Lehetséges volna, hogy az emberiséget kis híján kiirtó kataklizma után valóban elérkezett a Föld új korszaka? És lehet, hogy ennek az új korszaknak az új közösségeit valakik, valahol éppen az ő tanításaik alapján próbálják megszervezni? A patkány éve folytatásában Bartók Imre továbbfűzi az első kötetben megismert gondolkodók történetét.
„Az emberek történelme úgy emelkedett ki a barbárságból és hullt vissza aztán ugyanoda, hogy a nyugalom ideje éppen csak egy levegővételre volt elég. Egy levegővétel, és némi tisztánlátás, annak felismerése, hogy a hideg álmok szőttese már egyetlen kéz melegétől képes lángra kapni. A süllyedés és romlás panaszai visszhangoztak a reggeli szélben. Egyetlen vízcsepp morfológiája gazdagabb és bonyolultabb volt a műholdakat létrehozó technikai tudásnál. A hópelyhek finomstruktúrája gúnyt űzött a felhőkarcolók gőgös geometriájából.”
Martin, Karl és Ludwig, akik valaha rettenthetetlen gyilkológépekként járták New York utcáit, most kibernetikus beültetéseiktől megfosztva, rozoga öregemberekként kénytelenek szembenézni a posztapokaliptikus világgal, amelynek létrejöttét ők maguk idézték elő. A nyugati civilizáció egykori fellegvára ma már mutáns növények és emberi, állati eredetű hibridek keltetője, ahol a túlélés törvénye az úr. Amikor azonban céltalannak látszó kóborlásaik során összetalálkoznak Gonyolékkal, a furcsa, kövér kis lénnyel, aki egy titokzatos mutánskolónia felderítőjeként járja a felperzselt várost, a gondolkodók előtt újra felcsillan a remény: lehetséges volna, hogy az emberiséget kis híján kiirtó kataklizma után valóban elérkezett a Föld új korszaka? És lehet, hogy ennek az új korszaknak az új közösségeit valakik, valahol éppen az ő tanításaik alapján próbálják megszervezni?
A patkány éve folytatásában Bartók Imre továbbfűzi az első kötetben megismert gondolkodók történetét, még részletesebben kibontva szélesvásznú vízióját a biológiai katasztrófa sújtotta New Yorkról és annak lakóiról. Könyvében a hátborzongató és költői látomások éppúgy megférnek az akciódús üldözési jelenetekkel és vérfürdőkkel, mint a vígjátéki elemeket sem nélkülöző filozófiai párbeszédek a metafizikai horror legszebb hagyományait idéző epizódokkal.
Bartók Imre 1985-ben született Budapesten, az ELTE filozófia szakán végzett. Két irodalomtörténeti monográfia szerzője (Paul Celan – A sérült élet poétikája, 2009; Rilke – Ornamentika és halál; 2011). Első regénye Fém címmel jelent meg 2011-ben.
Bartók Imre: A nyúl éve
(Részlet)
A sikoly, amire valamivel később felébredtek, máshonnan is jöhetett volna – Ludwig szavannáinak mélyéről például, vagy Karl acélkohói kiálthattak fel így, de lehetett volna maga Martin, miközben éppen arról álmodik, hogy „Rúgjatok belém bátran!”-feliratú táblával a nyakában kikötözik a Berkeley főbejárata előtti oszlophoz.
A kiáltás azonban valóságos volt, és közelről szólt. Az öregek szobájából érkezett. Az első pillanatban éles volt, a meglepetés és a rémület ultrahangja, majd szétterült, és néhány tizedmásodperc alatt elnyújtott üvöltéssé, a fájdalom örvénylő crescendójává vált.
Karl dörrenést és egy fémszerkezet szétesésének zaját hallotta – biztosan az EKG az, amelyre Hugo bácsi kötötte fel magát éjjelente, hogy monitorozza a gyönge szívét. Ha tudta volna Hugo, hogy nem a szíve fogja elvinni, talán nem fordít ennyi figyelmet erre, de hiába, jó tíz évvel ezelőtt még a kórházi kezelés során megszokta a dolgot. Hugo szerette a körülötte sürgölődő nővérkéket, és szerette azt is, amikor Hilde bejött hozzá, és hozott egy kis meggyes süteményt. Jól esett, és néhány percre feledtette vele a combnyaktörés okozta gyötrelmeket.
Nyolc évvel ezelőtt a presbiteriánus kórházba került egy könnyebb agyvérzést követően. Otthon egyszerűen csak lehajolt valami papírcafatért, és hopp, elsötétült a világ. Mintha kiszivattyúzták volna. Amikor magához tért, ott termett egy nővérke, és közölte vele, hogy hat hétig feküdt kómában, már azt hitték, vége, de Hilde néni mindennap bejött hozzá, duruzsolt a fülébe, megfogta törődött kezét. És lám, a szeretet mindent legyőz, vagy ha mindent nem is, de a felfekvéses fekélyeken legalábbis úrrá tudtak lenni. Hugo alig néhány nappal később már elhagyhatta a kórházat.
Kérdezgette Hildétől, mi mindent sutyorgott akkoriban szőrpamacsos fülkagylójába, de az asszony mindig csak szemérmesen elmosolyodott, és megrázta a fejét.
Hosszú életük volt, és mostanra nem lett volna kifogásuk az ellen, hogy áttutajozzanak a narancsligetekkel teli túlpartra. Tirolról álmodoztak, ahová másfél emberöltővel ezelőtt a nászútjuk vezetett. Arról ábrándoztak, hogy valami szép helyen eltemetik Matthias maradványait. Esetleg éppen Tirolban, miért is ne? Arrafelé minden temető olyan, mint egy barátságos kis lugas.
Hugo ezen az éjszakán is Tirolról álmodott. Egy teraszon üldögéltek paradicsomlevet iszogatva, és Hildével a késődélután sárgásbarna fényeit nézték a málladozó házak ormain. Mindenütt porhanyós kövek tarkították az emeleti erkélyeket. A nagy idillbe azonban zavaros látomás kúszott be. Egy szörnypofa jelent meg a tér sarkán. Eltorzult arccal és aránytalan, felpuffadt idomokkal cammogott feléjük, majd egy artikulálatlan üvöltést követően lesújtott, egyenesen Hugo bácsi arcába mélyesztve visszafelé hajló karmait.
Olyan volt, mint a nyolc évvel ezelőtti agyi érkatasztrófa, csak éppen ezúttal ébren volt. Egy villanás, az azt követő ismerős színkavalkád, és a fémes íz a szájában – mindez megelőzte a fájdalmat. A fájdalom üzenete, noha légvonalban igen közel volt a célállomást jelentő agyhoz – elvégre az arcát marcangolták –, csak lassan vánszorgott előre. Mintha rettentő tumultus alakult volna ki az idegpályákon, és bárhogyan is nyomták a gázt a rossz hírt szállító neuronok, tapodtat sem haladtak előre a dugóban.
Így viszont Hugónak a kínnal teli boríték megérkezése és felbontása előtt is maradt ideje helyzete mérlegelésére. Elmorfondírozhatott azon, hogy Hildével mégis itt és most ér véget az életük. Hogy be kellett volna tartaniuk a saját biztonsági protokolljukat – igaz, ők mindezt Óvintézkedéseink stációi néven emlegették, és a szabályzat pusztán két pontot tartalmazott: először is menekülj, ha meglátsz bármit, ami mozog, másodszor minden áron védelmezd Matthias csontjait.
Hugo azonban már nem álmodott, és nem kímélte meg az eszméletvesztés sem. Kínzó lassúsággal döbbent rá, hogy ébren van, hogy mindez itt és most történik, és hogy nincsenek többé Tirolban, és el sem jutnak soha oda, még a közelébe sem, még a közelének a közelébe sem, és hogy a narancsligetek fáin nem narancs nő, hanem megannyi farkastinóru, nem messze a liget megkérgesedett fáitól pedig végeláthatatlan gyomnövénykertek nyújtóznak. A fekete patakok korhadt uszadékfát sodornak a partra, férgek járják a házak megvetemedett falait, és örökké sűrűsödik a köd.
Azok a barátságosnak hitt lugasok sem olyan barátságosak. A valóság a komorabb arcával fordult Hugo felé. A rettegés, mint egy bábmester, egyszer csak összerántotta lazán csüngő tagjait. A levél elért a kézbesítetthez, aki egyre növekvő iszonyattal betűzte ki a rövidségében is hatásos üzenetet. Így hangzott: „Most meghalsz.”
Bartók Imre: A nyúl éve
