„Az embernek nem termetre kell nagynak lennie, hanem nagynak kell, hogy érezze magát.” Hogyan lesz egy nagyravágyó pikolófiúból milliomos szállodatulajdonos, majd sorsával elégedett útkaparó? Bohumil Hrabal kultregénye örökbecsű mű.
Tíz krigli sör egy címért!
Az Őfelsége pincére voltam ennyi gyöngyöző aranyvalutájába került Bohumil Hrabalnak, aki többek közt ennek a művének a címét is a sörözőben szerezte. Magát a művet 1971-ben tizennyolc nap alatt vetette papírra. Főhőse egy Jan Díte nevű pikolófiú. Jan legnagyobb vágya, hogy milliomos legyen. Példaképe Skřivánek főpincér úr, akinek olyan jó szeme van, hogy első látásra biztonsággal felméri az étterembe belépő vendéget. Nem véletlen: ő az angol királynak is felszolgált!
Jan a kuplerájban gavallér, a hétköznapokban élére rakja a garast. Fantáziadús széptevő, tudatos üzletpolitikus. Kisember egyéni ambíciókkal, olykor talán butának is mutatkozó „tipikus cseh kollaboráns”. A történelem viharai nem érdeklik. A második világháború kitörése előtt feleségül vesz egy német lányt, germán szakszerűséggel anyává teszi, a háború alatt a megszállók szolgálatába áll – és megszerzi az áhított milliókat.
A végkifejlet? Az is hrabali.
A mű minden mondatából árad az a fajta szellemi, politikai és erotikai szabadság, amely a megírása idején tűrhetetlen volt a hatalom szemében. Az Őfelsége pincére voltam legálisan csak 1989-ben jelenhetett meg az író hazájában. Jiří Menzel filmvásznon is megörökítette.
„Két ember közt a legemberibb kapcsolat a csönd. Azt, amit ő tudott, csak néhány nagy latin-amerikai író tudta.” (Milan Kundera)
„Paradox módon – de ez tipikus hrabali paradoxon – ez az alapvetően nem éppen vidám történet ugyanakkor Hrabal legszórakoztatóbb regénye.” (Aleksander Kaczorowski)
BOHUMIL HRABAL: ŐFELSÉGE PINCÉRE VOLTAM
(Részlet a könyvből)
A CSENDESSÉG SZÁLLÓ JÓL FIGYELJENEK ARRA, amit most mondok. Vettem egy új vulkánfíber koffert, és ebbe a bőröndbe beleraktam az új frakkomat, azt, amit a pardubicei szabóságban varrtak az én próbababámra, magam mentem el ezért a frakkért, és a cég ügynöke tényleg nem hazudott. Lemérte a mellbőségemet, körös-körül rakott pergamenpapírból való csíkokkal, és miután mindent lemért rajtam, az egészet feljegyezte, egy borítékba rakta és elvette az előleget, én meg végül elmentem a frakkért. És a frakk olyan volt, mintha rám öntötték volna, de engem nem is annyira az a frakk érdekelt, mint inkább az, hogy hol van az én fölfújt mellszobrom, hogy az én mellkasom hol lebeg. És maga a főnök, aki szintén olyan kis növésű volt, mint én, mintha megértette volna, hogy én magasabbra akarok kerülni, mint ahol most vagyok, egyre magasabbra, hogy igen fontos nekem, hogy ennek a társadalomnak a plafonjánál lebegjek, a boltba vezetett. Óriási volt. A mennyezet alatt generálisok és ezredparancsnokok és ismert színészek mellkasa lebegett, maga Hans Albers is itt varratott frakkot, ő is ott lebegett a plafon alatt, a nyitott ablakon beáramlott a léghuzat, és azok a mellkasok úgy mozogtak, miként a felhők, mint bárányfelhők az égen, mikor fúj az őszi szél, és minden törzsről vékony madzag lógott alá, név- és címkártyával a végén, és ahogy fújt a szél, a névkártyák vidáman ficánkoltak, mint a horogra akadt halacskák, aztán a főnök intett, és én elolvastam a saját címemet, és lehúztam azt az én mellkasomat, mi tagadás, kicsike voltam, majd elsírtam magam, amikor megláttam a magamé mellett egy altábor nagy mellkasát, meg Beránek szállodatulajdonos úr mellszobrát, ám aztán fölkacagtam és boldog voltam, hogy miféle társaságba kerültem, a főnök meghúzta az egyik madzagot, és azt mondta, hogy most erre a babára varr frakkot, hogy ez a baba a kultuszminiszter, és még a kultuszminiszternél is kisebb ez a másik itt, a hadügyminiszter. És mindez olyan erővel töltött el, hogy kifizettem azt az én frakkomat és még két százassal meg is toldottam az árát, egy aprócska pincér apró figyelmességeként, aki elhagyja az Arany Prágát, és valahová Stránčicébe, a Csendesség Szállóba megy dolgozni, ahová a világ harmadik legnagyobb cégének, a van Berkelnek az ügynöke protezsálta be. Elbúcsúztam hát, és elutaztam Prágába, és aztán kofferestül kiszálltam Stránčicében, délelőtt volt és egyre zuhogott az eső, itt nemcsak egész éjjel, hanem biztosan több napja esett már, annyi homok meg sár volt az úton, és a csalánon, bojtorjánon és lapun át csak úgy rohant a megáradt, világosbarna, tejeskávészínű patak, és én csak mentem egyre feljebb ebben a sárban, amerre a nyíl mutatta a Csendesség Szállót, és ahogy magam mögött hagytam néhány villát és néhány derékba tört fát, hát nevetnem kellett, mert az egyik kertben egy érett sárgabaracktól roskadozó, villám hasította fát kötöztek éppen össze, a kopasz tulaj egy dróttal próbálta szorosra fogni a szerteborzolódott koronát, amit két oldalról egy-egy nő támogatott, aztán egyszerre csak akkora szél támadt, hogy a drót elpattant, és a két nőszemély nem bírta megtartani az ágakat, és azok újra szétrepültek és létrástul, mindenestül felborították a férfit, aki szinte eltűnt az ágak fogságában, és mert a tüskék összekarmolászták, folyt a fejéből a vér, és az ágak úgy gúzsba kötötték azt az embert, hogy úgy feküdt a földön, mint akit odaszögeztek, mint akit a vastag ágakkal keresztre feszítettek, és én ott álltam a kerítésnél, és ahogy azok a nőszemélyek meglátták a férfit, hatalmas nevetésbe kezdtek, üvöltöttek a röhögéstől, miközben az úriembernek a szeme forgott és ordított, ti kurvák, ti disznók, várjatok csak, majd ha kiszabadítom magam, mint a szöget, úgy verlek benneteket a földbe, azok a nők a lányai lehettek, vagy a felesége meg a lánya, én pedig megemeltem a kalapom, s azt mondom, polgártársam, jófelé megyek a Csendesség Szállóhoz? És a picsába küldött engem az az ember, és rángatózott, de képtelen volt talpra állni, felejthetetlen látvány volt az érett sárgabarack fogságában vergődő férfi, és a két nő kikacagta magát, és kezdték eltávolítani az ágakat, hogy a férfi fölállhasson, aztán sikerült is föltérdelnie, majd fölállnia, és az első dolga az volt, hogy kopasz fejére húzta a svájcisapkáját, és én inkább továbbmentem az úton és láttam, hogy aszfaltozva van, a padkát pedig sárga gránitkockákból rakták ki, és levertem cipőmről a sarat és a sárga agyagot. És aztán fölértem a dombra, meg-megcsúsztam, egyszer térdre is estem, köröttem felhők vonultak, majd olyan kék lett az ég, mint az ártól megdöntött katáng az út két oldalán, s ott, fönn a dombon megpillantottam a szál lót. Olyan szép volt, mint a mesében, mint valami kínai építmény, mint valami szörnyen gazdag ember villája Tirolban vagy valahol a Riviérán, fehér volt, hullámosan emelkedő piros, öblös cseréptetővel, mindhárom szinten zöld zsalugáterek, és minden fölsőbb emelet egy kicsivel kisebb volt, míg a legfelső olyan volt, mint egy szép lugas, amit odabiggyesztettek az építmény tetejébe, és e fölött a kis lugas fölött is volt valami csecsebecse, csupa-csupa zöld zsaluból, mint valami figyelőtorony, mint valami meteorológiai állomás, belül műszerekkel, kívül pedig apró lobogókkal, melyek fölött a csúcson piros szélkakas forgott. És minden emeleten, minden ablakhoz volt egy erkély, és ezekre az erkélyekre ugyancsak zsalugáteres ajtók nyíltak, nyitott, zsalus ajtók. És én mentem, és sem az úton, sem az ablakokban, sem a balkonon nem mutatkozott senki, csendesség volt, csak a szél suhogását lehetett hallani a levegőben, az illatos szellőét, amit szinte harapni lehetett, mint valami fagyit, mint valami láthatatlan tejszínhabot, szinte kanalazni lehetett, az volt az érzésem, hogyha vennék hozzá kiflit vagy egy darab kenyeret, úgy szürcsölgethetném, mint a tejet. És már be is léptem a kapun, a vízmosta gyalogutakat homokkal szórták föl, a frissen kaszált, sűrű gyepen boglyák sorakoztak, és én mentem a fenyők között, ahonnan egyre csak tágas réteket láttam. És a Csendesség Szálló feljárata amolyan kis híd gyanánt emelkedett ki a környezetből, amiről aztán egyenesen egy üvegajtónak tartott az ember, az üvegajtón volt még egy zsaluajtó is, szétnyitva a fehér falra, mint valami dísz. És ezt a hullámszerűen emelkedő feljáratot fehér korlát szegélyezte, alatta sziklakert alpesi virágokkal, és én egyszerre csak elbizonytalanodtam, vajon jó helyen járok-e, és hogy szálloda-e ez itt, hogy fölvesznek-e, és hogy egyáltalán, Walden úr elintézte-e a dolgot, és hogy én, a picike kis pincérfiú jó leszek-e valamire a Csendesség Szálló főnök urának. És egyszerre csak elfogott a rémület. Sehol egy teremtett lélek, néma csönd, és én sarkon fordultam és futásnak eredtem a kerten át, de egyszerre csak éles füttyszó hallatszott, olyan határozott, hogy megtorpantam, és még háromszor szólalt meg az a síp, mintha azt mondaná, te, te, te. És aztán egy hosszút fütyült, úgyhogy megint megfordultam, aztán szaggatottan szólt az a síp, mintha valami kötél vagy sodrony volna és csévélne, húzna visszafelé egészen az üvegajtóig, amin aztán be is léptem. És ekkor szinte belém hajtott egy tolókocsiban ülő kövér úr, aki az abroncsba kapaszkodva a tenyerével hajtotta a kocsit, és kövér fejéből egy síp állt ki, s aki most olyan keményen markolta meg az abroncsot, hogy a kocsi megállt, s ahogy hirtelen fékezett, a kövér ember előrebillent, épp hogy ki nem borult a kocsiból, csak fekete parókája csusszant le kopasz feje búbjáról, afféle álhaj, amit rögtön vissza is tolt a tarkójára. És aztán bemutatkoztam Csendesség úrnak, ő meg nekem, és megemlítettem neki Walden úrnak, a van Berkel cég ügynökének és kapacitásának az ajánlását, és Csendesség úr azt mondta, hogy már reggel óta vár, de már azt hitte, nem jövök, mert olyan felhőszakadás volt, és hogy csak menjek, pihenjek le, s utána mutassam meg magam neki frakkban is, és aztán majd megmondja, mit vár tőlem. És én nem néztem oda, nem akartam odanézni, de mégsem bírtam levenni a tekintetemet arról a hatalmas testről a tolókocsiban, olyan kövér volt rajta minden, mint a Michelin autógumi reklámbabáján, bár Csendesség úrban, akihez ez a nagy test tartozott, valami nagy öröm lakozott, úgy gurult föl-alá az agancsokkal ékesített előtérben, úgy fickándozott azzal a kocsival, mintha csak valami mezőn szaladgálna, és úgy tudott közlekedni vele, hogy szinte jobban mozgott, mintha járt volna. És Csendesség úr újra belefújt a sípjába, de megint valahogy másként, mintha többféle regiszter lett volna rajta, és a lépcsőn leszaladt a szobalány, fekete ruhában és fehér köténykében, Csendesség úr pedig azt mondta, Wanda, ez itt a második pincérünk, vezesd a szobájába… és Wanda megfordult, és fenekének két kerek gerezdje szépen gömbölyödött, és jártában, ahogy az egyik lábával kilépett, a másik oldalon megemelkedett a gerezd, és fekete haját kontyba fésülte föl, és én ettől a frizurától még kisebbnek éreztem magam, de elhatároztam, hogy spórolni fogok erre a szobalányra, és hogy az enyém lesz, virágokkal fogom díszíteni a kebleit meg a szép hátsóját, és ahogy a pénzre gondoltam, visszanyertem a kurázsimat, ami mindig elhagyott, ami kor valami szépet láttam, különösképpen szép nőt, de ez a pincérlány nem az emeletre vezetett, hanem amolyan teraszfélére mentünk ki, hogy aztán épp ellenkezőleg, leereszkedjünk a lépcsőn az udvarra, és ott aztán már mindent láttam. Ott volt a konyha és két fehér szakácssapka, hallottam, hogyan dolgoznak a kések, és hallottam a vidám nevetést, és két zsíros arc közeledett az ablakhoz, meg nagy, tágra nyílt szemek, aztán újra távolodó nevetés, ahogy elsiettem a kezemben a bőrönddel, amit igyekeztem minél magasabbra emelni, hogy ellensúlyozzam apró termetem, ha már a dupla talp semmit sem segített, talán csak az segített, hogy kinyújtott nyakamon magasra emelve hordtam a fejem, és átmentünk az udvaron, és volt ott egy építmény, és én csalódottságot éreztem, az Arany Prágában ugyanolyan szállásom volt, mint a vendégeknek,
