„Szerintem mindig vissza kell menni a probléma gyökeréhez. Miért jött létre a zene? Mit akartak a zenével kifejezni? Teljesen egyértelmű, hogy a zene az érzelmek kifejezésére szolgált. Bachtól kezdve a barokk, romantikus, huszadik századi zenéig ez így volt.” Ayhan Gökhan interjúja Balázs János Junior Prima díjas zongoraművésszel.
Balázs János zongoraművész fiatal kora ellenére már számos elismerést, többek között a Junior Prima díjat tudhatja magáénak. Alig van európai ország, ahol ne lépett volna fel és ne elismerő tetszéssel fogadta volna a közönség. A kritikusok szerint korosztálya egyik legtehetségesebb zongoraművésze. Vele beszélgettünk zenéről és zenetanításról, s a komolyzenéről a mindennapokban.
Mikor kezdtél el zongorázni?
Öt éves korom óta pötyögök a zongorán. Autodidakta módon fejlesztettem ki mindenfajta zongoratechnikát. Ami tetszett, megtanultam. Kezdetben a zeneszeretet alakult ki, mint a tudatos tanulás. Idővel beindult a zenei karrierem, verseny verseny hátán, egymás után jöttek a koncertek. Sok visszaigazolás ért a tanáraim és a közönség részéről. Ötéves koromban azt mondtam, hogy zongorázni akarok, és ez a mai napig így van.
Azt mikor érezted először, hogy elismerik a játékodat?
Első osztályos tanuló voltam általános iskolában, amikor az iskola szervezett egy ünnepséget. A tanárnő kérése az volt, hogy mindenki készüljön azzal, amivel szeretne, és én mivel előtte már otthon zongoráztam, egy nagyon egyszerű Mozart darabot adtam elő. Úgymond az volt életem első koncertje és sikere, amit ott kaptam az iskola növendékeitől és a szüleiktől.
Számos koncertteremben léptél fel külföldön. Hova mennél vissza újból, hol érezted magad a legjobban?
Alapvetően azt kell mondanom, hogy a német ajkú területeken hihetetlen profizmust és technikai felszereltséget tapasztaltam. Bécs, Hamburg, Dortmund, Berlin, Lipcse, Köln, mindegyik városban nagyon profi a szervezés, odafigyelnek a művész kívánságaira, igényeire. Rendkívül pozitív csalódás volt Portugália. Azt hinné az ember, hogy ott kevesen járnak komolyzenei előadásokra, de nem, teljesen megtelt nézőkkel a koncertterem. Mindenhol szeretek játszani, és mindenhol másképp is kell játszani. Például Portugáliában nagyon mereven nem szabad zongorázni, míg Németországban a nagyon racionális játékot preferálja a közönség. Ez természetesen a darabválasztást is befolyásolja.
Portugáliában mit adtál elő?
Chopint, és egy kortárs szerzőt, Dubrovay Lászlót is.
A kortárs komolyzenei darabokról mit gondolsz? A közönség nyitott az új művekre? Valakinek már Bartók is nehéz, hallgathatatlan. Leegyszerűsítve és némi túlzással azt mondhatjuk, hogy disszonancia és disszonancia között kell választani, hogy melyik a jó, melyik a rossz.
Én úgy szoktam mondani, hogy melódia. Ha van melódia, akkor rendben van, és például Bartóknál van. Ha a mostani kortárs zenében van melódia, akkor bármennyire lehet diszharmonikus, és, ha érzelmek vezérlik a szerzőt a reális matematikai képletek helyett. Hajmeresztő megoldások fordulnak elő a kortárs zeneszerzők részéről. Sokan preparálják a hangszereket, elhangolják, a kottákba is beleírnak, van, ahol ütni kell a hangszert. Lassan már kvantumfizika lesz a zene. Ez nem vezet sehová. Ennek ékes ellenpéldája Dubrovay László. Ő olyan köntösbe rakja a disszonáns harmóniákat, hogy élvezhető, sőt, dúdolható zenéket hoz létre. Az ő művét tizenkilenc városban játszottam, és osztatlan sikert aratott.
Szerintem mindig vissza kell menni a probléma gyökeréhez. Miért jött létre a zene? Mit akartak a zenével kifejezni? Teljesen egyértelmű, hogy a zene az érzelmek kifejezésére szolgált. Bachtól kezdve a barokk, romantikus, huszadik századi zenéig ez így volt. Ezt a több száz éves folyamatot most nem lehet egy csapásra megakasztani. Folytatni kell az örökséget, csak új köntösbe kell bújtatni. Valljuk be, ha Bach meghallgatta volna Beethovent, ugyanúgy azt mondta volna, hogy ez hallgathatatlan. Alapdolog a melódia és a ritmus, ezek nélkül nincsen zene.
Időközönként gyerekeknek tartasz zongora előadásokat. A gyerekek lelkéhez a zenét át vezet az út? Lehet a zenével szépre, jóra nevelni a gyerekeket?
Sőt, még a szülőket is! Ezt már elég régóta csináljuk minden hónapban egyszer. Az elmúlt két-három alkalommal sok szülő fordult hozzánk, hogy a gyerekek nem tudtak eljönni, de ők bemehetnek-e a koncertre? Egy útmutatást szeretnék adni a szülőknek és a gyerekeknek.
Nehéz dologra vállalkozol, mert például sokan már gyerekkorban el lettek rontva, nem nevelték meg őket.
Pontosan! Képzeljük el azt az élethelyzetet, hogy van két szülő, aki reggel nyolctól délután négyig dolgoznak. Hazamennek, fáradtak. Valószínűleg este már nincs energiájuk foglalkozni a gyerekkel, művészeti albumokat nézegetni vele, zenét hallgatni közösen. Örülnek, ha van még energiájuk vacsorát készíteni, s addig beteszik a gyereket a tévé elé. Rengetegen így élnek folyamatosan. Egyetlenegy tanulmányi út van, az iskola. Ha a zenét nézzük, azzal szembesülünk, hogy az énekórákat nagyon lecsökkentették. És az énekórákon is népdalokat tanítanak, énekeltetnek, ami a klasszikus zene 0,1 százaléka. Én például nem szerettem énekelni az osztály előtt, emiatt meg is utáltam a magyar népdalt egy időre. Közben eltelnek énekórák úgy, hogy nem esett szó Liszt Ferencről, Erkel Ferencről, nem hallgattak meg egy Beethoven szimfóniát, de az összes népdalt végigvették. Nem a népdal ellen beszélek, csak semmilyen más impulzust nem kapnak a gyerekek a zenéről. Ezen felbuzdulva találtuk ki Jakobi Lászlóval, hogy valamit tennünk kell. Természetesen, mint minden, ez is az anyagiakon múlott. Minden zongorista atyja, Liszt Ferenc sose kért el pénzt tanításért, és én az ő példáját követem. Úgy gondolom, hogy tanításért nem lehet elkérni pénzt és ez a részemről ebben az esetben sem volt másként. Viszont egy ilyen előadáshoz kell terem, zongora. Hála Istennek találtunk olyan intézményeket, akik szponzoráltak minket. Mostantól havonta kettőt fogunk tartani, elősegítve a gyerekek zenei fejlődését. Nagyon örülök annak, hogy ezt egyre többen átvették, amikor mi elkezdtük, akkor mi voltunk egyedül.
A másik része a dolognak, hogy nem csak a gyerekeket kell tanítani, hanem egy kicsit magunkra is kell gondolni. Huszonhat éves leszek szeptemberben. Húsz év múlva, negyvenhat évesen is szeretnék zongorázni Magyarországon. Ha megnézzük a koncertre járó közönséget, a nagy része ötven-hetven körül van. Mert ugye amikor ők voltak fiatalok, még megtanították őket a komolyzene szeretetére.
A közönségedet akarod felnevelni tehát.
Természetesen! Ugye a jelenlegi közönségemet egy sokkal nagyobb tanító nevelte, Kodály Zoltán. Az Éneklő ifjúsággal, a koncertekkel. Ez a két nem titkolt momentuma a gyerekkoncerteknek.
Magáról a zenetanításról mit gondolsz?
Szerintem tizennyolc éves korig lehet zenét tanítani nagymértékben. Addig ki kell, hogy alakuljon a tehetség. A stílus, az egyéniség, az elképzelés, a frazeálás hogy tanítható? Ha mi most elkezdenénk zongorázni, és én mondanám, hogy ezt és ezt a hangot így üsd meg, akkor te nem leszel önálló, hanem úgy fogsz zongorázni, mint én. Egy tanár gyakorlatilag azt tudja elmondani, hogy ő hogy képzeli el a kiválasztott darabot. Mi lesz abból? Egy másolat.
Mi lenne a helyes tanítási módszer szerinted?
Útirányokat kell adni. A Zeneakadémián szerencsére sok tanár ezt a felfogást képviseli. Dráfi Kálmán, az én mesterem egy fantasztikus tanár, és ő sose mond ilyeneket, hogy ezt így csináld. Sokszor teljesen másról beszélgetünk. Megesik, hogy a darab megszületésének az időpontjáról. Például jelenleg Ravel Gaspard de la nuit című műve az aktuális darab az életemben. Átbeszéljük, hogy Ravel miket olvasott a darab írása alatt, milyen effekteket lehet hozzá elképzelni. Én a kurzusokban hiszek, havonta egyszer mondjuk, és a többi a művészen múlik. Liszt Ferenc például olyat mondott a tanítványainak, hogy több kéket képzelek el ebben, vagy amikor egyik tanítványa Dante szonátáját játszotta neki, akkor Liszt az Isteni színjátékból olvasott fel.
Mi alapján választod ki a darabokat, amiket elő szeretnél adni?
Általában előre tudom a következő évadomat, most például a 2015-ös év tele van. Ez megkönnyíti a helyzetemet. Általánosan az mondható, hogy fele-fele arányban oszlanak el a darabok, azaz egy részét megmondják, hogy mi legyen, a másik részét én választom. A mostani életem inkább arról szól, hogy a koncertműsort és az évadtervet kell gyakorolnom. Sokat kamarázom is hegedűssel, kvintettel. Azt nagyon szeretem. Legutóbb Kállai Kis Ernővel játszottam, de külföldi művészekkel is fel szoktam lépni.
Ennyi minden mellett a szabadidőben mivel tudsz kikapcsolódni?
A feleségemmel sose tudok annyi időt eltölteni, amennyit szeretnék. Vele vagyok a szabadidőmben és együtt, amikor csak tehetjük, rengeteget kirándulunk. Illetve szeretünk csak úgy sétálgatni és semmit nem csinálni.
Többször nyilatkoztad, hogy szereted Magyarországot. Mivel biztatnád azokat, akik kissé pesszimisták lettek, s a kivándorlást, a másik országban szerencsét próbálást fontolgatják?
Azt tudom mondani, hogy akinek nincs lehetősége, és, ha tényleg mindent megtett, annak tényleg el kell menni, viszont vissza kell jönni majd. Én igazi lokálpatrióta vagyok. Hatalmas lehetőségeket mondtam vissza. Amerikába hívtak élni, tanulni. Szeretem Magyarországot, és mivel bárhova lehet menni, utazni, így nem gátol engem semmiben. Itt a Zeneakadémia, az utcák, Budapest egy gyönyörű város. Számtalan országban, városban voltam, és váltig állítom, hogy Budapest a világ első öt legszebb városában benne van. Jól érzem itt magam, megbecsülnek. Egyetlen egy város van, ahol el tudnám képzelni az életemet, és az Párizs. A mai napig olyan nyüzsgő művészeti élet van ott, hogy az hihetetlen. A nagy példaképem, Cziffra György is ott élt. Szerintem a feleségemmel mi mindig itt fogunk élni, de később, ha összejönne, Párizs–Budapest között ingáznánk, talán egy ilyet el tudnék képzelni, ha később begyorsulnának a koncertek.
Hogyan készülsz egy-egy fellépésre? Vannak koncert előtti rituálék?
Benne van a koncert feelingjében, hogy aki sok díjat kap, aki sok koncertet adott, attól sokat várnak, sőt csodát. És úgy is kellene zongorázni, az esetleges hibákat lecsökkenteni. Ilyen gondolatok foglalkoztatják az embert, de ez nem bénítja meg a koncertélményt, s csak addig van, amíg az első hangot le nem ütöm. Aztán elvisz a zene, utána nem is foglalkozom igazából a közönséggel, hanem a zenét játszom. Úgy gondolom, hogy valahonnan fentről valami természetfeletti dologból kap valami pluszt a művész, és utána ezt a pluszt adja át a közönségnek. Ebben a hármasban már csak egy dolog vesz részt, a szerző, aki írta a darabot.
Visszatérve az eredeti kérdésre, nincs semmiféle szeánsz. Ha a feleségem ott van, általában bejön a fellépés előtt puszit adni, a jelenléte mindig megnyugtat. Kávét szoktam inni és eszem egy-két szem csokit. Jelenleg nincs még semmiféle rigolyám, nekem a zene van, én szeretek zongorázni. Nem stressz kimennem a színpadra.
A mostani állapotodat milyen zenei darabbal írnád le?
Mostanában nagyon beleszerettem a szürrealizmusba, rengeteg Buñuel filmet nézek, emellett Salvador Dali a kedvenc festőm. A szürrealista korszakból származó zenékben is elmélyültem, mostanában Alexander Scriabin műveiben. Ő sok misztikus darabot írt, érdekes és figyelemreméltó a Kilencedik szonátája, ami Fekete mise néven terjedt el. Általában mindig megy bennem valami zene. Az elmúlt húsz év zongorázása nem múlt el nyom nélkül, befolyásolja az emberi agy működését. Gyerekkoromban a kereszteződéseknél sose néztem körül, azzal játszottam, hogy hallgattam, jön-e autó, hála a jó hallásomnak sose volt ebből probléma. Képes vagyok otthon sokszor éjfélig Bach János passióját hallgatni, vagy kicsit hangosabban fütyülni, dúdolni az utcán. Tudom, hogy ez furcsán hangozhat, de a művészekre mindig jellemző volt egyfajta szürrealitás, földtől elrugaszkodás és ez így is van jól.
Ayhan Gökhan
Átjáró
