„Fordításban és nyelvészetben is egyaránt lázítónak számított. Rajongott a termékeny vitákért, provokatív (»liberális«) nyelvészeti cikkei, dolgozatai, esszéi gyakran kiborították a nyelvvédő…” Grecsó Krisztián író az Élet és Irodalomban búcsúztatta Nádasdy Ádámot.
Nádasdy Ádám, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professor emeritusa, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, valamint a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, és a Magvető Könyvkiadó szerzője március 29-én, 79 éves korában hunyt el.
A család és a szervezők arra kérik a megemlékezőket, hogy akár személyesen, akár távolról tisztelegnek előtte, virágok helyett inkább adománnyal támogassák az elhunythoz közel álló két szervezetet: a Greenpeace Magyarország Egyesületet és a Magyar Műfordítók Egyesületét. Az utalásnál a „Nádasdy Ádám emlékére” megjegyzést kérik feltüntetni.
Április 16-án búcsúztatják Nádasdy Ádámot. A tanár, nyelvész, költő és műfordító temetése csütörtökön 12:45-kor lesz a Farkasréti temetőben – adta hírül Facebook-oldalán Grecsó Krisztián író, az Élet és Irodalom szerkesztője.
GRECSÓ KRISZTIÁN: NÁDASDY ÁDÁM BÚCSÚZTATÁSA
(részlet, a teljes szöveg az Élet és Irodalomban olvasható)
Tanítani kellett volna a modorát. Ahogyan tanácsot tudottkérni. Többes szám első személyben: barátom, hogy is szoktuk mi ezt? Elmegyünk oda, vagy ciki? Olvassuk mi őt, vagy nem vettük észre, hogy kijött a kötete? Pimaszul, néha kajánul, lubickolva, bőséges humorral. Milyen jó volt vele nevetni!
Próbálok nem csapongani, összeszedett lenni, fegyelmezett, az illik hozzá, annak örülne. Majdnem harminc éve volt közeli barátom, tegnap éjjel halt meg, őszintén szólva nehezen veszem a levegőt, de ez afféle privát nyegleség, ez bosszantaná, nem tartozik az olvasóra, hogy én miként veszem itthon a levegőt. Tanítani is úgy tudott, ahogyan tanácsot kérni. Mintha frissen értesült volna valamiről, és hirtelen lelkesültségében megosztaná veled az örömhírt, de azzal a szinte bocsánatkérő finomsággal, hogy tisztában van vele, te ezt tudod, és ő csak azért mondja, mert neki boldogságot okoz.
Szöveget viszont nem így javított. Kegyetlenül, keményen, kérlelhetetlenül. Oldalas hullámvonalak a szerinte felesleges esszébetét mentén, majd egyetlen szóban az értékelés: „rizsa”. Bájos konoksággal félreértette, amit félre lehetett, és zuhogott rád vissza a saját pongyolaságod, hülyeséged. A pontosság megszállottja volt, a nyelv napszámosa és nagybirtokosa, ura egyben. Négy nyelven írt, beszélt a legjobbak között, reneszánsz angol és kora reneszánsz olasz, anyanyelvi német és magyar.
Néhány éve, ahogy befejezte a nagy Dante-fordítását, és megjelent az a gyönyörű Isteni színjáték kötet a Magvetőnél, úgy hozta a jó sorsom, hogy Olaszországban, a tengerparton olvashattam a jambusait. Sok szerkesztői lábjegyzetet kigyomlált, fegyelmezte magát, de a szöveg így is csurig van szellemesebbnél szellemesebb magyarázatokkal, biológiai hasonlatokkal. Többször hangosan nevettem, hallani véltem a hangját, ahogy magyaráz. Egy olasz nő napozott mellettem a sziklán, és idővel nem bírta, megszólított. Jól látja-e, hogy Itália földjén Dantét olvasok. Bólintottam. „Ez nagyon kedves”, mondta a nő büszkén. Csak egy dolgot áruljak el, kérdezte, min nevetek? „A fordító lábjegyzetein”, feleltem kicsattanó büszkeséggel. „Irigy vagyok”, mondta a nő, aki Dante nyelvét beszélte. Hát lehetett is! Mert én meg Nádasdyét beszéltem és beszélem, és olyan magyar akarok lenni, amilyen ő volt, és az ő mondatai az én hazám. Na, ez már megint sok. Ezt nem szeretné, korrigálok. Milyen jó volt ott, Nizza közelében, egy kis olasz faluban magyarnak lenni, nádasdysan magyarnak.
Az, hogy magyarról magyarra is mert fordítani, önfeledt pimaszságát és a valódi konzervativizmusából gyökerező folytonos lázadását, örökös útkeresését mutatja. Minden porcikájában Nádasdy volt, osztrák–olasz–magyar nagypolgár, ő maga volt a megtestesült Monarchia; ha létezett Közép-Európa, hát ő volt az. Ezért aztán fiatalon beatzenét játszott, később Vilma lányával magyar nótákat énekelt. Még műsoruk is volt, rettentő komolyan vették, el kellett olvadni tőlük. Otthon, barátoknak szeretett kuplékat énekelni, zongorán kísérte magát, olyan édes ügyetlenséggel, amit szintén csak egy Nádasdy engedhetett meg magának. Egy világpolgár, akinek az apja európai rangú rendező, karnagy, operaház-igazgató volt, és aki mellesleg megírta (újraírta) a Bánk bán dalszövegeit. Hazám, hazám, te mindenem.
(…)
Fordításban és nyelvészetben is egyaránt lázítónak számított. Rajongott a termékeny vitákért, provokatív („liberális”) nyelvészeti cikkei, dolgozatai, esszéi gyakran kiborították a nyelvvédőket, de a Szmoking és bermuda nem csak terjedelmében lenyűgöző, egy ragyogó nyelvész és pedagógus összegző munkája, jelentősége talán csak Szerb Antaléhoz mérhető. Műfordítóként ugyanilyen „tiszteletlen” volt. Nem érdekelte a klasszikus tekintély, lenni vagy nem lenni, csak az, mi van odaírva, miként értették azt Shakespeare korában, és hogyan mondjuk most. A formaiskola hívei gyakran levegőért kapkodtak, ha elhagyott tercinát, rímet, de ő a tisztaság, az egyszerűség, a megértés megszállottja volt, a működő mondat szakija, mestere, karmestere.
Későn lett költő, mert meleg volt, és ahogy ő mondta, még a magyarban – nemek nélkül – sem lehet szerelmes verset írni, ha a vágy büntetendő. Amikor Ádám be merte magának vallani, hogy a férfiakhoz vonzódik, a homoszexualitást még büntette Magyarországon a törvény. Így csak a rendszer enyhülésekor, harmincas évei második felében, a nyolcvanas évek közepén kezdett publikálni. Kései költői indulás ez, és szokatlan a pálya íve is, Nádasdynak nem a költői bemutatkozása, vagy ami gyakori, a pályája első harmada a legjelentősebb; költői nyelve, őszintesége, tisztasága érik, mint a jó bor, nemesedik, és hatvan fölött írja a legjobb verseit.
Nem tartotta magát prózaíró alkatnak, és otthonosabban is mozgott az esszé műfajában, de éppen ezért tudott igazán emlékezetes, megrendítő novellákat, esszé-tárcákat írni. Kevés olyan népszerű és izgalmas sorozat futott az Élet és Irodalom tárcatárában, mint az ő melegségtematikájú írásai. Szórakoztató volt, már megint csak pimasz, másfelől érzékeny, empatikus, megértő, konzervatív. Merthogy az volt. Hazafi, hívő ember. Gyakran járt Pannonhalmára, remek viszonyt ápolt a bencésekkel, tanított is ott, néha hónapokra elhúzódott.
A hetvenedik születésnapját a Magvető Caféban ünnepeltük, és én nem írtam meg a beszédem, úgy gondoltam, olyan régi barátom, hogy tudok majd mesélni róla. Az szaladt ki a számon, hogy neki még a szigorán is átütött a kedvesség, és egyetemi professzorként is úgy buktatott az ELTE-n, hogy azt a tanítványai élvezték. Ezen aztán sokat nevettünk a bulin, mert csak a jelenlétemben három tanítványa mondta neki, hogy rajong ugyan érte, és életre szóló mintát kapott tőle, de hogy kedvesen buktatott volna, az nem igaz. Ilyenkor mindig pironkodott. Lefelé nézett. Volt egy huncut mosolya, amikor tudta, hogy valójában milyen konok, akaratos vagy a kegyetlenségig szigorú. Lesütötte a szemét, elpirult, vékony ajka óvatosan mosolyra húzódott, de csak éppen.
Ami a kedvességét illeti, olyan udvarias és jó modorú volt, hogy mindenki azt hitte, könnyű ember. Pedig megvoltak a démonai, a mániái. Néhány éve ideadott több tucat szerelmes levelet, amit ő írt haza a rendszerváltás táján Angliából. Akkoriban még nem ismerhettem, meg is lepett vele, egy szédült, repülni vágyó, boldog sznob képe rajzolódott ki a levelekből. Azt kérdezte, kiadja-e ezeket, de én túl intimnek találtam, azt javasoltam, ne. Fogalmam sincs, ez ügyben hagyott-e végakaratot, mondott-e a párjának, Márknak valamit, szabad-e ezt kiadni, talán most már lehet.
Szinte soha nem veszekedtünk, egyetlen dolog miatt kaptunk össze gyakran. Nem tudta megbocsátani, hogy nem szállok le a témáról, hogy a világért sem engedem el a nagyinterjú ötletét. Emiatt még kiabálni is tudtunk. Ne haragudj, Ádám, de igazam volt. Tessék, most ez jó? Elvitted magaddal azt a tengernyi tudást, emléket, azt a nagypolgári nézőpontot, ahogyan ez a haza sosem nézett magára, és ahogy látszik, nem is fog. A családi múlt sok privát fájdalmat okozott neki, azért bár többször megígérte nekem, végül mindig kihátrált, nem készült el a Magvető Tények és tanúk sorozatába a Nádasdy-nagyinterjú. Még a legjobb barátjával, Török Andrással sem ült neki.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy a barátja lehettem, hogy mellette voltam a felnőtt életemben, tanulhattam tőle, hogy a legutolsó időkig megőriztük a szokásunkat, háromhetente találkozunk a Pozsonyi étteremben. A lakodalmunkra, amit a feleségem szülőfalujában, Borsodban tartottunk, elképesztő izgalommal jöttek. Amíg Márk jóízűen szivarozott a kertben, Ádám bent ropta. Minden lányt és asszonyt megtáncoltatott, kivétel nélkül, mindenkit. Azt mondta, ő ritkán jár falusi lagzikba, és úgy tanulta, ezt így illik. Legalább négy nő mondta utána, hogy sosem szokott táncolni, de a Nádasdy Ádám kedvéért kivételt tett, és vele keringőzött egyet. Van egy felvételem, a feleségemmel harsányan nevetnek, szívből, könnyekig. Olyan szépek. Ezt vettem most elő. Itt lesz ezentúl az asztalomon. Drága barátom, nem is tudom, hogyan tovább. Az Isten áldjon.”
(A teljes szöveg az eheti Élet és Irodalomban és az es.hu-n olvasható. Nádasdy Ádám temetése április 16-án, 12.45.-kor lesz a Farkasréti temetőben.)
