Bohumil Hrabal történeteiben egyszerre van jelen a humor és a szomorúság – épp úgy, ahogy írói pályájában is, amely a prágai jogi karától az írói fokozat nélküli világsikerig ívelt. Művei a közép-európai, legerősebben szociális és emberközeli nézőpontot tükrözik: hol groteszk, hol lírai, mindig személyes.
Bohumil Hrabal a cseh irodalom egyik legkedveltebb hangja; életét ifjúságától a pesti kocsmákig, a vasutas melótól a világjáró íróig izgalmas történetek fűzik – és ugyanezt a szellemes, emberközeli világot találjuk műveiben is, legyen szó vonatokról, pincérekről vagy papírbálákról.
Hrabal kifejező, rendkívül vizuális, szuggesztív, naplószerű stílusban írt, gyakran nagyon hosszú mondatokban. „Senki más nem fejezi ki úgy Prágát, mint Bohumil Hrabal. Csak ő képes a barokk képzeletet a kisember humorával ötvözni” – írta Milan Kundera, s valóban a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című könyve például egyetlen hosszú mondat.
Bohumil Hrabal 1914. március 28-án Brnóban született, és 1997. február 3-án 83 évesen galambetetés közben halt meg.
Őfelsége pincére voltam
1971, Obsluhoval jsem anglického krále, Fordította: Varga György
„És a valósággá vált hihetetlen nem hagyott el engem, én hittem a hihetetlenben, a meglepő meglepetésben, a döbbenetben, ez volt a vezérlő csillagom…” – elmélkedik a regény hőse, aki kis pikolófiúból milliomos szállodatulajdonossá lett, majd a háború és a kommunista hatalomátvétel után vagyonát vesztve, magányos útkaparóként ismeri fel az élet halálosan keserű örömét. „Jól figyeljenek arra, amit mondok” – figyelmeztet bennünket újra és újra Hrabal; és mi figyelünk hökkenten, ámuldozva – ilyen történeteket nem tud más, csak ő, az örök csibész, a legszürreálistább realista, akinek szemében megszépül minden: mint a széttárt lábú szállodai örömlány virágokkal felcicomázott szőrdombocskája, olyan szépségesen tárulkozik ki előtte minden egyes megismételhetetlen sorsú ember. S ebben a hihetetlenül tobzódó szépségben és derűben mégis benne van a kor minden rettenete is: a nácizmusé, amely a tiszta, új német embertípus helyett borzalmas idiótát szül, és a kommunizmusé, amely a könyv lapjain fergeteges bohózatként jelenik meg.
Hrabal 1971-ben, tizennyolc nap alatt írta ezt a regényét, amelynek minden mondatából árad az a fajta szellemi, politikai és korántsem mellékesen erotikai szabadság, amely az akkori hatalom számára természetesen tűrhetetlen volt a modern közép-európai irodalom egyik legnagyszerűbb alkotása így csak 1989-ben jelenhetett meg legálisan az író hazájában.
Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
1965, Ostře sledované vlaky, Fordította: Zádor András
…Hrabal a sínekhez vezette a bizottságot. Miután – hogy be ne piszkolja egyenruháját – a földre terített egy zsebkendőt, letérdelt a vágány mellé, és fülét a sínre szorítva így szólt: „A 804-es számú vonat most haladt Kamenné Zbožin.” „Ezt hol tanulta?” – álmélkodott a vizsgabiztos… Így kezdődött Bohumil Hrabal forgalmista-karrierje, amelynek élményeit Jiři Menzel Oscar-díjas filmjének köszönhetően egy csapásra világhírűvé lett kisregényében, a Szigorúan ellenőrzött vonatokban dolgozta fel.
A mű a második világháború utolsó napjaiban, egy cseh kisváros vasútállomásán játszódik. A történet hőse Miloš, az ifjú forgalmista, akit sikertelen öngyilkossága után (az ereit vágta fel, merthogy nem sikerült férfivá válnia szerelmével a kis kalauzlánnyal) kiengednek a kórházból, és újra szolgálatra jelentkezik az állomáson, ahol különös társaság verődött össze. Először is itt van Hubička forgalmista úr, a nagy szoknyavadász és bohém életművész, aki egy unalmas szolgálati éjjelen az összes fellelhető hivatalos bélyegzőt rányomja a távírász kisasszony pucér ülepére, amiből is éktelen skandalum kerekedik. A botrány legfőbb kárvallottja természetesen nem Hubička forgalmista, hanem az állomásfőnök úr, a megszállott galambtenyésztő, aki csak ezekért az apró szárnyas jószágokért él-hal. Galamblelkűnek nem mondható neje, az esténként az irodában horgolgató főnökné asszony viszont nemes természetességgel nyisszantja el nyulak-baromfiak nyakát. Ebbe a kisszerű, ám a háborús körülmények között mégis idillinek tetsző világba robog bele egy szigorúan ellenőrzött vonat, egy lőszerszállító katonai szerelvény, amelyet Hubička forgalmista úr szíve szerint felrobbantana. A hősi feladatra az immár férfivá érett Miloš vállalkozik…
Hrabal játékosan, humorral-iróniával fűszerezve írta meg az alaptónusában tragikus és végkicsengésében felemelő történetet, hogy ezáltal még szembeszökőbb legyen a náci megszállás, a második világháború komor valósága.
„Mennyiben lehet egymás mellé állítani két motívumot…” – töpreng Hrabal saját kisregényén. „A nevetségesség, az obszcén a tragikus esemény tőszomszédságában, mely utóbbi fölött ott magasodik a fő motívum: az ellenséggel vívott harc.”
Hrabalnak ezúttal is sikerült bravúrosan megoldania a feladatot: remekművet írt.
Bohumil Hrabal: Rózsalovag
Fordította: Körtvélyessy Klára, Kiss Szemán Róbert, Cartaphilus
„És én kértem Hankát, hogy a Fehér Lóban szeretném ünnepelni kerek születésnapomat, hogy ott enyém a Dylan Thomas asztala, hogy legyen mindenki a vendégem… Csakhogy az a hücpe, Hanka erősködött, hogy menjünk a halcsárdába, hogy ott meglepetés vár… és volt is meglepetés, Áprilka, ennivalót ugyan adtak, de az étteremnek nem volt engedélye sörre, így az volt a szokás, hogy a vendégek magukkal hozzák a sört… így aztán Hanka Sapore sört hozott, fehér üvegben, mintha tej lenne, csakhogy a dolog ennél is rosszabb, az a sör meleg volt… és én meleg és állott sörrel ünnepeltem kerek születésnapomat… és á la carte ettünk, mindent, ami egy elsőosztályú étteremhez dukál, de mit értem vele, ha a néger lányok és a hideg holland csapolt sör, a Heineken a Fehér Lóban volt… a sör, amelynek íze emlékeztetett a popovicei Kozlíčekére… Hát ez meglepetés volt, mi tagadás, Áprilka, ez aztán az volt…”
Hrabal napló-kollázsa a 80-as években vette kezdetét, és 1997-ig szinte haláláig folytatta. Megörökített benne mindent, amit személyes életében fontosnak ítélt: kerskói magán(y)-univerzumát a félvad, azaz saját elvadultságát jelképezi macskákkal, évek hosszú sora óta alig csillapuló fájdalmát, amellyel feleségét siratta, szemérmes szerelmét egy amerikai diáklány iránt, akinek legnagyobb érdeme, hogy alkalmat szolgáltatott az Áprilka-levelek megírására. Naplójában kocsmai beszélgetéseket vágott össze, amelyek különös kocsmai léthelyzetben hallott különös emberi sorsokat örökítenek meg a lejegyzés és szerkesztés által azonban általános emberi érvényességgel.
A napló Hrabal számára is lepel, amely alatt minden elfér, amely bármilyen műfajt és stílust elvisel: az ember életgyónást végezhet el általa, mintha egy pappal beszélgetne, írhat bele verset, mintha szerelmének szavalna, kivágott aktuális újságcikkeket és régi fényképeket ragaszthat bele, anekdotákat, történeteket szerkeszthet bele, megörökíthet benne semmitmondó mindennapi eseményeket és fantasztikus utazási élményeket. Sőt: nyíltan pletykálhat, szitkozódhat és akár átkozódhat is benne.
Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány
1976, Příliš hlučná samota, Fordította: Varga György
A Több mint 30 nyelvre lefordított Túl hangos magány Bohumil Hrabal egyik (?) leghíresebb regénye. Egyetlen szereplő, Haňt’a körül forog. Haňt’a egy zúzdában dolgozik. Harmincöt éve műszakról műszakra egy zajos hidraulikus préssel vegyes papírárut semmisít meg. Bármit, ami odakerül: mindenféle kartonhulladékot, csomagolópapírt és persze sok-sok könyvet, újságot, folyóiratot, művészeti nyomatot és plakátot. Ha maga is gép lenne, csinálhatná mindezt oda sem pillantva, de Haňt’a nem gép, ő beleolvas, belenéz a halálra ítélt papírokba, aztán csak ámul a rengeteg okosságon, szépségen, amit az emberi tudás és képzelet teremteni képes, és mellette – mi mást is tehetne? – vadul vedeli a sört, hogy legyen ereje elvégezni a munkáját.
A könyv a szerző életének egy különösen nehéz időszakában íródott, és gyakran tekintik az egyik legnagyobb, de egyben legéletrajzibb művénekHrabal is. 1977-ben, hét hosszú és nehéz esztendő után, ismét megjelenhettek Hrabal művei. No, nem az összes, csak azok, amelyeket a cenzúra arra alkalmasnak talált. A Túlságosan zajos magány azonban nem szerepelt közöttük. Mint sok más könyvében, a Túl hangos magány című történet is önéletrajzi elemeket tartalmaz, amelyek a szerzőhöz, Bohumil Hrabalhoz kapcsolódnak. Valójában Hrabal maga is ugyanazon a papírfeldolgozó állomáson dolgozott, mint a történet főszereplője
egyik legsodróbb, legmélyebb és azóta is egyik legismertebb műve 1976-ban íródott, és bár nagy sebességgel terjedt kézről kézre szamizdatban, a korabeli csehszlovák kultúrpolitika kiszolgálói nem voltak annyira ostobák, hogy ne értsék meg elsőre Haňt’a példázatát az irodalom erejéről, a gondolat hatalmáról és elpusztíthatatlanságáról, végső soron a cenzúra örök kudarcáról, ostoba és hiábavaló embertelenségéről.
Bohumil Hrabal: Búvópatakok
1991, Cartaphilus, Fordította: Kiss Szemán Róbert
„A történet egy varjúról szól, amelynek suhancok kiverték a fél szemét, és a varjú kivert szemére egy szebb világot látott… – írja Bohumil Hrabal – És akkor elszökött a gyerekektől, és kisiklott a templomtoronyból, és repült, repült szakadatlanul az után a világ után, amit arra a szemére látott, amelyiket kiverték a suhancok… mialatt az egészséges fél szemével egy szürke és unalmas, rút világot látott… és addig repült, amíg alá nem zuhant a kimerültségtől…
De ez a történet olyan embereknek szól, akiknek nem adatott meg, hogy a világot elfogadhatóbbnak lássák, mint amilyen”
Hrabal utolsó, saját kezűleg készített portréját tartja most kezében az olvasó. E levelekben, amelyek egy fiatal amerikai lányhoz íródtak, az öregedő Hrabal ír az idős ember kiszolgáltatottságáról, macskái iránti szeretetéről, a rendszerváltozás örömteli eseményeiről és arról, hogyan gabalyodott bele a kommunizmus utolsó éveiben a belügyesek szőtte hálóba. A mindennapok misztikája jelenik meg közelmúltunk történelmének legérdekfeszítőbb pillanataimban is – hrabalian keserédes formában.
