„
A földöntúli erők, amelyek tudtunkon kívül a sorsunkat igazgatják, és amelyekről nem lehet mindig eldönteni, hogy mellettünk vannak-e vagy ellenünkben, megint elém tették ezt a füzetet, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, sőt, egyenesen fölszólítással, hogy használjam.” A nagysikerű Vértrilógia harmadik, befejező része A vértanú Benedek Szabolcs által.
Úgy tűnt, a lélekharangok szünet nélkül zúgnak a kivérzett ország felett, és nem csak a győztesek ülnek tort – akiknek hiába küldte Ady Endre betegágyából üdvözletét -, hanem a halál kézről kézre továbbadott, láthatatlan démonai is.
1918. Véget ér a háború és vele együtt a Monarchia is. Az új határok közé szorított ország forradalmak és a kormányválságok közepette önmagát keresi. Szállási Titusz lelkét félelem rágja: a lakosságot tizedelő spanyolnátha terjedése éppúgy aggasztja, mint a tudat, hogy Drakula gróf most már bizonyosan Magyarországon rejtőzik.
A hírlapírónak szerelmével, a vámpírvadász Ágnessel és a váratlanul fölbukkanó Mihállyal együtt minden erejét össze kell szednie, hogy megmentse Saint-Germain grófját, és pontot tegyen egy évszázados történet végére.
Benedek Szabolcs: A vértanú
(Részlet a könyvből)
Mégse marad hát üresen az én drága barátom jegyzetfüzete!
Három évig őrizgettem, ide tettem, oda tettem, közben nagyon vigyáztam, nehogy elvesszen megint. Már az is csodaszámba ment, hogy megmaradt egyáltalán. Meg voltam győződve arról, hogy az egyetlen kabátommal egyetemben a Dunába veszett. Miután Ágnes egy jól irányzott döféssel végzett a rám támadó démonnal a Mária Valéria-kórház udvarán, a kabátomra vér fröccsent, én pedig abbéli félelmemben, hogy a hatóságok keresni fognak, a Margit hídtól nem messze, a budai rakparton a jeges vízbe dobtam, hogy megszabaduljak az esetleges bizonyítéktól. Sajnáltam nagyon, mivel az egyetlen télikabátom volt, ráadásul meglehetősen strapabíró darab, és csak akkor, amikor már a Dunában úszott, jutott eszembe, hogy benne felejtettem szép emlékű barátom, Lánczi Bernát tollát és jegyzetfüzetét, amiket még a nagyszebeni kórházban örököltem meg tőle hagyaték gyanánt.
Mint megannyi más alkalommal, ezúttal is elhamarkodottan cselekedtem. Senki nem keresett a hatóságoktól, sem akkor, sem később, sem a Mária Valéria-kórházi démon miatt, sem egyéb ügyekben. A kabátot nyugodtan elvihettem volna egy tisztítóba, mondván, hogy eleredt az orrom vére. Azt a pár napot igazán kihúztam volna — máskor is megesett már velem ilyen, az ember egész könnyen rutint szerez abban, miként lehet akár egy egész telet is átvészelni kabát nélkül. Háborús időkben kétségkívül nehezebb, mivel a kávéházak nem tartanak állandóan nyitva, de akkor sem megoldhatatlan feladat.
Nem is a kabátot sajnáltam a legjobban, hanem a jegyzetfüzetet és a tollat. Nagyon csodálkoztam hát, amikor másnap előkerült.
Most se értem, hogyan történt. Hiába törtem a fejemet, nem jöttem rá, miként kerülhetett a Miksa utcai albérletembe, az ágyam melletti kis szekrényre. Én egész biztosan nem tettem oda. Az eff éle dolgokat mindig a zsebeimben tartottam, akkor is, amikor a zakómat vagy a kabátomat levettem, és a szobában a szék karfájára terítettem. Éppen azért nem vettemki a zsebeimből, nehogy valahol ott felejtsem őket. Erre másnap megpillantottam a szobámban, a kis szekrényen, ahová soha nem szoktam ilyesmit tenni. Kétségkívül az volt, megismertem, mert bár átlagos, hétköznapi jegyzetfüzet, a kötésén alul is, felül is van egy-egy apró, ám jellegzetes sérülés. Ráadásul, amikor kinyitottam, alul, a bal sarokban megpillantottam néhai barátom vérvörös tintával és kicsiny gyöngybetűkkel odaírt monogramját: L.B.
Egészen elképedtem. Meg voltam győződve arról, hogy a jegyzetfüzet valahol a jeges Dunában úszik a kabátommal együtt, és talán majd Mohácsnál kifogják, vagy Újvidéken, netán Belgrádban, de az is lehet, hogy szépen leevickélnek együtt egészen a tengerig. Erre tessék — a kabát és a toll nem, a jegyzetfüzet azonban ott volt a szobámban.
Leültem az ágy szélére, a kis szekrény mellé és töprengtem egy sort. Akármennyire igyekeztem zsibbadt agyamat átmozgatni, folyton arra jutottam, hogy lehetetlen dolog történt. Na persze — gondoltam —, miért is kellene józan észt és racionális okokat keresnem az elmúlt hetek, hónapok, mi több évek eseményei, különösképpen pedig az előző éjszaka történtek után? Bármennyire borzongok is az ilyesmitől, azóta is úgy gondolom, ezt üzenetnek, jelnek kell tekintenem. A földöntúli erők, amelyek tudtunkon kívül a sorsunkat igazgatják, és amelyekről nem lehet mindig eldönteni, hogy mellettünk vannak-e vagy ellenünkben, megint elém tették ezt a füzetet, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, sőt, egyenesen fölszólítással, hogy használjam.
Ezt teszem hát mostantól fogva, némi késéssel, hiszen időközben három év telt el. Azóta, ahogy mondani szokás, sok víz lefolyt a vén Dunán, és mi közben megszámláltattunk és könnyűnek találtattunk. Elveszítettünk egy háborút, amelybe pedig annak idején énekszóval és szinte határtalan megkönnyebbüléssel és lelkesedéssel meneteltünk bele. Elűztük a királyt,és csináltunk egy forradalmat, amelyről már a kezdetén se tudtuk, hogy merre fog vezetni. Azután jöttek a vörösök, jöttek utánuk a románok, most meg itt vagyunk egy szétszabdalt és megcsonkított országban, amely az elmúlt három esztendőben többet szenvedett és több vihart megélt, mint az egész addigi háború során.
Elbuktunk és elveszítettünk mindent, amit csak lehetett, és miközben körülöttünk népek emelkedtek föl és új országok születtek, mi most ott tartunk, hogy magunkat keressük. Egy új Magyarországot kellene csinálnunk, közben meg nagyon úgy tűnik, hogy a régit folytatjuk, csak éppen kicsiben, kifordítva, kiparodizálva.
Egy tengerésztiszt áll annak az országnak az élén, amelynek immáron nincsen tengere. Ez a tengerésztiszt pár hónappal ezelőtt lóháton vonult be Budapestre, s most kormányzónak címezi magát egy olyan királyságban, amelynek trónusán nem ül király.
Az a feladatom, hogy erről a három évről számot adjak. Hogy kinek és milyen okból, egyelőre nem törődöm vele. Mondjuk azt, hogy magamnak. S persze Fannynak, akiről tudom, hogy megbocsát majd az őt is érintő keresetlen őszinteségemért. Valamint mindazon ismeretlen embereknek, akik ezeket a följegyzéseket egyszer olvasni fogják. Igyekszem kicsiny, de a barátoméhoz hasonlóan szép és olvasható
betűkkel írni, hogy minél több elférjen a jegyzetfüzetben.
