loncsos szőrét. A szoba tehát alagsori volt, félig az utcaszint alá süllyesztve. Nem csoda, ha lakója úgy érezte, hogy ezzel meg is pecsételődött a sorsa; mélyen eltemetve tengődött hosszú ideje már a föld alatt.
Rend és tisztaság honolt odalent. Takaros függöny díszítette az ablakot. A magas párkányon két különös formájú virágcserép állt. Az egyik elefántot ábrázolt, de a háta hiányzott, ott tömték meg őt földdel. Metélőhagyma bokra zöldellt benne, ez volt a szoba lakójának veteményeskertje. A másik teáskannaként szolgálhatott régen, ám csőre és füle letörött, s azután új tartalmat kapott az élete: a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul most virágot nevelt. Élet támadt benne, élet és erő.
De hát a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult.
A falon régi óra lengette szaporán ólomingáit: tik-tak, tik-tak! Mindig sietett, ám a szoba lakóját ez nem zavarta, sőt örült is neki; sürgetni akarta ő az időt, nagyon is sürgetni!
A falakon képek függtek körben. Az egyiken tájkép; libapásztorﬁút ábrázolt az árokparton, egy másikon öreg malom volt lefestve, a harmadik rámában préselt virágok tarkállottak.
A polcokon rengeteg könyv sorakozott: Shakespeare, Walter Scott, Schiller, Goethe és Calderon művei. Mellettük, egy kötetbe fűzve Plautus, Molière és Arisztophanész kapott helyet. De ni csak! Ott egy könyv elhevert a polcon! Kicsit távolabb a többiektől, szemtelenül kilógva a sorból egy vaskos kötet pihent. Tehette, hiszen külön megbecsülésnek örvendett gazdája szívében: Holberg vígjátékait őrizte agyonforgatott lapjain.
Művelt ember szobájába csöppentünk tehát; tudós vagy költő lehet az illető, s a meséket is szeretheti, hiszen ott szorong a többi között egy szürke borítású, aranyszegéllyel díszített kötet: az Ezeregyéjszaka meséi.
A második dörömbölésre nagyot reccsent az ajtó, majdnem bedőlt valóban, mire az ágyban mocorgás támadt, ingerült mormogás hallatszódott, és egy harisnyás láb került elő a takaró alól. A láb viseltes papucs után tapogatózott az ágy előtt, majd hosszú hálóing következett, de meglepetésünkre nem egy hölgy vagy egy asszony, hanem egy férﬁ kecmergett elő rosszkedvűen éjjeli vackából.
Csak a hálóing zavart meg bennünket egy pillanatra, hiszen az ébresztő dörömbölés Andersen úrnak szólt! Nyilván ő lakja ezt a kis szobát, s éjszakai öltözete megfelel a kor divatjának. Fontos hírt kívánhat közölni vele a rekedtes hang tulajdonosa, mert igen kitartóan zörgeti az ajtót.
– Andersen úr! Nyissa ki! Azonnal nyissa ki!
– Máris! – hangzik az erőtlen felelet.
A férﬁ a házikabátja után nyúlkál, kisvártatva meg is találja. Most ügyetlen próbálkozás kezdődik, amelynek során megkísérli karját a kabát ujjába mélyeszteni, majd feladja a küzdelmet, és a vállára teríti a kifakult ruhadarabot. Imbolyogva elindul a vékony deszkaajtó felé, ahonnan most már folyamatos, egyre agresszívabb dörömbölés hallatszik. Hogy megnyugtassa türelmetlen látogatóját, ezúttal kicsit hangosabban kiáltja:
– Máris nyitom!
Néhány lépés, ott is van az ajtónál, már csak a kulcsot kell elfordítania a zárban, s az ajtó kinyílik. Nagydarab test zuhan a szobába. Andersen mintha előre sejtené a történteket, időben félrehúzódik, onnan ﬁgyeli a férﬁ esetlen bukdácsolását. Nyugodtan kivárja, amíg vendége nagy nehezen visszanyeri egyensúlyát.
Felmerülhet a kérdés: vajon miért nem sietett látogatója segítségére?
Mielőtt érzéketlenséggel vádolnánk a szoba lakóját, fogadjunk el egy másik indokot: nem először látta, amit látott. A szétáradó fanyar bűz is árulkodó lehet. Az alkohol nyilván nem az első esetben tette próbára az imént érkezett vendég érzékeit.
Tagbaszakadt, erős ember volt a házmester. Heves természetű, telhetetlen, mint a lyukas hordó. Ivott, mint a kefekötő, és ha felöntött a garatra, úgy horkolt, mint egy egész konda. Arcát többnapos borosta csúfította, orra vörös volt és duzzadt. Szemöldökét egy forradás választotta ketté sötét szeme fölött; a ﬁatal, duhaj évek örök emlékét viselte. Azok az esztendők tovaszálltak, elröppent velük az ifjúi hév, már több mint ötven év nyomta a vállát. Manapság csak az ital adott lendületet mozdulatainak, nem a lelkesülés.
– Azt hittem, sose nyitja ki! – recsegte felháborodottan.
Az alkohol szaga és a rekedtes hang is ismerős lehet. Igen, találkoztunk már ezzel az emberrel valahol! Odakint a tomboló viharban ezen a hangon szálltak a szitkok a vékony kapurésen át az éjszakába, halálra rémisztve a vacogó gyermeket.
– Jó reggelt!
– Magának is, Andersen úr! A lakbérért jöttem!
Tapintani lehet a csöndet. Az ébredező elme kétségbeesetten keresgél a mentségek között; vajon melyiket nem használta még fel ﬁzetési késedelme elsimítása érdekében? Hihető, mégis megnyugtató indok kellene, amellyel nyerhetne néhány nap haladékot, és elkerülhetné az amúgy is felbőszült házmester kegyetlen ítéletét: az utcát és a fagyhalált.
Már látta is önmagát élettelenül heverni a hóban, amint éhes kóbor kutyák rontanak rá, s marcangolnák ezer darabra a testét, ám sehogyan sem boldogulnak vele, olyan keményre fagyott a húsa a nagy hidegben. Mint a nehéz helyzetekben általában, a képzelete most is erőt öntött belé, és az iménti jelenet hatására elmosolyodott.
– No hát, rendben van! Végre tud ﬁzetni! – harsogta a házmester megenyhülten. Nyilván félreértette a derültség okát, ám ez lett egyúttal Andersen szerencséje.
– Tudok! – vágta rá azonnal.
Abban a pillanatban megszületett fejében a megoldás, amely megmentheti szorult helyzetéből.
– Ma megkapom a színháztól a béremet a színdarabomért!
Ezt olyan komolyan mondta, hogy a házmester el is hitte egy pillanatra, ám a következő percben már úgy ordított, hogy beleremegett az épület.
– Na ide ﬁgyeljen, maga tintakoptató naplopó! Hetek óta hiteget, hogy kiﬁzeti végre a lakbérét! De most jól nyissa ki a fülét! Elfogyott a türelmem! Ha holnap reggel nem rendezi a tartozását, összepakolhatja minden holmiját, és fel is út, le is út, mehet, amerre jónak tetszik, itt tovább nem maradhat! Érthetően beszéltem?
– Érthetően. És jó hangosan – hangzott a felelet.