Lassan vége a színházi szezonnak, a nyári szünet előtt áttekintjük idén látott (nem feltétlenül idén bemutatott) kedvenceinket. Remélhetőleg a következő évadban is megnézheti, aki esetleg lemaradt róluk.
A szubjektív Best of… sorozat első állomása a Szkéné Színház.
I. Erzsébet (Szikszai Rémusz)
A Vádli Alkalmi Színházi Társulás produktuma, bár önmagát sokáig groteszk burleszknek álcázza, valójában a diktatúra természetrajzáról tesz máig érvényes állításokat. A 2013-ban bemutatott előadásban – mely Paul Foster 1972-es drámáján alapul, sok improvizációval, egyéni ötlettel megszórva – a színészek sziporkázó örömjátékokkal vájkálnak könyékig a hatalomvágy, a gonoszság, az intrika és a félelem bugyraiban, ütköztetve hatalombirtoklót és kisembert, világi uralkodót és egyházi potentátot, királynőt és királynőt. Nem a Föld az univerzum középpontja, ébrednek rá a szereplők az előadás egy pontján: a középszerűség az úr, s mint tudjuk, ez az állapot a diktatúrák legtermékenyebb táptalaja.
Kutyaharapás (Szikszai Rémusz)
Ismét egy Vádli-előadás: írtunk róla kritikát, most csak annyit ismételnénk belőle, hogy a Kutyaszorítóban-t jegyző Tarantino is megnyalná mind a tíz ujját, ha véletlenül belebotlana Szikszai Rémusz rendezésébe. Az adaptációban olyan színészek jeleskednek, mint Mucsi Zoltán, Katona László, Fodor Tamás, Kaszás Gergő, Bercsényi Péter, Nagypál Gábor, Kovács Krisztián, Kardos Róbert, és felvételről Pálmai Anna. Amerikai posztmodern gengszteropusz magyar lélekre hangolva, avagy hogyan kooperál magyar, zsidó, ukrán, szerb, cigány és a többiek, ha egy profin kivitelezett bankrablás a tét? A válasz: sehogy, de ezen a semmin legalább jókat derülhetünk.
EztRád (Scherer Péter)
A Nézőművészeti Kft-től megszoktuk a társadalomkritikát: ezúttal egy álesztrádműsor keretében okítanak minket médiáról, politikáról, alsófokú néphülyítésről, hangsúlyozva, hogy az ember az állatvilág tagja, s mint olyan, dezantropomorf ösztönöknek engedelmeskedik. Scherer Péter Csányi Vilmostól kölcsönzött tankönyvszagú összekötőit hamiskás szemei ugyanúgy idézőjelbe teszik, ahogy Katona László zenés-táncos betétei, a tulajdonképpeni jelenetek pedig a konferanszok „nézőművészetis” illusztrációi. Nehéz feledni például a CSOK-ért folyamodó család hivatali kuncsorgását az ötvenes éveit taposó „kislánnyal”, Fannikával (Mucsi Zoltán), vagy az angol kétkezi munkát jelentő fődíjért taposó erdélyi és palóc férfi (Katona László és Molnár Gusztáv) abszurd pokoljárását a tévékamerák előtt. Vigyázat, az előadás halmozottan interaktív, aki nem szereti a pálinkát és a zsűrizési lehetőséget, hátrébb húzódjon!
Nehéz (Bérczes László)
Mucsi Zoltán jutalomjátéka a Szkéné repertoárjának egyik vitathatatlan csúcsa. Az előadás szövege is rendkívül erős – nem csoda, Háy János írta -, de az egész felépítmény elcsúszhatna az öncélú, fárasztó nyavalygás irányába, ha nem lenne Mucsi. A színész nagyon ért az árnyalatok kezeléséhez, robbanékony és spleenes, dühös és fáradt, feszíti a gyűlölet és leteríti a fájdalom: permanens önsorsrontása, eszeveszett szélmalomharca a világ és önmaga ellen kisszerű és emelkedett, heroikus és banális. A mellette majdnem mindvégig némán üldögélő, sokáig csak mimikájával jelen lévő Lázár Kati pedig dramaturgiai időzített bomba: egyet szól, de azt örökre megjegyezzük.
A halottember (Bérczes László)
Erről az előadásról is írtunk már: Háy a Nehézhez hasonlóan egyetlen szereplőre, ezúttal egy női szólamra komponált sorstragédiával nyeri meg a legkérgesebb szívű nézőket is. A történelmi kényszer szülte magányból Németh Lászlói Iszonyba átcsapó asszonytörténetet Mészáros Sára viszi a vállán, Mucsi Zoltán, Grisnik Petra és Kovács Krisztián csak kiegészítő, bár nélkülözhetetlen funkciókat látnak el mellette a színpadon. Borongós, gyönyörű és megrázó a férjét elveszítő majd váratlanul visszakapó Annus tragédiája, a visszafogott rendezés példaértékűen szolgálja a szöveget és a színésznő bravúros átlényegülését. Kötelező darab.
Hegedüs Barbara
