,,Úgy kezdi, halkan sóhajtozva, mint egy távoli vízesés, majd sisteregni kezd, aztán amikor már harsog, tombol kibírhatatlanul, hirtelen, mintha beléd spriccelnének, az egész világ jegesen becsorog a füleden.” – És talán soha nem hagyjuk el Verhovinát, mondja Bodor Ádám.- Részlet
Bodor Ádám 1936. február 22-én született Kolozsváron. 1982-ben települt át Magyarországra, ahol 1984-től a Magvető Könyvkiadó felelős szerkesztője. Már érett íróként jelent meg első, rövid prózákat tartalmazó kötete, A tanú (1969). Kisepikai műveivel egészen egyedülállót alkotott a magyar irodalomban. Ezt vallotta egy helyütt: „Semmi nincs előre készen, számomra is majdnem minden az írás folyamatában bontakozik ki. Kiindulópontnak olykor elég egy helyszín, egy érzés, egy illat, egy hely, ahol történni kezd valami. Vagy egyszerűen csak egy hangulat. Valami, amit nem lehet előre kicédulázni, rögzíteni. Ez a megfoghatatlan valami, titkos fuvallat a novella lelke. Ha ez nem lebeg valahol ott a közelünkben, jobb a dolgot nem erőltetni…”
,,Ahol a madár se jár”
Verhovinára bizonytalanul jár a vonat, a menetrendet eltörölték. Anatol Korkodus brigadéros nevelt fia, Adam a lepusztult állomáson várja a javítóból átirányított, mezítlábas Daniel Vangyelukot. Később miért tartóztatják le Korkodust? Vajon miért tűntek el a madarak a környékről? És mi a titka Eronim Mox mesés szakácskönyvének? Az olvasó hajnaltájt érkezik meg Bodor Ádám regényvilágának kellős közepébe – a mindenkori periféria, a civilizációs végvidék centrumába.
A Verhovina madarai alcíme változatok végnapokra. A kisebb történetelemekből, elbeszélés-mozaikokból panorámaszerűen felépülő regényben az emberi érintkezések megdermednek és felolvadnak, a kultúra természetté bomlik, a csend pedig beszédes lesz. ,,Úgy kezdi, halkan sóhajtozva, mint egy távoli vízesés, majd sisteregni kezd, aztán amikor már harsog, tombol kibírhatatlanul, hirtelen, mintha beléd spriccelnének, az egész világ jegesen becsorog a füleden.” – És talán soha nem hagyjuk el Verhovinát.
Bodor Ádám Verhovina madarai című új kötetének bemutatója a Nyitott Műhelyben
Időpont: 2011. november 2. szerda 18 óra
Helyszín: Nyitott Műhely
A szerzővel Szegő János kritikus, szerkesztő beszélget.
Bodor Ádám: Verhovina madarai
(Részlet)
153
9.(Svantz állatorvos)
Radoj állítólag értett egy keveset magyarul, még Gledin¬ben, a javítóban ragadt rá valamennyi, olvasni, legalább¬is azt mondják, jó vagy rossz kiejtéssel, majdnem folyé¬konyan tudott. Így egy pénteki nap reggelén Klara Bur¬szen hegyoldali tanyája felé tartott, tarisznyájában egy magyar nyelvű verseskönyvvel, hogy felolvasson neki. A kisasszonynak Aliwanka varrónő egy lucskosra tele¬bőgött zsebkendőből már évekkel korábban megjöven¬dölte, hogy egyszer egy magyar katonatiszt jön érte a he¬gyeken túlról, hogy nőül vegye, ezért már előre szok¬tatta a fülét a sok é, ő meg ű betűhöz, sejtelmes idegen hangzókhoz. Adam a vízfelügyeleti brigádtól volt az, aki rendszeresen felolvasott neki, de olykor, ha fontosabb teendője akadt, vagy éppen nem volt hozzá kedve, ma¬ga helyett Radojt küldte. A gyerek ilyenkor – megegye¬zés szerint péntek délelőtt – csak úgy találomra kicsem¬pészett a közmosoda fáskamrájából, a gyújtósnak vagy éppen tüzelésre szánt könyvek közül egyet, tarisznyájá¬ba tette, kiment a tanyára, és Adam utasítása alapján egy vagy két órán át felolvasott Klara Burszennek, aki fizet¬ségül mézes bodzateát főzött, és ha kedve úgy tartotta, lángost is sütött neki.
Radoj most éppen a tanya kerítése mentén baktatott, amikor az aljból utolérte a gégebajos Balwinder, a vízfelügyeleti brigád mindenes hátramozdítójának rekedtes hangja.
Hogy azonnal forduljon vissza. Edmund Pochori¬les fogadós kérve kéri, hogy siessen tüstént a vasútállo¬másra, ahol egy padon ülve Ambrozi pópát találja. Ra¬doj kérje el tőle a menetjegyét és a táskáját, utazzék he¬lyette Kolinára, ott keresse Svantz dokit, az állatorvost, és hozzon tőle pisztrángot, amennyit csak elbír, amit már korábban megrendeltek tőle. Adam, a brigádtól, ahova Radoj is tartozott, tud a dologról, nyugodt lehet, az ő engedélyével távozik. A pópa, aki a halat hozta vol¬na, bizonyos okok miatt aznap nem utazhat, márpedig a pisztrángnak másnap reggelre mindenképp itt kell len¬nie. Már olvadozik a jég a pincében, amit a jegesember a Medwaya fagyos hasadékaiból direkt a hal frissen tartá¬sára hozott.
Egyszóval Ambrozi pópa aznap nem utazhatott. Radoj pedig, aki a fogadó konyháján apró szolgálatok fejében – fát vágott, sepert, mosogatott – szerény ebédet kapott, akkor már kilenc tányér leves ára robottal tartozott. Mennie kellett. Tarisznyáját, amelyet pár napja Aliwan¬ka varrónőtől kapott, benne a verseskönyvvel, a fogadó termében egy fogason hagyta, és mivel a hegyormok fe¬lől bozontos felhők gyülekeztek, ő pedig hajadonfőtt volt, mielőtt elindult, kért még a konyháról egy nejlonzacskót, hogy ha esni kezd, a fejére húzhassa.
Egy nappal korábban, kora délután, a halál órájában, amikor Jablonska Poljanára se vonat, se busz nem érke¬zik, mindenki alszik és csak a település kocsonyás csend¬je remeg a háztetők fölött, egy idegen jelentkezett a Két Cefréhez címzett fogadó pultjánál, azzal, hogy két nap¬ra szobát bérelne, olyat, amely a térségre nyílik. Vékony szálú, sima, hátrafésült haja volt, szürke köpenye alatt egérszürke öltönyt viselt, amely, mintha más termetre szabták volna, gyűrötten lógott rajta. Beesett, fakó arcá¬val, nagy, áttetsző, csupasz fülével kissé egeresen szürke volt ő maga is. Csak egy kopott aktatáska volt nála.
Edmund Pochoriles mesélte, hogy első pillanattól fu¬ra érzése támadt: mintha az illető korábban már járt vol¬na nála. És hogy a ruhájából most is, mint egyszer már korábban, olyan savanykás szag áradt, mint aki irodis¬taként naphosszat egy olyan helyiségben dolgozik, ahol olajkályhával fűtenek. Mielőtt odaadta volna neki kitöl¬tésre a bejelentkezőlapot, elkérte, hogy nagyítóval meg¬vizsgálja személyi okmányán a pecsétet, de rendben ta¬lálta. Az illető balkezes volt, ahogy körmölt, teljesen el¬takarta a bejelentőlapot, így Pochoriles csak akkor látta az adatait, miután az aláírva elébe tolta. Damasskin Ni¬kolskynak hívták, ami pedig a foglalkozását illeti, a ro¬vatban ez állt: püspöki prokurátor. Ki tudja, mit jelent¬hetett még az is.
A fogadós átsietett a hírrel az evangélikus lelkészhez, Fabritiushoz. Zavarában hadarva és akadozva próbálta neki leírni a vendéget. Bár nevét még nem is említette, a kiugrott lelkész máris a korábbi vendégre, a közegészség¬ügyi prokurátorra gyanakodott. Ez utóbbi korábban már megfordult a telepen, amikor egy kóberes utánfutóban három pár rókát hozott és a Paltin mezején szabadon en¬gedte őket. Állítólag azért, hogy pusztítsák ki a környé¬ken elszaporodott pestises nyulakat. Rövidesen kiderült, a két prokurátor nemcsak hasonlít egymásra, de még a nevük is azonos.
A Damasskin Nikolsky nevű idegen fölment a bérelt szobába, többet ki sem mozdult, oda kérette a vacsorát is. Legfönnebb az ablaka mögött meglibbenő függöny je¬lezte, hogy olykor kitekint az alkonyat fényeitől szomor¬kás térségre, a Háromlábú Asszony szobra körül ostáblá¬zó öregekre, lógó nyelvvel lihegő mélabús kutyákra.
Ambrozi pópát ezen a pénteki reggelen ez az illető, a püspöki prokurátor hívatta. De ő akkor már nem volt otthon.
Cím: Bodor Ádám: Verhovina madarai Kiadó: Magvető Könyvek Megjelenés: 2011 Oldalszám: 256
