Baráth Katalin: A borostyán hárfa

Baráth Katalin, azaz Dávid Veron jött, látott és győzött. Ha valami felkelti az érdeklődését, kiváltképp, ha érintett az ügyben, az ókanizsai könyvesboltos kisasszony gátlások nélkül követi a nyomokat. Egészen a végkifejletig. – Részlet

1912 karácsonya, Bácska: lakodalom készül Ókanizsa egyik köztiszteletben álló polgárának a házában. A nevezetes esemény alkalmából rejtélyes idegenek lepik el a Monarchia talán legálmosabb, legporosabb városkáját. Idegenek, akikről inkább csak sejteni lehet, igazából milyen szándékkal érkeztek, és hogy valóban idegenek-e. Csakhamar bekövetkezik az első titokzatos haláleset. Ókanizsa, alig két évvel A fekete zongora hátborzongató gyilkosságai után újra felbolydul, és megindulnak a találgatások, vajon a tősgyökeres kisvárosiak, vagy az újonnan érkezettek között kell-e keresni a tettest. A hullák pedig egyre csak szaporodnak.

Balszerencséjére Dávid Veron is hazaérkezik, hiszen a menyasszony a legjobb barátnője. A hajdani ókanizsai könyvesboltos kisasszony, jelenleg A Nő című pesti lap hajadon munkatársa a tőle megszokott amazoni hévvel, gátlások nélkül és túlburjánzó fantáziával veti magát az események közepébe. Cukrászdai szeánszokon, mozgóképszínházas vetítéseken és munkásgyűléseken megfordulva azonban olyan tudás birtokába jut, ami nemcsak a rendőrség, de régi barátai előtt is alapos gyanúba keveri őt. Vajon sikerül-e Dávid Veronnak lemosnia magáról a gyanút, és ép bőrrel megúsznia a gyilkos utáni hajszát? Lehet, hogy fondorlatos módszerei, nagyvilági intrikái és rendíthetetlen kitartása ezúttal kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy kézre kerítse a mindenre elszánt és hidegvérű gyilkost, akinek gaztettei mellett Ókanizsa eddigi összes bűnügye eltörpül.

Baráth Katalin 1978-ban született. Gyerekkorát Magyarkanizsán töltötte, amely város az utóbbi száz évben legalább hat különböző államalakulathoz tartozott, anélkül, hogy egy centimétert is mozdult volna. Azóta, hogy elvégezte a történelem és magyar szakot az ELTE bölcsészkarán, reklámszövegíróként dolgozik Budapesten.

Baráth Katalin: A borostyán hárfa

(Részlet a könyvből)

1. fejezet

– Én most megölöm magát! – sivákolt a lány, és a félhomályos hallon keresztülsüvítve úgy rontott rá a fiúra, mintha az a kiéheztetett hópárduc öltött volna benne testet, amiről Széchenyi Béla gróf számolt be egzotikus vadászkalandjainak legutóbbi fejezetében.
A fiú szemlátomást számított a támadásra. Hóna alá kapta a két pókhálós borospalackot, a könyökével lenyomta a kilincset, és egy szempillantás alatt kinn termett a pitvarban. Szerencséjére Herczeg polgármester agarait télen elzárták (az uraság drága pénzen szerezte a vadászebeket egy máramarosi tenyésztőtől), úgyhogy biztonságban jutott el a hátsó kapuig. Testi épségét csak a lány fenyegette, aki isten tudja, honnan, de időközben kerített egy piszkavasat, és azzal a kezében eredt a fiú nyomába.
Purger Sanyi, Matics kocsmáros segédje sokkal inkább a hóna alatt szorongatott borosüvegeket féltette, mintsem saját magát, de azokat sem annyira, hogy a kapuból vissza ne forduljon, és oda ne vesse Herczegné felbőszült cselédjének, Irmának:
– Majd hozok magának egy ébenből faragott tollseprűt a martonosi búcsúból! – terült szét a kaján vigyor szeplős, hidegtől kivörösödött képén. – Aztat tán nem lesz méltóságán aluli megkapni, oszt kisöpörni vele a spájzbul a sivatagi port!
Az elhajított piszkavas a kapu fáján csattant. A fiú a kaput éppen csak egy pillanattal korábban csapta be maga mögött. Férfiúi hiúság ide, móka oda, mégiscsak jónak látta futva eliramlani a Nagyvendéglő felé. Tudta jól, egy cselédet kevés dologgal lehet jobban megharagítani, mint hogyha lustának nevezik. Herczegék Irmája, az amúgy szorgos, de híresen nagyszájú, tenyeres talpas leányzó meg az ennél apróbb sértéseket is bőven megtorolta – hol nyújtófával, hol szőnyegporolóval, mikor mi esett a keze ügyébe.
Sanyi ezúttal azonban rosszul számított. Irma, akinek fölrótta a zöld borosüvegeken lengedező pókhálókat, nem követte. Úgy tűnt, hogy a lány jobbnak látta visszasietni a konyhába. Gazdájának egyetlen gyermeke, a hozzá hasonlóan éles nyelvű Zsuzsánna aznap estére várta a zentai kuzinok vizitjét, és a szakácsnénak minden segítségre szüksége volt, hogy Herczeg kisasszony csipkés-bársonyos rokonságát a rendkívüli kívánalmaknak megfelelő ellátásban részesítse.
Sanyi kissé csalódottan lassította le lépteit, hogy immár ráérősen andalogva szállítsa házhoz Matics borospalackjait, amiket Irmus a gazdája nevében két bontatlan somlyai aszúért cserébe adott vissza. A somlyai aszú ritka portékának számított, állítólag maga a pápa is azt kortyolgatta ebéd idején, mivelhogy a néhai veszprémi püspök bőven ellátta munícióval Szent Péter pincéjét. Az bizonyos, hogy Matics kincsként őrizte a nehezen beszerzett, különleges forma palackokba töltött somlyai szállítmányt pincéje egy rejtett zugában. Alaposan ellátta volna Sanyi baját, ha a kiürült üvegeknek bármi bajuk esik, úgyhogy Sanyinak a lustaságon túl is minden oka megvolt rá, hogy a szitáló decemberi esőben a legnagyobb óvatossággal haladjon a téglajárdán. Alig háromra járt még az idő, de a nap már a házak takarásából árasztotta megfogyatkozott melegét. Az eső pillanatok alatt ráfagyott a gyalog és kocsiútra egyaránt.
Ezért sem igen akadt olyan polgár Ókanizsán, aki ezen a késő decemberi napon kimerészkedett volna az utcára. A mezei munkák már befejeződtek, a gazdák azon túl, hogy az adventben szokásos, hajnali roráte miséken vastag hótakaróért könyörögtek, ami megvédi a fagytól az elvetett magot, mást már nemigen tehettek a termésért ebben az évben. A háznép a kemence vagy a szárízikkel bőven megrakott kályha mellé telepedett. Az asszonyok az elrongyolódott ruhaneműt foltozták, a hajadonok ábrándos tekintettel hímezték a nevüket a kelengyébe, a férfiak pedig olykor-olykor disznóöléssel szakították meg a kocsmai vagy háztáji poharazásokat. (Ez utóbbit csak azért cselekedték, hogy az újbornak meg a pálinkának több hely jusson a kamrában.)
Úgy tűnt tehát, hogy a bácskai városka élete hiba nélkül tért vissza abba a kerékvágásba, amiből két esztendeje, 1910-ben vérfagyasztó gyilkosságok sorozata billentette ki. A túlélés feltétele a gyors gyógyulás – ehhez az igazsághoz anélkül igazodtak az ókanizsaiak, hogy valójában tisztában lettek volna azzal, mi történik velük. A halottakat eltemették, a gyilkost a törvény szerint felakasztották. No persze manapság is borzongva emlegették a történteket, amelyek a Magyar Királyság országos lapjainak címoldalára repítették a sehonnai kisvárost, Raguzától Szászrégenig szállítva a Tisza menti késelések, fojtogatások hajmeresztő híreit. Hanem az eseteket mostanában inkább csak a borzongásban rejlő furcsa, de mélyen emberi örömért merítették föl a múltból, mintsem az őszinte megbotránkozás miatt.
Az ókanizsaiak csaknem ugyanilyen gyorsasággal feledkeztek meg Dávid Veronikáról, az Árkádia papírüzlet boltoskisasszonyáról, akinek Vékony doktorral és Dujmovics Lázó kapitánnyal egyetemben igen nagy szerep jutott a gyilkos kézre kerítésében. Veron az eset lezárása után azonnal Pestre utazott, mert A Nő és a Társadalom című lapnál kapott állást mint növendék zsurnaliszta. Egy hozzá hasonlóan érdeklődő és tevékeny ifjú hölgy nem sokáig maradhatott izgalmas téma nélkül. Ezért ókanizsai barátnői és rokonai csöppet sem csodálkoztak, amikor Veron alig egy évvel a távozása után egy gyermekrablási ügybe keveredett. Ennek a lány természetesen ismét sikerrel járt a végére, és bár mindeközben megjárta nemcsak a Balaton, de az Adria partját is, apja, a tehetős parasztgazda Dávid csak a fejét csóválta. Dávidné ennél többet is tett: mind az öt szomszédasszonyának keservesen elpanaszolta, hogy Veron grófokkal és gonosztevőkkel parolázik, ahelyett, hogy hazaenné a fene, és végre nőül menne egy tisztességes gazdalegényhez. Vagy legalább a Remete Pistához, aki nem egyszer megkérte már a kezét. „A fiúnak sajnos egy hold földje sincs, de még egy mérnökember is jobb a semminél” – kommentálta Dávidné, szándékosan megfeledkezve a tényről, hogy Pista saját kőműves vállalkozás birtokosa, nem kevés megbízással és alkalmazottal.
Veronnak azonban, úgy tetszett, esze ágában se volt hazatérnie. Újdonsült rendőrségi ismerősei, sőt hétköznapinak induló cukrászdai és könyváruházi látogatásai is újabb és újabb rejtélyek közelébe sodorták. Ókanizsáról nézve egyértelműnek tűnt, hogy Veron a pesti bűntanyák központi alakja lett, és immár a kontinenseket összefonó bűnhálózatok sem nélkülözhetik az ő kétes értékű tapasztalatait, legyen szó leánykereskedelemről vagy ópiumszállítmányok szétosztásáról. Veron a bátyján kívül kizárólag Vékony Annuskának, leghűbb lánypajtásának számolt be pesti élete folyásáról. Mivel a lány leveleinek mindkét címzettje igen szűkszavúan hozta a hírekre éhező köz tudomására, amit Veron sorai tartalmaztak, a köz maga volt kénytelen kikerekíteni a morzsákat, amiket Annus és Dávid Jóska elébük vetett. Szigorúan a valószínűség szabályainak engedelmeskedve.

– Pumákat egzecíroz a Ligetben. Tavaly még csak perecet árult, de mostanra pumaidomárrá képezte magát – adta hírül éppen valaki a Nagyvendéglő vendégeinek, amikor Purger Sanyi beoldalazott az ajtón, és óvatosan letette a pult túlsó oldalán a földre a Herczeg polgármestertől hozott borosüvegeket.
– No hallja, milyen zöldeket beszél maga! Hogy lenne egy internacionál spionnő pumaidomár? – érkezett a cáfolat.
– Spionnő? A mi Veronunk? Kitől hallotta ezt az országos oktondiságot?
– Se nem spionnő, se nem pumaidomár. A Magyar Királyi Államvasutaknál kapott állást. Mozdonyt vezet a Budapest-Konstantinápoly vonalon! Biztos forrásból tudom!
– Kitől is hallotta? Vékonyné cselédjének az apjának az unokasógorától, mi?
– Hát nem is a likőrösüvegből szoptam ki az értesüléseimet, mint őnagysága! – szólt közbe Sanyi, akinek alig sikerült helyére, a pult mögé keverednie a nagyfontosságú társalgás szemmel tartása közben.
Megjegyzésével az építő vitát egyből meg is szakította, mert Kökényné Lizi néni (született korbáti Korbáth Elizabetta) az önérzetét ért csapás hatására fölkapta az előtte álló likőröspoharat, és célba vette vele. Sanyi azonban mégsem lett az úrhölgyi felháborodás áldozata. Lizi néni ugyanis időben észrevette, hogy a pohara alján még ott piroslik egy korty meggylikőr. Mire lehajtotta, addigra Sanyi is bekucorodott a söntés mögé, szájára szorítva a törlőrongyot, nehogy a vendégek meghallják harsány kacagását.
– Látja valaki az ajtó fölött a fölírást, hogy „Isten hozta a tyúkólban”? – dörrent a vendégeire Matics kocsmáros. Vaskos alakja eltorlaszolta az átjárót, ami a nők és a férfiak számára fenntartott termeket összekötötte. Ujjával a bejárat fölé mutatott, ahol, mindnyájan pontosan tudták, csak a Nagyvendéglő felirat kopott betűi sorakoztak. Pontosabban a N gyve dé lő feliraté, mert egyes betűk sajnos nem élték túl az idő viharait, alkalmat adva néhány szellemes vendégnek, hogy Nagyvedelőként emlegesse Ókanizsa társasági életének e méltóságteljes centrumát.
Matics megjelenésére csönd támadt a nem túl tágas, viharvert berendezésű teremben, akárcsak az Olümposzon szokott, midőn Zeusz visszatér földi kalandozásairól. A hölgyek, akik az imént még izgatottan, képzelőerejükkel csöppet sem takarékoskodva tárgyalták ki Dávid Veront, lesütött szemmel húzták össze magukat tonettszékeiken, és kapaszkodtak bele a csészékbe, bögrékbe, poharakba. Kökényné is visszaereszkedett a helyére, de a poharat nem engedte el, hanem megsárgult zsebkendője heves lobogtatásával egy újabb kör likőr kiporciózására biztatta Sanyit. A pincér, akit a váratlan elcsöndesedésre kidugta a fejét a pult mögül, ártatlan képet vágva húzta ki magát, és nyúlt engedelmesen a szépen metszett kristályüveg után.
– No azért mondom! – tette csípőre kályhacső vastagságú kezét Matics. Nagyokat szuszogva lépett a söntéshez, és elgondolkodva rákönyökölt. Sanyi rögtön hátat fordított Lizi néni likőrjének, hogy sebtiben csapolhasson főnökének és munkaadójának egy pohár aranyló Haggenmachert.
– Amúgy meg egyiküknek sincsen igaza – törölte le bajszáról Matics a habot az inge ujjával. – De mit is várjon az ember maguktól, asszonynépség? A mi Veronkánk már hogy is lenne pumaidomár vagy mozdonyvezető? – kérdezte a még mindig némán figyelő tucatnyi lányt és asszonyt. – Ismerjük őt jól mindnyájan. Nem nyugszik, amíg miniszterelnök asszony nem lesz belőle! És én, Matics János, sok sikert kívánok neki ehhez a vállalkozásához… Ámbátor jómagam abban reménykedem, hogy mikorra a kisasszonynak ez a vágya teljesül, már a túlvilágon verem csapra a sört – höhögött Matics.
Ahogy rázkódott, egészen úgy festett, mint egy kedélyes rozmár.
– Hát hogy az úristenbe lenne Veronból miniszterelnök, amikor mink, asszonyok, nem is választhatunk még képviselőt se? – fakadt ki Vékony doktorné, azaz Zsike néni (született nemes nemzetes Bogdán Erzsébet).
– Csitt, anyuska! – lökte oldalba az asszonyt kissé tiszteletlenül Vékony Annus, aki dús, búzaszőke hajkoronája alatt fülig pirult, hallva az anyja istenkáromlással határos felszólalását. – Még meghallja a Hevér plébános úr! Itt ül a szomszédban! – intett a fejével a férfiak kávésterme felé.
– No nem mintha nagyon bánnám azt a választójogot – csitult el Vékonyné, és igazgatni kezdte a kontyát. (Egy élet alatt se volt képes megtanulni, hogyan tűzze föl gyér haját rendesen.) – Ha lenne választásra jogunk nekünk, asszonyoknak is, az embereinknek első dolguk lenne a nyakunkba varrni az összes háborús fiaskót. Én mondom, még a kiegyezésért is minket hibáztatnának! – csapott a márványerezetű asztalkára, de úgy, hogy a mellette ülő Annuska ijedten kapott a megrezdülő kiskanalak után.
– Hát a kiegyezésért maguk a hibásak így is, úgy is – jegyezte meg a pulykatojásképű Sanyi, álságos komolysággal az arcán. – A királyné addigaddig hízelgett az Andrássy grófnak, hogy a széplelkű gróf a végén csak beadta a derekát! Én mondom – nézett drámaian egyetlen férfitársára, Matics kocsmárosra -, ezek a fehérszemélyek századok óta csak a vérünket szívják! Az utolsó becsületes asszonyság a Zrínyi Ilona volt!
– Hogy merészeled! – pattant föl Vékonyné.
A helyiséget hirtelen betöltötte a megbántott asszonyságok zsivajgása. Még a szende Annuska se hagyta szó nélkül Purger Sanyi némiképp egyoldalú történelmi bölcselkedését. A nyurga, barna, göndör hajú Sanyi, aki az ünnepek idejére Párizsba hazautazott kacér felszolgáló kisasszonyt, Giselle-t helyettesítette, vidáman fogadta a felbőszült asszonynép lázongását. Matics kocsmáros vele nevetett, egészen addig, amíg egy apró, de vastag falú likőröspohárka nem csapódott a drága, Rémy Martin címkés palackok közé. Akkor aztán Matics is csatlakozott a háborgó tömeghez, fenyegető szózatát azonban egyedül Kökénynéhez címezte, aki maga sem maradt adós a válasszal.
A hangzavar csak akkor csendesedett el, amikor az ajtó fölé akasztott csengő csilingelése új vendég érkezését jelezte. Az új vendégről, egy egyenes tartású, barna szemű, komoly arcú fiatalemberről hamar kiderült, hogy nem más, mint Remete Pista. A fiatal férfi, aki mérnöki tanulmányaitól eltekintve életének összes esztendejét Ókanizsán töltötte, önmagában nem keltett volna feltűnést, hiszen őt a város összes polgára jól ismerte. A hölgytársaság azért fojtotta magába hirtelen a mondanivalóját, mert észrevették: az építkezéssel foglalkozó Remete-telep ifjú vezetője szokásától eltérően nem egyedül érkezett.
Az ajtóban ott állt egy leány is, félig Pista mögé húzódva. A decemberi hideg rózsásra csípte az arcát, szürke szeméből ijedt pillantás röppent egyik vendégről a másikra. Riadt tekintete végül a padló lakkozott deszkáin állapodott meg. Bár a lány divatos, óriási karimájú, fokozatosan növekvő rózsaszín krepprózsák sorával ékesített kalapja és drága, pezsgőszínű, rókaprémes köpenye is bőven adott volna beszédtémát a többnyire vidékies igénnyel („csak meg ne szóljanak”) öltözködő kisvárosi dámák ajkára, a rossznyelvek most mégsem pörögtek. A fiatal, húszévesnél aligha idősebb nő, akinek hosszú, aranybarna hajfonat futott a derekáig, törékenységével és rémületével ugyanis leginkább azokra a melegházban sarjadt, ritka növényekre emlékeztethette az asszonyságokat, amelyekkel nemrég Bednarov városi kertész kísérletezett az Annaligetben. A különleges virágokat elfagyasztotta az első októberi fagy, és a neves kerttudós nem bíbelődött többé velük.
– Jó estét kívánok Ókanizsa bájos hölgypublikumának! – fordult a vendégekhez Remete Pista, levéve puha nyúlszőr kalapját. Szokásos barátságos mosolyával végignézett az összegyűlteken, aztán egyenesen Maticshoz lépett. Az idegen lány szorosan mögötte haladt, és alig hallhatóan jóestétet rebegett. A pulthoz érve sietősen belekarolt a kísérőjébe, mire Pista bátorítóan megérintette a lány kézfejét.
– Lenne itt magának egy üzlet, Maticsom! – fordult Pista egyenesen a kocsmároshoz. – Az embereim holnap befejezik az annaligeti vendégház átépítését. Rendeznék nekik egy kis mulatságot a Vigadóban. Mit gondol, uram, van elég jó bora a pincében, söre a csapon?
Miközben Matics megadta a választ a kérdésre, az asszonyok izgatott pusmogásba kezdtek. Nyilvánvaló volt, mi a téma, amit oly nagy hevességgel vitatnak meg. Ám ha valaki számára nem lett volna egyértelmű, az a csönd, ami akkor támadt, amikor a Pista fekete télikabátjához simuló leány az asszonyokra pillantott, leleplezte a szószátyár kompániát.
A kerek, pirospozsgás Vékonyné szokatlanul zord képpel vette szemügyre Pistát és hölgykíséretét. A szürkévé fakult szalag, ami máskülönben bágyadtan csüngött le fekete kalapjáról, csak úgy repdesett, ahogy a doktorné rosszallóan a fejét rázta.
– Nem fog ebből semmi jó kisülni, meglásd! – súgta oda a lányának. – De tudtam én ezt abban a minutában, ahogy ez a leány meg a bátyja leszálltak a pesti gőzösről!
– Anyuskám, nem kellene hallgatnod az állomásfőnöknére – rótta meg Annuska Zsike nénit. Belekóstolt a kihűlt tejeskávéba, leginkább azért, hogy az arca elé emelt csésze mögül szabadabban folytathassa. – Igazán tudhatnád, annak a Schneidernének senki se tetszik, aki nemcsak átutazóban jár Ókanizsán, hanem itt is marad!
– Fél esztendeje sincs, hogy betették ide a lábukat, és már föl is forgatták a várost! – vizslatta Vékonyné összehúzott szemmel a rókaprémes köpenyt és rózsadíszes kalapot. Meg se hallotta, amit a lánya mondott. – Oda a rend, oda a becsület! – tette hozzá, szinte félhangosan.
Annuska ijedten rántotta arrébb a székét, hogy a zajjal elfedje az anyja szavait. Kezét csitítólag Vékonyné karjára tette.
– Miféle becsület, mama? – suttogta. – Pista nem volt senkinek a vőlegénye. Ha megtetszett neki a…
– Aztán Veron tud-e róla? – fordult a lányához Vékonyné felpaprikázva. Egyet se hallott meg Annus békítő szavaiból. – Megírtad-e neki, hogy az ifjabbik Fráter kivel sétafikál vasárnap délutánonkint az Annaligetben?
Annuska éppen válaszra nyitotta a száját, amikor a Pistába karoló lány félig hátrafordult, és bátortalanul egyenesen rámosolygott. Annus ösztönösen viszonozta a mosolyt, ám közben az asztal alatt ujjaival gombóccá gyűrte térdére terített kesztyűjét.

A tájat olyan szürkeség ülte meg, mintha már javában alkonyulna. Holott a délután órái éppen csak elkezdődtek. Az Alföldre súlyos, ólomszínű felhőfüggöny ereszkedett, és sűrű havazást ígért. Veron a Pestről Szabadkára tartó gyorsvonat másodosztályú kocsijából bámulta a síneket szegélyező, fekete, keményre fagyott szántóföldet, az árokpartokon a lombtalan fák magányos csoportjait, a távoli tanyák kéményéből vékonyan előszivárgó füstöt.
Csöppet sem bánta a havazást. Pestre még november végén lehullott egy jókora adag hó, a lovaskocsik, omnibuszok és automobilok kerekei azonban alig néhány óra leforgása alatt barnás, piszokszínű tócsákká olvasztották. A latyak eláztatta a szoknyák szegélyét, és a fényesre suvickolt disznóbőr cipők orrába is bele-belecsorgott. A tetőket takaró lepel fehérségét hamar elbarnította az egyre sűrűsödő korom és füst, ami a járókelőkből halálhörgésszerű köhécselést váltott ki.
– Te döntöttél jól, hogy karácsonyra elhagyod ezt a metropolisznak nevezett nagy, bűzlő gyártelepet – nézett körbe fintorogva Argyelán Mara.
Az ifjú hölgy ezúttal nagylelkűen megfeledkezett arról, milyen hatást tesz a barna hólé és a mozdonyfüst a tiszta fényű hermelinre, ami téli pelerinjét szegélyezte. Úgy döntött, a kellemetlen körülmények ellenére kikíséri Veront a Keleti pályaudvarra. – Nyugodt lehetsz, A Nő és a Társadalom a te fáradozásaid nélkül is átvészeli a válságot, amit Schwimmerné főszerkesztő asszonyság szokásos téli meghűlései okoznak. Köztünk szólva nem kétlem, hogy e meghűlések mögött a bejgli és a böjti homár okozta gyomorrontást kell sejtenünk – tette hozzá.
– Én magam biztos vagyok benne, hogy Tóth Klementin a mártírok elszántságával igyekszik majd pótolni zseniális kolléganője hiányát – állapította meg Veron, a Maráéhoz hasonló könnyedén epés modorban. Tóth Klementinnel, a törekvő polgárlánnyal azóta nem szűnt meg a rivalizálása, amióta először lépte át a szerkesztőség Andrássy úti küszöbét.
A vonat dobhártyarepesztő sivítással figyelmeztetett a közelgő indulásra. A két lány sietősen megölelte egymást, hogy Veron még idejében elfoglalhassa a számára kijelölt helyet a remélhetőleg fűtött kocsiban. A lány egyetlen ütött-kopott utazóládáját egy túlságosan is készséges öreg hordár segítségével már korábban fölrángatták a csordulásig telt poggyászvagonba.
– Add át jókívánságaimat Ferencnek! – jutott eszébe Veronnak az utolsó percben. Mivel azonban az ablak, amit ki akart nyitni, csak a végítélet napján szándékozott engedni az erejének, Mara egy szót sem hallott a jegyesének címzett üzenetből. A lány a grófok, ispánok és nagyiparosok zárt köreiben jól ismert, elbűvölő mosolyával búcsúzott Verontól. Még integetett is, amíg a vonat ki nem gördült a pályaudvarról.
Mara idestova másfél esztendeje engedte meg Lipovszky Ferenc hadmérnöknek és sírkőgyárosnak, hogy ujjára húzza a rubinköves jegygyűrűt. Az esküvő időpontját azonban még mindig nem tűzték ki. Veron nem tudta pontosan, mi lehet a halogatás oka, de úgy sejtette, hogy Mara nehezen tud búcsút mondani bálokkal, hangversenyekkel és kalapvásárlásokkal tarkított, eseménydús leányéletének.
– Végtére is – mondogatta Mara -, Ferenc már azzal is elégedett lehet, hogy tizenhét lánykérés után a tizennyolcadikra igent mondtam. Micsoda szerencse, hogy ő volt a tizennyolcadik, nemde? Hát örvendjen! Meg aztán éppen mi, zsurnálhölgyek hangsúlyozzuk folyton, hogy a nőknek nem kellene annyira iparkodniuk a nászi kötelék kikötőjébe. Fontolgatom is, hogy megmondom Lipovszkynak, csak aznap fújhatja meg a nászindulót, amikor a hölgyek először a választóurnákhoz járulhatnak!
– Türelmes ember a te Ferenced – ingatta a fejét Veron -, de talán nem annyira, hogy az első marsbéli expedíciókat is kivárja a házassággal – véleményezte Mara terveinek távlatiságát.
Azt már nem tette hozzá, hogy ő maga hány tucat olyan, pártában sínylődő női lélekről tud, akik a magas, szőke, jó kötésű Lipovszkyval a nap bármelyik percében boldogan, örökre vagy tán még azon túl is összekötnék az életüket. Jobb nem föléleszteni Mara gyakran megmutatkozó, leleményes bosszúszomját.
Alighogy a gőzös kigurult az állomásról, és megkezdte eseménytelen alföldi útját, Veron fejéből kiröppentek a Lipovszky, Mara és Tóth Klementin körül keringő gondolatok. Viharvert, öblös kézitáskájából előhúzott egy könyvet. Néhány perc alatt teljesen belemerült, ügyet sem vetve a kinti tájra. Az sem tűnt föl neki, hogy az olvasás izgalmában az ujjaira kezdte csavargatni azt a fürtöt, ami kurta kontyba tűzött, sötétbarna hajából hullott a homlokába.
Két óra múlva riadt csak föl, amikor a mozdony Kecskeméten lefékezett. A fülkébe, ahol addig egyedül utazott, egy idősebb úr kopogtatott be, hogy helyet foglaljon vele félig-meddig szemközt. Veronnak eddig eszébe se jutott, hogy magányos hölgyutazóként félnie kellene – szeretett vonaton zötykölődni, alföldi emberek közt nőtt föl, és bár akadt már dolga gyilkossal is, mégis mindig megúszta nagyobb tragédiák nélkül. Ezúttal azonban némi gyanúval szemlélte újdonsült útitársát.
A férfi köpcös volt, a törzséhez képest túlságosan rövid lábakkal. Gyöngyszürke öltönye szemmel láthatóan túlélt már néhány utazást, itt-ott halvány, barnás-feketés foltok tarkították. Fekete keménykalapját nem vette le. Helyette előhúzta a kabátzsebéből ovális lencséjű cvikkerét. Nagy gonddal az orrára csíptette, apró, sárgásbarna szemei elé. Barkójával egybefutó bajsza csakúgy őszült, akár a kalap alól kitüremkedő, dús, hátul kissé hosszúra hagyott haja. Veron gyanakvását azonban nem az idegen külseje keltette föl, hanem az a hatalmas, derékig érő, vasalt utazóláda, amit a férfi láthatóan nem mert a poggyászkocsiban hagyni, hanem magával hurcolt. A másik megmagyarázhatatlan jelenség pedig az idegen télikabátja volt – az ugyanis hiányzott. Veronnak nem fért a fejébe, hogyan indulhat valaki útnak kabát vagy bunda nélkül, amikor odakint olyan sűrű pelyhekben szakadt a hó, hogy az állomás épületéből nem látszott más, csak az okker fénnyel világló lámpások.
És vajon mi lehet abban a súlyos, gondosan őrzött ládában?
A férfi udvariasan a lányra mosolygott, aztán elővett egy nyolcadrét hajtott német újságot. Kisimította a térdén, és belemerült. Veron igyekezett követni a példáját, és visszatérni a saját olvasmányához. Hasztalan. Úgy tűnt, hogy (mint a lány véleménye szerint mindig) a való élet ezúttal is sötétebb rejtélyeket kínál, mint a könyvek.
Veron a nyomtatott lapok fölé hajolt, ám közben lapos oldalpillantásokkal megpróbálta alaposan felmérni az utastársát. Szemügyre vette vastag, rövid ujjait, és észrevette, hogy a bal mutatóujjának hiányzik a legfelső perce. Gyorsan felfigyelt a kisujjon fénylő arany pecsétgyűrűre is. Feltűnt továbbá, hogy a jobb cipőjének belső oldalán igen vásott már a bőr. Az öltönykabát felső zsebébe egy töltőtoll apró nyilat formázó, arany csíptetője kapaszkodott. És bár a férfi barázdált homlokának bal oldali részén, mindjárt a haj tövében egy elmosódott koromfoltot vélt kirajzolódni, az újsággal félig eltakart arc vonásait és az egyenes tartást figyelembe véve Veron úgy döntött, intelligens, kitűnő neveltetésű emberrel ül egy fülkében.
A férfi lapozott. A lány szintúgy, habár fogalma se volt róla, hogy az író, Conan Doyle Artúr miről írt az előző oldalon. Veron újra az idegenre sandított, aztán határozott. Ha vész közelít, mindig bölcsebb elébe sietni, mint hagyni, hogy lesből támadjon.
Megköszörülte a torkát, és az idegen úrhoz fordult.
– Uram! – szólította meg barátságos, ugyanakkor határozott hangon.
A férfi ügyet sem vetett rá. Folytatta az elmélyült olvasást.
– Uram! – próbálkozott tovább Veron, ezúttal valamivel hangosabban.
Az idegen végre fölpillantott az újságból. Körbenézett, mint aki nem tudja, honnan jön a hang.
– Én szólítottam meg, ne haragudjék – húzódott egy ujjnyival közelebb Veron. – És rögtön szeretném biztosítani önt arról, hogy bennem megbízhat!
A férfi néhány másodpercig csodálkozva bámult rá.
– Khm… – szólalt meg végül. – Rendkívül lekötelez, kisasszony – bólintott udvariasan. Hangja inkább magas volt, mint mély, és enyhén fátyolos.
A férfi folytatni kívánta az olvasást, de nem számolt Veron eltökéltségével. A lány nem hagyta, hogy az idegent övező titok kiderítetlen maradjon.
– Tudom, ki maga – közölte Veron, könyvével a férfi felé bökve. – Jörg Gunnarson! Az északi iparmágnás! – váltott suttogóra. Aztán sietve körbepillantott, hallhatta-e valaki más is, ahogy rendkívüli éleslátással leleplezte utastársa inkognitóját.
Kijelentése nem maradt hatástalan. A férfi meghökkenten nézett Veronra, és ezúttal még hosszabb ideig maradt csöndben, mint előzőleg.
– Bocsásson meg, kisasszony, de… – talált szavakat jó néhány pillanat múlva. – Megérdeklődhetem, hogyan jutott erre a következtetésre?
– Ó… a kiejtése is idegenes! – kiáltott föl diadalmasan Veron.
Valóban, a kalapos úriember „á” hangjai kissé zártabbak voltak a magyar nyelvben megszokottnál. A mássalhangzókat pedig némileg puhábban ejtette, mint azok az ősnépek, akik hozzá hasonlóan a kecskeméti állomáson szálltak vonatra.
– Tehát? – terelte vissza az idegen Veront a kérdéséhez. A férfi döbbenete jottányit sem enyhült: elképedve, kikerekedett szemmel figyelte továbbra is a lányt.
– Nos – húzta ki magát a kérdezett -, én rendszeresen olvasom a lapokat, és egyenesen Pestről jövök. Mint minden tájékozott honpolgár, jómagam is értesültem róla, hogy a májusi munkástüntetések alkalmával maga, hm, hogy is mondjam… eltűnt!
Veron megpróbálta nem hatásvadász módon befejezni a mondatot, amitől viszont úgy hangzott a kijelentése, mintha az eltűnés az északi iparmágnások kedvelt szabadidős tevékenysége lenne. A magyarok vadásznak ráérő idejükben, az osztrákok operába járnak, a svédek pedig köddé válnak.
– Az a hír járta bizonyos szélsőbal orgánumokban, hogy maga megrémült a munkásság impertinens felvonulásától – folytatta a lány. – Ezért részvényei sorsáról gyorsan, egy színházbelépőre írt sietős üzenetben határozott. Aztán a szó valódi értelmében kámforrá vált! Egyes nyomozók érezni is vélték a kámforszagot a maga irodájában – jegyezte meg Veron, hangjában érezhető megvetéssel a detektívtestület iránt. – Erzsébeti üzemét a legidősebb fia vette gondjaiba, amikor… – Veron még közelebb húzódott az idegenhez, és figyelemkeltően fölemelte a mutatóujját. – Amikor napvilágra került, hogy az üzemből hiányzik egy fontos gépezet! – bökött rá felemelt mutatóujjával a jókora ládára. – Egy bizonyos újítás… Melyet ha kézre kerítettek volna lázongó munkásai, az üzem azonnal csődöt jelenthetett volna!
– És… ugyan mi légyen ez a gépezet? – érdeklődött a férfi remegő hangon.
Úgy tűnt, Veron mellébeszélést nem tűrő leleplezése labilis állapotot idézett elő az idegrendszerében.
– Hát azt… azt nem tudnám pontosan megmondani – vont vállat Veron.
– Zsurnaliszta vagyok, nem mérnökember. Az automata nyilvánvalóan a harisnyatartók gumírozásával van kapcsolatban, hiszen köztudottan ez az a terület, amelyen tevékenykedve ön, uram, a millióit szerezte.
– Aha – fogta föl a Gunnarsonként azonosított férfi. – Csupán a láda az, ami a következtetéseit ihlette, hölgyem? Mert az…
– …az kevés! – vágta rá Veron magabiztos mosollyal. Elnézően csóválta a fejét. – Miféle zsurnalisztának néz engem, Gunnarson úr? Fölfedeztem ám azt is, hogy magának egy olajfolt csúfítja a homlokát. A folt csakis a gép becsomagolása során kerülhetett oda. Aztán látom a gyűrűt is, a kezén, a belevésett G betűvel – mutatott Veron a feltűnő ékszerre, a könyvvel hadonászva.
A férfi követte a pillantását. Bólintott, mint aki lassan fölfogja, hogyan lepleződhetett le.
– És végül ott az a kopás a jobb cipőjén, belül – fejezte be a bizonyítékok felsorolását Veron. – Úgy tudom, Gunnarson menekülés közben belerúgott egy bőr karosszékbe, az irodájában. Kizárólag ez lehet a magyarázat – dőlt hátra a magyarázkodásban már-már kimerült lány.
Várakozóan nézett az idegenre: most rajta volt a sor, hogy elismerje, Dávid Veron, a bácskai paraszt leánya, A Nő és a Társadalom munkatársa előtt semmi nem maradhat rejtve!
A férfi azonban harsogó nevetésben tört ki, a lány várakozásainak nem éppen megfelelő módon. Veron megbotránkozva húzta össze szemöldökét – egészen ellenkező hatást várt.
Gunnarson bizonyára beleőrült a veszteségeibe.
– Kis híján eltalálta! – nyögte a férfi két hahota között, a könnyeit törölgetve. – Szavamra, alig lőtt mellé!
Veron nézte egy darabig a harsányan kacagó illetőt, aztán sértődötten az ablak felé fordult. Magában elhatározta, hogy az első útjába akadó távíróállomásról a pesti főszerkesztők tudtára adja, hol tartózkodik az eltűnt Gunnarson. Hiszen egyértelmű, hogy a férfi ép eszét vesztette, jobb lenne hát, ha az efféle állapotúaknak fenntartott intézmények vennék a gondjaikba.
– Az igaz, hogy milliomos kívánok lenni. És minél hamarabb – szólalt meg a férfi, miután nagy nehezen sikerült legyűrnie a nevetést. – Jól is megy a munka, de azért ideje lenne feljebb lépnem. Például mozitulajdonossá! Én ugyanis filmszalagra vett történetekkel házalok, kisasszony – vallotta be barátságos mosollyal. – Nem vagyok iparmágnás. Hanem közönséges vigéc, aki mozifilmek dobozba zárt tekercseit szállítja városról városra.
– Úgy érti… – Veron nehezen kapott levegőt. – Úgy érti, tévedtem?
A férfi arcán kissé szélesebbre húzódott a mosoly. Az ál-Gunnarson levette a kalapját, láthatóvá téve kopaszodó feje búbját.
– Úgy. Bizony tévedett, angyalom – hagyta jóvá a diagnózist. – Mint mondtam, csak egy jelentéktelen ügynök vagyok. Abban a szép nagy ládában szállítom Zentára, Szabadkára, Ókanizsára azokat a kiváló alkotásokat, melyeket a kecskeméti Thália mozi publikuma már megunt. A Thália… hogy az micsoda utolsó, undok, utálatos hely! Alig akart fizetni az a szélhámos… a direktor, tudniillik! – vesztette el a fonalat a férfi felindulásában.
– Eszébe ne jusson a Tháliába menni, ha Kecskeméten jár!
Veron még mindig szédült. Nehezen tudta megemészteni, hogyan tévedhetett ő, aki már annyi gonosztevőt lefülelt.
– Ez miként lehetséges? – kérdezte inkább magától, mint az idegentől.
– Jaj, hát nem voltam én mindig vigéc! – válaszolta készségesen az utastárs. – Volt egy kis sütödém. Pompás kis pereceket sütöttünk, tudja. Sósat, szegfűszegeset, fahéjasat. De aztán mellénk költözött egy kürtőskalács-árus. Félig nyers volt az a kalács, én mondom, hanem mégis többen vették, mint a mi perecünket… Pénzzé tettem, amit lehetett. A pénzből vettem kétszáz vadnyugati regényt… igen izgalmasak, igen valósághűek! Az ember, kérem, mindent megtud belőlük a vérszomjas indiánokról… Tudja példának okáért, mi az a skalpírozás?
Veron némán megrázta a fejét, de korántsem azért, mert figyelte volna, miről hadar a férfi.
– A skalpírozás az olyan… Van ugye az embernek az ő koponyája – kezdett bele az úriember.
Hirtelen elbizonytalanodott.
– Talán jobb lesz, ha mégsem mesélem el… hiszen maga egy hölgy! Na azt kellett megállapítanom, a népeket mostanában hidegen hagyja a vadnyugat. Képzelje, ez derült ki rövid ponyvaárus kárrierem során! – csapott a térdére megbotránkozva. Az érdeklődés hiánya szemmel láthatóan megdöbbentette. – Ám még a pereces korszakból maradt énnekem egy orfeumos barátom. ő bízott meg azzal, hogy szerezzek neki filmeket, mert van ez az új divat. Ez a mozgó. És hát ő is vetítene, amikor éppen nincsen tánc. Vagy késik a Csini Jeanny, a magas művészetű dalnoknő. Úgyhogy mozgóképekkel kezdtem kereskedni. Jól kerestem, hát hamar önállósítottam magam.
– Moziügynök – hitetlenkedett Veron. Összefonta a karjait, és újra az ablak felé fordult, mint aki aznap többet már szólni sem akar. A könyvet, amit addig olvasott, mérgesen maga mellé hajította, az ülésre.
Útitársa félrebillent fejjel olvasta el a kék-zöld, csalánleveles motívummal és egy vörös hajú hölgy csábos portréjával díszített könyvborítón a címet: A Feltámadt Detektív.
– No most már értem, miképpen gondolta, hogy én az a Gustaffson nevezetű valaki vagyok – bólogatott.
– Valóban? – bámult ki Veron továbbra is az ablakon.
– Az az angol nyomozó… az a Holmus, annak vannak ilyen spekulációi – bizonygatta a moziügynök. – Akiről ez a magácska könyve szól. Nemde? Veron kezdte összeszedni magát. Már egy türelmetlen bólintásra is jutott ereje.
– Olvastam ám én is az összes históriát, amit csak a Tábori úr magyarra fordított – lapozott bele a könyvbe a férfi. Ahogy előredőlt, a cvikkere hirtelen csúszásnak indult, és csak az orra hegyénél állt meg. Az ál-Gunnarsont azonban ez nem hozta zavarba. – De tudja, kisasszony, Holmus csak egy van. Mi, közönséges halandók, közönséges agyvelőnkkel csupáncsak Vadszán doktorok lehetünk.
Egy percig némán elmélkedett a kijelentés mély igazságán.
– Óh! – pattant föl aztán hirtelen a hevenyészve kipárnázott másodosztályú ülésről, mint aki rajzszögbe huppant. – Majd elfelejtettem! Sonneberg Gábriel, alázatos szolgája! – hajolt meg röviden a lány előtt.
Régimódi gavallériával kezet is csókolt neki.
– Dávid Veronika – biccentett szinte kedvesen Sherlock Holmes bukott tanítványa, aki hozzátette: – Úgy vélem, még sokáig együtt haladunk ezen az úton!

Adatok
Cím: Baráth Katalin: A borostyán hárfa Műfaj: krimi Kiadó: Agave Könyvek Megjelenés: 2012 Oldalszám: 320