40 éve, 1977. június 1-jén halt meg Básti Lajos Kossuth-díjas színművész, a múlt századi magyar színjátszás egyik legszebben beszélő, fejedelmi megjelenésű alakja.
Básti Lajos 1911. november 16-án született Keszthelyen Berger Lajos néven. Szülővárosában papok nevelték a Premontrei Gimnáziumban, itt szerette meg az irodalmat, Arany János gyönyörű nyelvezetét. Írók, költők gondolatainak tiszta, kifejező tolmácsolása jegyében teltek aztán élete elkövetkező évtizedei.
Felesége, a pályatárs Zolnay Zsuzsa emlékezése szerint a kiváló színész, Mányai Lajos parancsolta fel Pestre: „Te hülye, aki így mond verset, annak az akadémián a helye”
Ódry Árpád egyetlen Ady-vers meghallgatása után felvette a Színiakadémiára. Básti 1935-ben megszerezte a diplomát, majd Bárdos Artúr Belvárosi Színházában társalgási darabokban, operettekben szerepelt, mint fiatal amorózó, bonviván. A harmincas évek filmjeiben is ilyen jellegű szerepeket játszott (Méltóságos kisasszony, 120-as tempó, Pillanatnyi pénzzavar, Azúrexpressz).
1937-ben szerződött a Vígszínházba, ahol a zsidótörvények miatt 1939-40-ben már alig kapott szerepet. 1941-ben még játszott a Magyar és az Andrássy Színházban, de azután a háború végéig nem léphetett színpadra. Amikor épp nem volt munkaszolgálatos, könyvkiadással és írással foglalkozott, fellépett a baloldali művészek irodalmi rendezvényein. 1945-ben Várkonyi Zoltán Művész Színházába került, majd a Nemzeti Színház szerződtette, amelynek – az 1968-72-es vígszínházi kitérőt leszámítva – haláláig a tagja maradt.
A hallgatás évei alatt színészete beérett, a világháború után elmélyült karakterformáló készsége, kifejező drámai ereje. Az Ember Tragédiája Ádámját több rendezésben, különböző értelmezésekben testesítette meg; a madáchi műben való kalandozásairól könyvet is írt (Mire gondolsz, Ádám? – 1962). Játszotta Bánk bánt, Hamletet, Lear királyt, s egyik legemlékezetesebb alakítása volt – több százszor – a fonetikatanár Higgins professzor Shaw Pygmalionjában. Később ezt a szerepet az Operettszínház My fair Ladyjében is megformálta.
Igazi művésze volt a szép magyar beszédnek, a Színházművészeti Főiskolán beszédtechnikát tanított, 1953 és 1960 között színészek nemzedékei tanulták tőle a tiszta szövegmondást. Színpadon, filmen és a különböző tévéműfajokban egyaránt maradandót alkotott az emberi nagyság felmutatásában. Hősei nem emelkedettek voltak a szó patetikus értelmében, hanem előkelőek. Egyfajta nemességet, a viselkedés kultúráját, a magára adó ember önérzetét testesítette meg, eleganciája belső elegancia volt. A hozzá egykor közelállók úgy emlékeznek: mindig fegyelmezett volt, választékosan öltözött és beszélt.
A világháború utáni időszakban is sokat filmezett (Föltámadott a tenger, Merénylet, Nappali sötétség, Szemtől szembe, Utószezon, Kárpáthy Zoltán, A kőszívű ember fiai, Tanulmány a nőkről), majd a televízió is gyakran foglalkoztatta (Beszterce ostroma, Othello Gyulaházán, Volpone, Abigél stb.). Művészetét 1955-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1977. június 1-jén hunyt el.
Lányát, Julit nem szánta a színi pályára, tudta nélkül jelentkezett a főiskolára. Azóta megküzdött a színészóriás apa nyomasztó súlyával, s egyik vezető – Kossuth-díjas – színésznőnk.
