„A feleségemnek kígyónyelve van, nem hordja a jegygyűrűjét, és megölt egy embert. Nem tudok másra gondolni.” Az ember könyve egy olyan idegen világba kalauzolja az olvasót, amelynek lakói szagokkal kommunikálnak, és ahol az evolúció egészen más utat választott magának.
2021. november. Amikor az első időgép működésbe lép, kétszázmilliárd időutazó jelenik meg a Földön. Az időutazás napját ünneplik, az első pillanatot, ameddig vissza lehet utazni a jövőből. Az esemény eltörli az ismert világot: megszűnik a pénz, működésképtelenné válnak a kormányok, bárki számára hozzáférhető lesz minden jövőbeli technológia, köztük az időutazás. Tetszőleges jövőbeli évbe utazhatunk, egészen az időfolyam végéig. Ennek azonban hatalmas ára van, ugyanis az idő veszélyes játékszer.
Beregi Ádám él-hal a családjáért, ám az időutazás napján valaki a jövőből elrabolja a kisfiát és a feleségét, Enikőt. Ádám a kaotikus és folyton változó időfolyamban, őrült technológiák, valamint mesterséges mikrouniverzumok birodalmában próbálja megtalálni őket.
Az időgép feltalálója, Neil Jarrison különös, magának való ember. Bár 2612-ben kivégzik, mégis sokan szeretnének a nyomára bukkanni, mert olyan tudás birtokosa, amely megmentheti a világot. Vagy el is pusztíthatja. Csakhogy a feltaláló mindig egy lépéssel üldözői előtt jár, és úgy tűnik, kizárólag egyvalaki érdekli: egy Rebeca nevű titokzatos nő, aki minden rejtély kulcsa lehet.
Markovics Botond (Brandon Hackett) 1975-ben született; közgazdászként szerzett diplomát. Első írásai 2002-ben jelentek meg nyomtatásban; az Én, a halhatatlan című novellaciklus egyik története Zsoldos Péter-díjat kapott. Írói álneve is ebből az időszakból származik, elválasztandó az írást a hivatalos munkájától. 2007-ben megjelent regénye, A poszthumán döntés tette igazán ismertté a nevét; a transzhumanizmus témáit boncolgató mű szakít korai írásai könnyedebb stílusával. 2008-ban újabb regénnyel jelentkezett Isten gépei címmel, amely 2009-ben ugyancsak elnyerte a Zsoldos Péter-díjat.
2012 óta az Agave kiadó szerzője, legutóbbi sci-fi regénye, Az ember könyve egy olyan idegen világba kalauzolja az olvasót, amelynek lakói szagokkal kommunikálnak, és ahol az evolúció egészen más utat választott magának. Markovics Botond az SFmag.hu online fantasztikus magazin egyik alapító tagja és szerkesztője. Jelenleg Budapesten él párjával és két macskájukkal.
Édesanyámnak.
„Az időutazás paradoxonai különcségek, nem lehetetlenségek. Csupán azt bizonyítják, amit egyébként sem von kétségbe senki, nevezetesen, ha egy világban lehetséges az időutazás, akkor az meglehetősen furcsa hely lenne, és alapvetően különbözne attól a világtól, amilyennek a sajátunkat hisszük.”
David Lewis: The Paradoxes of Time Travel, 1976
(Fordította dr. Both Előd)
Brandon Hackett: Az időutazás napja
(részlet a regényből)
1. AZ IDŐUTAZÓK
ÁDÁM
2021. NOVEMBER 5. 14:59 CET/GMT+1
Budapest
Abban a pillanatban, amikor az első időgép működésbe lép, kétszázmilliárd időutazó jelenik meg a Földön. Már megtörtént, éppen most történik, és még számtalanszor meg fog történni, ahányszor csak újra eljövök ide, azonban az első élmény marad a legemlékezetesebb.
Az időutazás napja péntekre esik.
Emlékszem, ahogy kora délután Enikővel beülünk a kocsiba, bevásárolunk, aztán Bálint iskolája felé kanyarodunk. Emlékszem az utolsó percekre is, ahogy a kocsisorral megállunk a Blaha Lujza tér előtti piros lámpánál, a kávémért nyúlok, és közben a fiunkon gondolkodom.
Azt érzem, hogy Bálint az utóbbi időben túlságosan magába fordult, és ez egy kicsit aggaszt. Ráadásul egyre kevésbé akarja elfogadni, amit mondok neki, pedig csak fel akarom készíteni az életre, hogy álljon ki magáért, teremtsen kapcsolatokat, mozogjon, és ne a szobájában gubbasszon. Erről apám mondása jut eszembe: mindannyian a szüleink teremtményei vagyunk.
Mióta elindultunk, Enikő a rajzfüzetébe egy fakardot tartó kisfiút skiccelget, aki egy bundás szörnycsapat vezéreként pózol. Eni tűnődve az ajkához érinti a ceruzája végét, aztán leereszti az ablakot, világosbarna
haja meglibben a szélben.
Megborzongok a bevágó csípős huzattól.
– Nem fázol, ugye? – fordul felém.
– Én nem, de a kocsi már didereg.
– Hülye vagy, édesem.
Azért felhúzza az ablakot.
A járdán komor arcú, netszemüveges emberek sietnek, egy bozontos hajléktalan lyukas nejlonszatyrát ölelve az árkádok alatt kuporog. A szél fonnyadt faleveleket sodor az úttesten, a tompa napfényben elmosódnak a hömpölygő keresztforgalom színei. Minden szürke: a felhők, az épületek, az emberek. Az egész város belefulladt a novemberi szürkeségbe.
Szeretném, ha Bálintnak majd biztos állása lenne, erre viszont már most el kell kezdenünk felkészülni. Lehet, hogy túl korai ezen gondolkodni? Nem hiszem. Túl nagy a verseny, a szülők úgy trenírozzák a gyerekeiket, mint az élsportolókat. Bálintnak sem szabad lemaradnia.
Biztos állás… Mi számít biztosnak a mai világban? Korábban azt hittem, jó tanárnak lenni annak számít, erre tavasszal a főiskolán belekerültem egy csoportos létszámleépítésbe. Még jó, hogy nemrég el tudtuk adni a szüleim balatonfüredi házát, így legalább van némi tartalékunk.
Ebben a pillanatban úgy hiszem, pontosan tudom, hogyan fog telni a napom hátralévő része: elmegyek futni, aztán – mint külsős fordító – tovább fordítom azt a jegyzetet az egyetemnek, majd vacsorázunk, játszunk valamit Bálinttal, elcsesszük az időt az interneten, Bálint fürdik, lefekszik, talán megnézünk egy filmet, olvasunk egy kicsit, és meglátjuk, mennyire álmosodunk el.
Hát nem ez történt.
Éppen belekortyolok a kávémba, amikor megtörténik.
Tízezernyi ember robban bele a valóságba.
Testek préselődnek a kocsinak, kezek dobognak a motorháztetőn, karneváli ricsaj, fülsértő üvöltések kakofóniája dübörög, eleven hústömeg alaktalan masszája hullámzik körülöttünk.
A papírpohár kicsúszik a kezemből, a kávét a kordzakómra öntöm. A kereszteződésben egy kék csuklós busz csikorogva fékez, keresztbe farol, aztán több autó belerohan. Emberek jelennek meg a busz tetején, emberek lebegnek az autók felett, emberek húzzák ki az összetört autók sofőrjeit. Emberek ugrálnak, tombolnak mindenhol.
Egy kék ajkú nő mosolyog be az ablakon, a homloka közepén világító színes monitoron Carlos Santana gitározik. Reflexből lenyomom a központi zár gombját.
– Jézusom, kik ezek?! – suttogja Enikő, és a rajzfüzetét szorongatja.
Nem tudok felelni.
Pszichedelikus zene hullámai lüktetnek, a kesztyűtartó rezegni kezd az ütemes vibrációtól. Párok csókolóznak a tömegben, olyan közhelyesen tapadnak egymásra, mint Újévkor szokás, harsány alakok zörgetnek be az ablakon, ijesztően széles mosolyok, hófehér fogsorok, csillogó szempárok. Mint megannyi nyájas ragadozó.
A lámpák zöldre váltanak, de a kereszteződés is tömve van emberekkel és a közöttük rekedt autókkal. Eszeveszett dudálás harsan több irányból.
A kocsi billegni kezd, valaki ugrál a tetején. Elnyomok egy káromkodást, de nem szállok ki, a tülekedő emberáradattól nem is tudnék. Az égen óriás tűzvirágok gyúlnak mennydörgő robaj kíséretében, és szivárványszínű fényeikkel beragyogják a környéket. Ez végre felráz a sokkból.
Zakóm belső zsebéből előkapom az iGlassomat, felteszem, és a fülembe dugom a szárvégi fülhallgatókat. Enikő is felrakja az övét. Látom, hogy remeg a keze.
Az M1 online-ra ugrom, a lencsén megjelenik a Híradó különkiadása: Világméretű káosz – Időutazók az egész világon!
A stúdió halálra vált arcú műsorvezetőit többtucatnyi furcsa ember veszi körül, néhányuk három méter magas, másoknak ördögszarva, őzagancsa van, kurjongatnak, virágszirmokat szórnak, énekelnek. Az egész egy abszurd, jelmezes Disney-műsorra emlékeztet.
Biztonsági őrök rontanak közéjük, akik egyik pillanatról a másikra köddé válnak.
Átváltok a CNN-re, az alsó sávban a Breaking News felirat világít, és éppen a délelőtti New Yorkot, a Time Square-t mutatják: mozdulni sem lehet a sárga taxik és autók között hömpölygő és a felettük repkedő emberek százezreitől. Az utcákon húsz méter magas, holografikus emberi kivetülések lépdelnek, mint dülöngélő gólemek, a toronyházak között áramvonalas légi járművek köröznek.
Vált a kép: kora délután, Párizs, Champs-Élysées, verőfényes napsütés. Elképesztő áradat sodródik az álló és dudáló autók között, nagyobb, mint a Tour de France-befutók idején. Panorámakép az Eiffel-toronyból: Párizs szó szerint megtelt, összefüggő emberfolyam özönlik a hidakon, a tereken, az utcákon, a levegőben lampionokra emlékeztető, színes házak és fluoreszkáló óriásmedúzára hasonlító építmények lebegnek, felettük egy stroboszkóp élességével villannak az újabb és újabb tűzijátékok fényei.
Peking, Tienanmen tér: este van és fülsértő hangzavar, az utcákon és az utcák felett sokmilliónyi ember tombol, az égbolt lángol a sokezernyi jármű keltette fénykavalkádtól.
London, Tokió, Mumbai, Moszkva: mindenhol óriási tömeg.
A BBC-n azt mondják, Cambridge-ben beindították a világ első időgépét, és kétszázmilliárd időutazó érkezett a jövőből az első pillanatban.
– Kétszázmilliárd! – ismétlem döbbenten. A körülöttünk elsuhanó arcokat figyelem. Ezek időutazók!
– Nem érem el Bálintot! – néz rám Enikő, és közben görcsösen forgatja ujján a karikagyűrűjét.
– Biztosan le van némítva a telefonja.
– Menjünk érte! Nem érdekel, mi van kint!
– Én szállok ki először! – mondom. – Maradj mellettem. És küldj Bálintnak egy üzenetet! Ki ne mozduljon az iskolából, amíg oda nem érünk!
Nagy levegőt veszek, mintha víz alá készülnék merülni, és kipattanok a Toyotából. A fullasztó emberáradat körbevesz, és pillanatok alatt elnyel. A dübörgő zene az épületek felett lebegő, óriás gömb hangszórókból zúdul rám, kalapácsként tombol a fejemben, szinte fojtogat. Az ég lángba borul az újabb és újabb színes fénylobbanásoktól. A kocsi tetején ugráló alak abban a pillanatban eltűnik, ahogy kiszállok.
Rohanva megkerülöm az autót, kinyitom a másik ajtót, Enikő kiugrik, vállára csapja a táskáját, én pedig megragadom a kezét, jéghideg ujjai belesimulnak a tenyerembe. Az iGlasst felvételre állítom, mert ezt az őrületet meg kell örökíteni.
Nekiütközöm egy zöld mellényes és kalapos fickónak, aki lomhán felém fordul, és végigmér. Az ajkát zöldre rúzsozta, szempillái természetellenesen hosszúak, hatalmas, csepp alakú orrában ezüstszínű dugókat visel a végükön karikafogantyúval. Nyakában tollas lánc függ.
– Lineáris vagy? – üvölti túl a hangzavart magyarul. – Idevalósi, ebbe az időbe? Cseréld el velem a lakásodat! Van egy apartmanom 2330-tól egy gaudi-organizmusban. Adok mellé bármit, dzsinnt, időugrót, kéjhattyúkat, homályt. Virkózni fogod!
– Virkózni? Hát persze.
– Hol laktok?
– A huszonharmadik században – hazudom. Hiányoznak a fülei, a helyükből egy-egy arasznyi fűcsomó csüng alá, a szálak végén ledfények pislákolnak. És fogalmam sincs, mik azok, amiket felsorolt.
– És ilyen régi technikkel kisképernyőzöl? – néz az iGlassomra, majd elfintorodik. – Retrókuki!
Egyszerűen eltűnik, nyomában enyhe széllökés támad.
– Ez itt most tényleg megtörténik, ugye? – Enikő hozzám simul, érzem, ahogy remeg.
– Legalábbis valami történik. De hogy mi, azt egyáltalán nem virkózom.
– Ne szórakozz, kérlek!
Emberek tülekednek körülöttünk, ugrálnak az autók tetején, és repkednek az utcák felett kurjongatva, riadt galambokat üldözve. Emeleti ablakokon kopogtatnak be, vagy csak szemlélődnek az épületek tetejéről, ahogy a lebegő köpönyegű képregényhősök tekintenek le a városukra. A kiabálás és a dübörgő zene kakofóniájától már sajog a fülem.
– Tényleg a jövőből jöttek? – kérdezi falfehér arccal Eni.
– Nem tudom. Kell lennie valami ésszerűbb magyarázatnak.
– Mondj egyet!
Mondjak egyet… Mi lehet magyarázat minderre? Milliónyi, milliárdnyi ember tűnik fel a semmiből? Annyira abszurdnak tűnik ez a folyamatosan érkező és eltűnő, különös öltözékű és hajú, maszkos emberfolyam, a furcsa járművek, hogy egyre kevésbé kételkedem benne: ez a valóság.
Egy csupa szőr lányka szökdécsel el mellettünk, mint egy kenguru. Bőrkabátot, nadrágot, cipőt visel, kivillanó pólóján a „Be furry!” felirat pulzál. Megáll, és egy kis fésűvel megigazgatja narancsszínű pofaszőrét, ahogy a kislányok szokták a Barbie babájukat fésülni, közben izmos farkára támaszkodik.
Nem maszkot visel. A szőre valódi. A farka is.
– Menjünk Bálintért! – néz a szemembe Enikő.
A Fazekas gyakorló, Bálint iskolája innen nincs messze. Enivel egymás kezét szorítva indulunk a Baross utca felé, de az emberek közt csak lassan haladunk. Keressük a tömegben az ösvényeket, oldalazva siklunk el vállak és hátak között.
Az úton rekedt villamosokban és autókban hamuszürke arcú utasok kuporognak. A villamosmegállóból már látszik, hogy a körút és keresztben a Rákóczi út végig tömve van, teljes szélességben hömpölyög rajtuk az emberáradat, ezért a Népszínház utcánál elfordulunk. Talán a kis utcákban könnyebb lesz előrehaladni.
Megborzongok a feltámadó szélben. A kabátomat a kocsiban hagytam, jobb híján megkötöm a nyakamban lógó kockás sálam.
Maskarás alakok vizelnek a kapualjakban, csípős húgyszag terjeng mindenfelé.
A McDonald’sban mozdulni sem lehet a lökdösődő tömegtől, a fejem felett ijesztően gyors repülők süvítenek, a felkavart portól könnyezik a szemem. Eldobált műanyag flakonok, csomagolópapírok, ételmaradék hever szerteszét. Az emeleti ablakok mögül pergamenarcú, idős asszonyok lesik az utcát, majd sorra eresztik le zörgő faredőnyeiket.
Tíz szőke nő vonul el mellettünk, többen füttyögni kezdenek utánuk.
Valami nem stimmel, és rá is jövök, mi: mindegyik nő ugyanúgy néz ki.
Egyforma magasak, ugyanolyan a mozgásuk, hidrogénszőkék, fehér kosztümöt viselnek, ugyanolyan cukormázas a mosolyuk, és ugyanolyan anyajegy van a szájuk szegletében.
Mindegyikük maga a tökéletes Marilyn Monroe. Az egyikük felnéz a nála jóval magasabb Enikőre, és mosolyog:
– Legyél te is Marilyn! – Rám pillant: – És te is! Válts nemet! Gyertek velünk! Gyertek!
– Kösz, de inkább egyéniségek maradunk – jegyzem meg.
Eni megszorítja a kezem, továbbsietünk.
Szlalomozva vágunk át a hömpölygő áradaton, befordulunk a Víg utcába, és megtorpanunk. A sodródó, üvöltő tömeg közepén egy vörös bőrű elefánt imbolyog lomhán a parkoló autókat kerülgetve, a hátán futurisztikus pilótafülkét cipel. Egy fehér Ford kisbusz állja útját, a sofőr pánikszerűen a dudára tenyerel. Az elefánt dühösen trombitál egyet, majd lomhán felemelkedik, és lábával a levegőt kapálva ellebeg felettünk.
Az iskola előtt is nagy a tolongás, időutazók téblábolnak mindenütt. Berontunk az épületbe. Bálint napközis osztályterme az első emeleten van, elindulunk a lépcső felé.
A lépcső mellett felsikít egy copfos kislány.
Varjúfej maszkot viselő időutazó tűnik fel mögötte, a nyakánál durván magához szorítja, és közben a haját szaglássza.
Odaugrom, és nekilököm a fickót a falnak.
– Mit művel?! – förmedek rá. Egy fejjel magasodom föléje. A kislány elszalad.
A varjúmaszkos dühösen rám emeli a kezét. Reflexszerűen alapállásba lépek, és az arcom elé emelem az öklöm, hogy ha kell, megvédjem magam, de váratlanul elnémul körülöttem a zsivaj. A világ felkavarodik, mint a tó alján megbolygatott iszap.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem, aztán légörvény csap az arcomba.
Sötét vesz körül. Éjszaka van. És meleg.
Hol van Eni? Eltűnt.
Vagy én tűntem el? A varjúmaszkos férfi közvetlenül előttem áll, és az arcomba röhög. Ledobja a maszkját, és pontosan úgy néz ki, mint Jack Nicholson a Ragyogásban.
A haja zilált és kétoldalt ritkul, rövid ujjú inge izzadságtól bűzlik. Mintha egyenesen ő maga lenne a negyvenes Jack Nicholson. Az arcán egy csillag alakú jel kék kontúrja világít.
Ellépnék a közeléből, de a testem nem engedelmeskedik. Nem tudok mozogni, a talpam mintha odaragadt volna a talajhoz.
– Hé! – kiáltok fel önkéntelenül. Feszengeni kezdek. – Mi a…?!
– Csak nyugalom! – károgja angolul. A hangja egyáltalán nem nicholsonos, jóval magasabb, férfiatlanabb. – Én irányítom az izmaidat! Most lineáriskodj, nyálmajom! Egy park közepén állunk, a fák között a lámpák fénykévéi fehér murvával borított, kanyargós sétányt világítanak meg. Nem tudom, hogy kerültem ide, ráadásul novemberhez képest túlságosan meleg van. A falevelek susognak az enyhe szélben.
– Mi az a nyálmajom? – kérdezek vissza.
– Ne csipákolj! – Az arcom irányába csap. Megfeszülnek az izmaim, de nem tudom mozdítani a karomat sem. Az ökle az orrom előtt suhan el, önkéntelenül összerezzenek, és pislogok párat, mire ugató hangon röhögni kezd. A vigyora pont olyan ördögi, mint a Ragyogásban. Megnyalja az alsó ajkát, és ide-oda sétál előttem, talpa alatt minden lépésnél ropog a murva.
Valamivel megbénított. Tőlünk balra reflektorokkal megvilágított, öt méter magas márványszobor magasodik. Középkorú nőt ábrázol, amint karba tett kézzel, szigorú arccal néz a távolba. Testét függőleges Fuck you! firka csúfítja el, a talapzaton vésett felirat áll: Eleonore Diaz (2137-2090) A Tengely utolsó elnöke, élt 74 abszolút évet. Állíttatta: Entrópia.
Mély levegőt veszek. Jobb nem hergelni a fickót.
– Hol vagyunk?
– New Islanden. Nyálad sincs, mi az, ugye? A nyolcadik kontinens. Az meg ott a Tengely, látod? Egy világító, merőleges vonalra mutat, amely a Hold fogyatkozó sarlójától nem messze hasítja ketté az eget, és csomószerű dudorok sorakoznak rajta. Látom, de nem tudom, mi az.
– Ki vagy te? Valami Jack Nicholson-rajongó?
– Az öreg nagyképernyő volt, virkóztam a szövegét, meg hogy annyi nőt megkúrt. – Újra rám vigyorog azzal a tipikus, ijesztő vigyorral. – Miért nem azt kérdezed inkább, hogy melyik évben vagy? Nevezetes dátum! 2158.
augusztus 19-e van, nyálmajom!
2158. AUGUSZTUS 19. 01:55 NIT
New Island, mesterséges sziget
A tekintetét fürkészem, és abban reménykedem, hogy csak viccel. De miért tenné? Gúnyosan elvigyorodik, közben a nyelvével cuppogva ételmaradékot piszkál ki a fogai közül.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezem. – Pénzt?
– Pénzt?! – hördül fel. – A pénz már régen nem létezik! Nem létezik? Ez elég hihetetlenül hangzik.
– Akkor mit akarsz?
– Megfikkantom a múltat, ami tönkretette a jövőt. Tudod, mikor születtem? 2794-ben, de az a világ már szétpusztult. Erről is az a rohadék tehet, aki feltalálta az időgépet. Láttam ám, amikor kivégezték. Már ötször láttam, és hamarosan újra megnézem.
Kérdezgetnem kell, húzni az időt… Mert mi lesz akkor? Reménykedem.
Talán elodázhatom, bármit is tervez, de tartok tőle, a gondolat nagyon naiv. Érzem, amint halántékomon végigcsorog az izzadság.
– Ki találta fel?
– Nem mindegy?! – Kiköp a talajra. – Valami egyetemi rohadék Angliában.
Hogy a haugenisták rágják meg! Meg is tették! Mr. Haugen tudja, mit kell tenni, ő nem malájkodik, mint a Tengely vagy az Entrópia.
Igyekszem nyugodt maradni, de érzem a feltörő pánikot.
– Mit lineáriskodsz a te idődben? – kérdezi nyikorgó hangon. Arra tippelek, hogy a foglalkozásomra gondol.
– Tanár vagyok.
– Tanár… Na ne! Ez komoly? Tanár! – Száraz nevetésben tör ki, még a térdét is megcsapkodja. – Hülyedék nyáltátikat tanítasz kalkulálni?
– Főiskolásoknak oktattam pénzügyet és gazdaságtörténelmet. És te mit dolgozol? – kérdezem, és az arcán kéken ragyogó csillagtetoválást bámulom.
– Dolgozni? Te aztán igazi lineáris nyálmajom vagy! Senki nem dolgozik, csak a magadfajta retrokukik, akik ettől érzik turbiembernek magukat.
– Akkor miből élsz? Mivel töltöd az idődet?
– Fatalizmussal. Ahol lehet, belerágok a múltba. – Krákogni kezd. – Ja, egyébként szólíthatsz Jacknek.
– Én Beregi Ádám vagyok.
– Nem, a te neved Onyeka. Így foglak hívni. Onyeka gyönyörű volt.
Imádtam a kávébarna bőrét meg a hatalmas melleit. Olyanok voltak, mint két csokis kuglóf, rajta marcipánkarikákkal. Nézd csak, Onyeka! – A magasba mutat. – Az ott az időrendőrség atlanti központja.
Odafordítom a fejem. Végre valami! A felhők közt hatalmas, aszimmetrikus építmény lebeg. Innen, a távolból nézve olyan, mint egy krumpli, parányi ablaksorai úgy ragyognak, mint a gyöngysorok, felső részéből több torony emelkedik ki.
– Egy gaudi-organizmus… Utálom ezeket a tudatházakat. Túl agyasak. Az ott Abraham Lincolnnak nevezi magát. Tudom ám, mire gondolsz, Onyeka! Hogy miért nem jönnek, és kapnak el az időrendőrök? Hiszen bármit teszek, elvileg még az előtt meg tudják akadályozni, hogy megtenném. Reménykedsz a rendben, mi? Hát nincs rend! Káosz van. Tudod, miért nem jön senki? Mert ennyi évszázadot lehetetlen megvirkózni. Nincs annyi ember és robot a Földön, amennyi képes lenne rá. Ha pedig mégis jönnének, akkor meg legfeljebb majd nem emlékszünk arra, hogy süvítettünk egy kicsit. Figyelj, Onyeka! Kezdődik! Igazi történelmi esemény! A gaudi-organizmus oldalán narancsvörös tűzvirágok gyúlnak, aztán a robaj is eljut a fülünkig. Fekete füstgomolyag terjed körülötte, és lepi el a felső részét. Újabb robbanások rázzák meg, ezúttal az alsó harmadában.
– Fatalista barátaink most rágták tönkre a szupramágneseit! – narrálja Jack. – Hallgasd csak, mindjárt visítani fog! Az épület süllyedni kezd, az oldala vonaglik a lángok között, közben masszív indák nőnek az alján, mintha a végtagjait rakná maga alá védekezően. Tűzcsóvák csapnak fel mindenhonnan, aztán fémes sikoly harsan fel, olyan, akár egy vonat sípja, csak sokkal, de sokkal hangosabb.
Jack befogja a fülét, én viszont nem tudom mozgatni a karomat, a hang olyan élesen döf a dobhártyámba, hogy még a könnyem is kicsordul. Jack elégedetten vigyorog, nekem egyáltalán nincs kedvem hozzá.
A gaudi-organizmusból repülők menekülnek elő ijedt szentjánosbogarakként, aztán az épület végül valahol a messzeségben lezuhan. Megremeg a talpunk alatt a föld, pedig messze vagyunk a becsapódástól. Gigászi füstgomolyag terjed szét a magasban, mintha be akarná kebelezni maga körül a világot.
– Egyszerűen gyönyörű! – suttogja Jack. Alig hallom, mit mond, még mindig cseng a fülem. – Tudták, hogy meg fog történni, de nem is akarták megakadályozni. Gyönyörű, ugye? Az időrendőrség bukása! Hah! Eltűnik a táj… Vakító napfény vág a szemembe, és fullasztó, sóízű forróság vesz körül.
Egy félkör alakú erkélyen állok, a padlólapok közül több hiányzik. Repülünk.
Körülöttünk színes léggömbökre emlékeztető, csigaház formájú lebegő házak sodródnak, több ezer van belőlük, felettünk, alattunk és velünk egy vonalban lebegnek, némelyiket teljesen belepte a tetőteraszon burjánzó gaz.
Egy közeli, négyszintes repülő ház betört ablaka mögül sikoly harsan, majd csattanás, aztán néma csend.
Alattunk néhány száz méterrel dús növényzettel benőtt tengerpart húzódik.
A gyomok közül itt-ott a parti fövenyre vetett, rozsdamarta hajóroncsok és régi téglaépületek romjai tűnnek elő. Arrébb, a tengeröböl hullámai közül egykori toronyépületek tetejének maradványai emelkednek ki, innen, fentről parányi zátonyoknak tűnnek, a közelükben ódon halászbárkák pöfékelnek.
– Az ott lent a Tokiói-öböl – Jack lefelé mutat, aztán széttárja a kezét -, ez itt fent, pedig Jernau City szupraváros. Szétrohadt, ahogy ez az egész század. 2720-ban vagyunk. Újév van, egy újabb szétfikkantott év kezdete.
Boldog újévet, Onyeka!
Áthajol a rozsdás korlát felett, és a levegőbe köp, majd hosszan figyeli, ahogy a sűrű nyálcsomó aláhullik.
2720. JANUÁR 1. 14:18 JST
Jernau City, Japán felett
Letekeri a sálat a nyakamból, belefújja az orrát, majd a korlát felett elengedi.
– Hé, azt a feleségemtől kaptam! – tiltakozom.
– És? – kérdi fenyegetően. A szél belekap a sálba, elsodorja, és ahogy a sál egyre távolodik, úgy tekereg, mint egy kígyó.
Inkább nem felelek, nem akarok még nagyobb bajba keveredni, bár ennél nagyobba nehéz lenne, amikor egy pszichopata éppen női néven becéz.
Jack elindul befelé, én pedig akaratlanul követem. Az egyik lábam előre lép, aztán mozdul a másik, leér a padlóra, aztán újra az első lendül. Úgy érzem magam, mint egy távirányítású robot.
Egy másik Jack Nicholson is van a lakásban, szintén kék csillag virít az arcán. Élénkpiros bőrfotelben terpeszkedik, és füstölgő üvegpipát pöfékel, félmeztelen teste naptól cserzett, mellkasán csillog a veríték.
A szemem ide-oda cikázik. Egy háromlábú asztalon koszos poharak és üres üvegek sorakoznak, a szemközti falon szomorú tekintetű szarvastrófea lóg, az orrából két darts nyíl áll ki. A levegő áporodott és dohányszagú, a padló síkja enyhén billeg a kinti szélben, olyan érzés, mintha egy tengerjáró hajón lennénk.
Az ágy előtt egy magas sarkú női szandál és egy szakadt selyemkosztüm hever. Az ágyon meztelen ázsiai lány kuporog, és piszok- és vérfoltos paplant szorít a lába közé. A hátán élénkvörös vágások vonalai keresztezik egymást.
Most már tényleg elég ebből. Minden izmomat megfeszítve próbálok szabadulni, de a láthatatlan béklyó nem enged.
– Gyere, Onyeka! – int Jack, mire elkezdek közeledni felé. – Olyan lesz, mint régen. Mindig is szerettél velem süvíteni.
Úgy néz rám, mint egy nőre! Lehet, hogy nem is engem lát, hanem ennek az Onyekának a virtuális mását vetíti a szeme elé, és én mindössze a hús szerepét töltöm be. Nem akarom tudni, mi az a süvítés.
Feltápászkodik a másik Jack is, és megvakarja a slicce foltos környékét.
– Mekkora maláj vagy! – jegyzi meg. – Ezzel akarsz süvíteni? Az első évszázadból nem hozhatsz el senkit!
– Majd megérted, pöcskös – feleli az én Jackem. – Ez már megtörtént.
Ez a lineáris nyálmajom belerágott a dolgaimba. Megérdemli a törődést.
Ne hidd, hogy majd te nem mész vissza oda két hónap múlva. Dehogynem! Ne aggódj, nem jönnek az időzsaruk.
A másik Jack az időben fiatalabb énje! – jövök rá.
– Előbb-utóbb jönni fognak.
– És? Nem mindegy?! Na, gyere, Onyeka!
– Hé, én csak egy lineáris vagyok, azt sem tudom, mi történik itt – jegyzem meg, és megpróbálom nyugodtnak tettetni magamat. – Beszéljük meg! Mi lenne, ha inkább elengednél?
– Ne csipákolj már folyton! – rikácsolja. – Gyere, tanár, most én tanítok neked valamit!
– Ahhoz túl ostoba vagy, te kretén! – csúszik ki a számon.
Első Jack tekintete elborul, odaugrik elém, és az arcom felé sújt.
A mozdulat közepén marionettfiguraként összecsuklik. Ezzel egy időben a másik Jack is a padlóra zuhan, én pedig csak állok, és üvölteni akarok, és szétverni ennek az alaknak a fejét.
Először fel sem fogom, mi történik, csak a vér zubogását érzem a fülemben.
A két Jack nem mozdul. Talán infarktust kapott valamelyikük? Nem, az nem lehet, hiszen akkor a későbbi időből származó nem is létezne, azaz egyiküknek el kellett volna tűnnie. Mindkettő viszont nem
ájulhatott el egyszerre.
Az erkélyajtóból egy magas, hosszú lábú, világosbarna hajú nő lép be a szobába. Végigmér, aztán bólint, mintegy magának, hogy jól vagyok, és ismerős mozdulattal kisimítja a szemébe lógó tincseit.
Enikő! Egymás szemébe nézünk, a pillanat hosszúra nyúlik.
Elenged a láthatatlan béklyó, újra tudok mozogni. Megkönnyebbülten felsóhajtok, kinyújtóztatom a karom és a lábam. Szakad rólam a veríték, de ugyanakkor fázom is.
Eni áll előttem.
Ez az Eni azonban nagyon másnak tűnik, mint az, aki pár órája a konyhában mezítláb állva vágta csíkokra a csirkemellet. Más, mint aki néhány perce még ott ült mellettem a kocsiban, és akivel az időutazó tömegben Bálintért rohantunk az iskolába.
Barna nadrágot, fehér pólót, vékony bőrkabátot és kesztyűt visel, a haja is rövidebb, éppen csak a válláig ér. A szülés után kicsit meghízott, és mire idén júniusban betöltötte a harmincat, itt-ott lassanként puhává vált. Most viszont olyan vékony, mint egyetemista korában, és sokkal inasabb is.
A nyakhajlatában megbúvó apró anyajegypárra pillantok, az egyik kicsit nagyobb és sötétebb, a másik csak egy barna pötty. Mint egy bolygó és holdja, legalábbis így neveztem el őket az első randevúnkon, a Margitsziget egyik pirosra festett padján, miközben törékeny hattyúnyakát cirógattam.
– Jól vagy? – kérdezi. Más a hangja, keményebb, mint amikor az imént a kocsiban beszélgettünk.
– Ha ezek ketten nem ébrednek fel a következő percben – biccentek a Jackek felé -, akkor igen.
– Nem fognak.
Odasiet hozzám, és szorosan átölel. A csókja rövid és kapkodó, utána gyorsan elhúzódik.
Történt vele valami. És időutazik.
Két kapszulát nyom a tenyerembe, egy fémes színűt és egy feketét.
– Ezeket nyeld le. Először a feketét. Igyekezz! A hangjából áradó sürgetés miatt megteszem. A fekete kapszula lecsúszik a torkomon, és azon nyomban megszédülök, a gyomrom görcsbe rándul, a szoba úgy hullámzik körülöttem, mint a tenger. A szívem összevissza kezd kalapálni, az arcomon rángatózik egy izom, és néhány pillanatra elhomályosul körülöttem a szoba.
Megtámaszkodom a pulton.
– A másikat is! – inti Enikő.
– Előbb mondd meg, mi ez! – makacsolom meg magam. A szívem még mindig vadul ver.
– Egy időugró – feleli türelmetlenül. Kétkedve hüvelyk- és mutatóujjam közé fogom a kapszulát. Apró gravírozott szöveg mélyed a sima felületébe, de az elolvasásához nagyítóra lenne szükség. – Mindjárt jobban leszel, ne aggódj! Nyeld le! Siess!
– Egy idő… ugró? – A kapszulára, aztán Enikőre nézek. – Ez?
– Csináld már, ne lineáriskodj annyit! Majd utána megérted.
Kényszeredetten lenyelem a második kapszulát is, és várom, most vajon mi lesz.
Semmi nem történik azon túl, hogy kapszula nehezen akar lecsúszni kiszáradt torkomon.
– Elakadt. Van egy pohár vized? – kérdezem, de látom a tekintetén, hogy nem értékeli a humort.
Odamegyek a bárpulthoz, beleszagolok egy címke nélküli, koszos nyakú üvegbe. Alkoholnak tűnik, így lesz, ami lesz alapon meghúzom: brandy, ráadásul egészen finom, csak kicsit meleg. Bár most inkább az alkoholra van szükségem, hogy felrázzon.
A szívverésem közben lecsillapodik.
– Elég nehezen találtalak meg – mondja Eni, és mintha kicsit megnyugodna.
Újra végigmér, és végre ismerős mosoly jelenik meg a szája szegletében.
– Jöhettél volna előbb is.
– Nem tudtam. Az első másfél évszázadba nem mehettem. Szerencséd volt, hogy ez a fatalista idehozott. – Felsóhajt, aztán végigmér. – Sosem állt jól neked ez a zakó. Már el is felejtettem, milyen ronda zöld.
Elvigyorodom.
– Nem ronda, inkább laza.
– Ezt csak azért mondod, mert nincs ízlésed – vág vissza kajánul, aztán
újra elkomorodik. – Te még sosem voltál laza.
– Igazi retrokuki vagyok – biccentem. – Áruld el, mi ez az egész! – A két Jack felé intek, és görcsbe rándul a gyomrom, ahogy visszagondolok arra, ahogy az én Jackem beszélt. Süvítünk egyet. – Egyáltalán mit akart tőlem ez az alak? És miért néz ki úgy, mint a negyvenes Jack Nicholson?
– Genokrata arcmásolás. Sokan szeretik csinálni. Az időutazás napja előtti celebek, hírességek és fontos emberek különösen divatosak. ők állandóak, a történelem részei. A másolás tényét a sorszámozott arccsillag jelzi, ami eltüntethetetlen.
Eni lehajol a félmeztelen Jack mellé, és mutatóujját a férfi mellkasának nyomja. Az ujján viselt gyűrűből apró kisülés csap ki, Jack összerándul és elernyed, ugyanakkor az én Jackem eltűnik.
A lakás egy pillanat alatt átformálódik. Eltűnnek a bútorok, és eltűnik a ruhátlan lány is, a korábbi Jack áldozata. Áporodott szag terjeng, a falat zöldes penészfoltok lepik el, úgy néznek ki, mint a véraláfutások. Patkányok kuporognak a szemközti sarokban, parányi gombszemükkel mozdulatlanná dermedve figyelnek bennünket. Az erkélyablak üvegtáblája olyan koszos, hogy alig látni ki rajta.
Enire meredek.
– Te… Megölted őket? Mindkettőt?
Árnyék suhan át az arcán.
– Azt akartam, hogy te is lásd. Aki időutazik, akaratlanul is megváltoztatja a jövőt szinte minden cselekedetével. Ölünk és pusztítunk, de egyúttal teremtünk is. Ez így működik.
– De megölted őket. Úristen!
– Ez az ember már eleve halott volt. Ha előbb nem tűnik el, az időrendőrség hamarosan lekapcsolta volna. Az időutazás napját viszonylag jól védik, az Entrópia adatbázisai révén minden időbűntényről tudnak, és a legtöbbet idővel megsemmisítik. Az ilyen fatalistákat a 2081-es időtörvény alapján a születésük pillanatában kiírják az időfolyamból.
ők nem számítanak.
Eni, aki mindig is irtózott az erőszaktól, ilyet mond? Nem számítanak? Megölt egy embert!
– Te… valami rendőr vagy?
– Nem. De nem tudod, mit műveltek azzal a lánnyal. És másokkal.
Majdnem veled is.
– Csak majdnem? – kérdezem, de erre nem felel. Vajon mi történhetett? Mit akadályozott meg Enikő? Nem biztos, hogy akarom tudni.
– Sok minden megváltozott. Többek közt az egész világ. Az életünk. Ez van, Ádám. Alkalmazkodj mielőbb! Alkalmazkodjak… A jövőben vagyok, kétezer-hétszázakármennyiben. Megpróbálok értelmet keresni Enikő szavai mögött, de csak még jobban összezavarodom.
– Akit… megöltél – amikor a szót kimondom, önkéntelenül nagyot nyelek -, az volt az időben korábbi Jack. Ugye? De akkor a későbbi Jack nem is tudott volna elrabolni. Azaz itt se kéne lennem.
– Így van – feleli csípőre tett kézzel. Gyakran szokott ebben a testtartásban magyarázni, most is ugyanúgy befelé fordítja az egyik lábfejét, mint mindig. Mégis annyira másnak tűnik a viselkedése. – Az ilyen események visszamenőleg megváltoztatják az időfolyamot. Ezért tűnt el azonnal a másik énje is. Millió ilyen esemény történik pillanatról pillanatra. Ha pedig valami változik, attól a ponttól ennek minden későbbi következménye is újraíródik, és többé senki nem emlékszik a változás előtti állapotra.
– De én emlékszem – vetem ellen. – És te is.
– Ha a fickó előbb hal meg, mint hogy beveszed az első kapszulát, valóban nem emlékeznél semmire. Sőt, itt sem lennél.
Enikő fel-alá járkál, és időnként kibámul a koszos ablakon.
– Mit nyeltem le?
– Az első kapszula által a testedbe ültetett eszköz egy energiamezőt von köréd, ami kiemel az időfolyamból, annak hatása alól. Joyce-burok a neve. Tudom, hogy ezt most nehéz megértened, de később majd meg fogod. Ez az egyetlen technológia, ami megvéd az időtől. Többé nem hatnak rád az időutazások okozta változások, viszont látod, ahogy mozog a világ, ahogy széthullik a téridő.
– Széthullik a téridő?
– Gyere, nézz ki! Félrehúzza a tolóajtót, kisétál az erkélyre, én pedig követem.
A világ őrületes mozgásban van. A lebegő házak némelyike eltűnik, helyettük újak jelennek meg, pillanatról pillanatra arrébb ugrik néhány, változik a színük, a formájuk. Odalent, a dzsungelben Tokió maradványai örvénylő táncot járnak, épületromok, fák tűnnek el, arrébb embermagas gaz lep el egy előbb még üres teret, elhagyatott utcák épülnek be házakkal, kertekkel.
A part mentén egy egész halászfalu kéttucatnyi fakunyhója bukkan fel, mintha mindig is ott lettek volna, a homokba kihúzott csónakokkal, kiterített halászhálókkal, hal- és rákzsákmányt szortírozó emberekkel.
– Ezek a múltbéli időutazások által okozott változások – folytatja Eni, miközben az eget figyelem, amely hol elfelhősödik, hol kitisztul, aztán bárányfelhők jelennek meg a semmiből. A világ úgy vibrál és szakadozik, mint egy hibásan kódolt digitális film. – Ezt csak mi látjuk így. A többi ember érzékelése, élete és emlékei a változásokkal együtt változnak. Mi viszont már nem vagyunk részei a változásnak. Azzal, hogy ezt a fickót likvidáltam, az eredeti éned valójában el sem jött 2021-ből.
– És ez mit jelent?
– Szakadás történt az időfolyamban, elváltál a múltadtól és az eredeti énedtől.
– Az eredeti énemtől? Mint egy… másolat?
– Értelmezd, ahogy akarod. Mindkettő te vagy. Több évszázadnyira vagyunk az időutazás napjától, ez már egy instabil jövő. Élhetetlen.
Elered az eső. A felhők egyik pillanatról a másikra sötétítik el az eget, és nyakunkba zúdul a zápor. Sőt, az ablakpárkányok és az erkély tocsog a víztől, olyan, mintha már percek óta esne. A levegőben érzem a vihar jellegzetes, porral keveredő nedves szagát.
Berohanunk a házba, és behúzom magunk után az erkélyajtót. Letörlöm az arcomról a vizet, Enikő nedves haját borzolja, és eszembe jut, amikor sok évvel ezelőtt a Balaton déli partján elkapott bennünket egy felhőszakadás.
A szél süvítve csapja az esőcseppeket az ablaknak, odalent orkán cibálja a fákat és korbácsolja fel a tengert, a ház ide-oda billeg, próbál vízszintben maradni. Egy villám lila erezete ragyog fel a távolban, és nyúlik le egészen a felszínig, majd felharsan az ágyúlövésre emlékeztető dübörgés is.
A következő pillanatban ismét vakító napsütés csap a szemembe. Az ég újra halványkék és tiszta, a levegő elviselhetetlenül forró. A viharnak nyoma sincs, az ablakok szárazak és koszosak, az erkélyen víztócsák helyett homokkupacok púpozódnak.
Olyan érzésem támad, mintha ez az egész csak illúzió lenne.
– Amióta megérkeztél, rengeteget változott a táj – mondja Eni. Közben az arcomat fürkészi, és mintha az összes apró ráncom elhelyezkedését magába szívná. – Minden egyes változás a múltból fakad, amit az időutazók véletlen vagy szándékos ténykedései okoznak. Egy időutazó miatt valamikor nem születik meg egy ember, akinek kései leszármazottja építész, ennek hatására odalent eltűnik vagy megváltozik például egy toronyház, emiatt megváltozik az évtizedek folyamán benne lakók élete. Egyes házaspárok nem is találkoznak egymással, gyerekek nem születnek meg, más gyerekek születnek, és élnek teljes életet. Ezek a változások aztán évszázadokkal később már óriási káoszt okoznak. Érted?
– Ezt hívják pillangóhatásnak? – Enikő bólint. Fehér pólója elsötétedik, és zöld színárnyalatot vesz fel. – Azt mondd meg inkább, mi van Bálinttal! Ugye nincs…? Eltűnik körülünk a szoba. Eltűnik a mennyezet, a falak. A padló. Eltűnik az egész ház.
Egy pillanatra mintha a semmiben lebegnénk, mintha megdermedne körülöttünk a világ, aztán zuhanni kezdünk.
Összevissza pörgök, és pánikszerűen kapálózom, mintha lenne bármi, amiben megkapaszkodhatnék. Egy széllökés megtaszít, aztán már csak azt látom, hogy a part menti homoksáv rohamosan közeledik.
Nagyon gyorsan közeledik.
Üvölteni kezdek, és behunyom a szemem.
Egyszerre csak már a parti homokban fekszem. Éjszaka van, hűvös szél fúj, a tenger halkan morajlik, a hullámfodrok ki-kicsapnak a partra. Enikő mellettem ül, és nagyokat fújtat. A haja összekócolódott és a szemébe lóg.
– Mi volt ez?! – lihegem, és az ujjaim önkéntelenül belevájnak a nedves homokba.
– A Jernau-ház múltjában változás történt – von vállat Enikő, aztán rám néz, és gúnyosan elmosolyodik. – Megijedtél, mi?
– Szerinted?
– Gondolom, valakik más irányba vezérelték a múltban a házat, ezért eltűnt alólunk. Joyce-burokkal veszélyes a levegőben lenni. Kivéve, ha a Jernau-ház is szintén Joyce-burokkal lett volna védve. A Joyce-burkunk időzárja azt megakadályozza, hogy egy időfolyamban történt változás miatt mondjuk egy szék jelenjen meg a mellkasod közepén, de az ilyen változásokkal, amikor a talaj tűnik el a lábad alól, nem tud mit kezdeni. Kivéve annyit, hogy a vészprogrammal fél nappal későbbre ugrottunk a téridőben.
– Ez… – Nem találok szavakat. – Bassza meg! 2720. JANUÁR 2. 02:45 JST
Jernau City, Japán felett
Feltápászkodom, és lesöpröm a ruhámról a homokot. A pulzusom az egekben, kondi- vagy bokszedzés közben sem tudom ennyire felpörgetni.
Minden porcikám remeg. Egyszerűen eltűnt a Jernau-ház. Erről a régi rajzfilmek jutnak eszembe, amikor a rajzfilmhős felett elfogy az út, néhány másodpercig még a szakadék felett lebeg, lenéz, aztán lezuhan.
– Mit tudsz Bálintról? – nézek Enikőre. Egy pillanatig a távolba bámul, a holdfényben csillogó tengert figyeli. Felém nyújtja a kezét, és felhúzom a homokból.
– Elvitték. Valaki kiemelte a nulla időpillanatból.
– Hogy mi?! – meredek rá.
– Ne aggódj, meg fogjuk találni. Már nyomon vagyok. De most kevés az időnk! Menj haza! 2021-be, az időutazás napjára! Nem értem, miről beszél. Elvitték Bálintot, és menjek haza? Eni hirtelen újra átölel, gyengéden végigsimít az arcomon, és beletúr a hajamba. Ujjai lágyan siklanak hátra a tincseim közt, egészen a tarkómig.
Észreveszem, hogy nincs rajta a jegygyűrűje, a helyén egyszerű rovátkolt krómgyűrűt visel, sőt, összesen négy van belőle a kezén.
– Megmondom, mit csinálunk! – mondom, és lágyan két tenyerem közé fogom az arcát. Csillogó, zöld szeme ugyanúgy elvarázsol, mint amikor először akadt össze a tekintetünk a Szabó Ervin Könyvtárban. – Együtt visszamegyünk a mi időnkbe, és megakadályozzuk, hogy elvigyék Bálintot, bárkik is voltak azok. Mutasd meg, hogyan kell utazni az időben! Szájon csókol, ezúttal szenvedélyesen és mohón, úgy, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Összesimulunk, kezem a csípőjére tapad, még jobban magamhoz szorítom, és Enikő úgy csimpaszkodik belém, mintha soha többé nem akarna elengedni.
A nyelve a számba csúszik, és valami furcsát érzek, ahogy a nyelvemet alulról és felülről egyszerre érinti meg a sikamlósság.
– Mi ez? – hökkenek meg. Valami furcsa van a szájában.
Felvonja a szemöldökét, aztán kinyújtja hosszú és kétágú nyelvét, de gyorsan vissza is húzza.
– Kígyónyelv – feleli. Megrebben a szempillája, de állja a tekintetemet.
– Genokrata divat.
– Mi történt veled? És hol van a gyűrűd?
– Otthon. – Lesüti a szemét.
– Hol otthon? Mi az, hogy otthon?
– Ez most túl bonyolult. Próbáld meg felvenni a kapcsolatot az Entrópiával…
– Entrópia? Az micsoda? És mióta utazol az időben?
– Mennünk kell! Mielőtt lebukom.
– Ne szórakozz! Együtt megyünk! Figyelj rám, ez most nem az a helyzet, amikor… Gyengéd csókot lehel a számra, ezúttal nyelv nélkülit.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek – felelem. – De most… Felkavarodik a levegő, fény csap a szemembe, és újra Bálint iskolájának folyosóján állok. Időutazók ordibálnak körülöttem, a fejem felett egy kakastaréjos fickó lebeg, talán egy régi diák, és háta mögött összekulcsolt kézzel egy falra függesztett tablót tanulmányoz.
Megpillantom Enit és saját magamat: berohanunk a bejárati ajtón, aztán elindulunk felfelé a lépcsőn az emeletre. A korábbi énem valóban nem tűnik el, mivel Jack már nem tud magával vinni, Enikő a múltbéli másával együtt kitörölte a téridőből. Ez már egy másik jelen, amelyből én kiszakadtam a Joyce-burok révén.
A feleségemnek kígyónyelve van, nem hordja a jegygyűrűjét, és megölt egy embert. Nem tudok másra gondolni.
2021. NOVEMBER 5. 15:18 CET
Budapest
Enikő nem hallgatott rám, pedig megmondtam, mit kell tennünk. Világosan megmondtam, hogy együtt kell maradnunk. Erre eltűnik.
Időutazók. Itt vannak mindenhol, ezernyien, milliárdnyian, sáskahadként lepték el a jelenünket.
Apára gondolok, ahogy kopott foteljében elnyúlva olvas valamit, miközben anya a konyhában mosogat. Nagy sci-fi-rajongó volt, elolvasta szinte az összes fantasztikus könyvet, ami papírkiadásban megjelent, és megnézett minden filmet és sorozatot, amit csak meg tudott szerezni.
– Ha létezne időutazás – morfondírozott egyszer, amikor még kicsi voltam, és csüngtem a szavain -, az időutazók már régen itt nyüzsögnének közöttünk.
Ugyanis egy ilyen találmányt lehetetlen eltitkolni. Ha néhány ember vissza tud tazni, akkor vissza tud utazni egymilliárd. Vagy még több. Az összes jövőbeli korból eljöhetnek: a huszonötödik századból, a harmincadikból, az ötvenedikből, az ötszázadikból, az ezredikből, bárhonnan. Ez elképzelhetetlen mennyiségű ember. De akkor hol vannak?
– Sehol! – kiáltottam egy tízéves lelkesedésével. Ekkor még foglalkozott velem valaki. Anyát az elvont gondolatok nem érdekelték, ő takarított, főzött mosott, és megelégedett a mi kiszolgálásunkkal.
– Így van. Ezért három logikus magyarázat marad. Egy: nem létezik időutazás. Kettő: csak az időben előre lehet utazni, és három: nem lehet visszamenni az időgép feltalálása előttre. Ami pedig még nem történt meg.
Mostanáig.
A logika sosem hazudik, mondta, és igaza volt. Az egyetlen értelmes magyarázat erre a káoszra csak az lehet, hogy nemrég valóban feltalálták az időgépet, és a jövő különböző évszázadaiból azonnal ideözönlött milliárdnyi kíváncsi bámészkodó.
Követem Enit és önmagamat felfelé a lépcsőn, de csak óvatosan, hogy ne vegyenek észre. Aztán meg is torpanok, mert nem biztos, hogy jó ötlet találkozni velük. Most még nem. Amúgy is, mit mondanék nekik? Egyszerre csak mindketten eltűnnek. Mindössze egy villanás az egész, és már üres a lépcsőforduló, ahol éppen jártak.
Megtorpanok.
Valaki elvitte őket? Mindkettőjüket? Vagy… kiírták őket az időből, mint Enikő a két Jacket? Mi történik itt? Nem tudom, de most nem is számít. Enikő szerint Bálintot elvitték, de nem hiszek neki.
Tovább megyek, egyenesen Bálint napközis osztálytermébe, amely tele van emberekkel, időutazók bukkannak fel és tűnnek el.
Bálintot nem látom sehol.
Megpillantom Maróti tanárnőt, akit többen állnak körül. Néhány arcot is felismerek a szülői értekezletekről: Tasnádiékat, Erdei anyukát és Kovács Nórát, aki már negyven felett jár, de kifejezetten csinos, fiatalos nő, Enikő szokott vele néha beszélgetni.
Odasietek a tanárnőhöz.
– Hol van Bálint? – szegezem neki a kérdést, és nem érdekel, hogy éppen Tasnádi apuka aggodalmaskodását hallgatja, hogy micsoda káosz van odakint.
Tasnádi Kálmán nem egy férfias jelenség, köpcös, kopaszodó, folyton izzadó, puhány alak. Eni már többször kiakadt rajta, hogy ha egyedül ment szülőire, mindig mellé akart ülni, és mindenáron beszélgetni akart vele, de ha én is ott voltam, meghúzta magát. Nem szeretem, ha valaki a feleségem után koslat.
Tasnádi paradicsomszínű arcára alig észrevehető neheztelés ül ki, ám kellő bátorság híján nem tesz megjegyzést, amiért félbeszakítottam.
– Beregi apuka – pislog a tanárnő. Remeg a hangja, pedig a szülői értekezleteken mindig szigorú őrmesterként viselkedik. – Jaj, hát nem tudom
– a nyakát nyújtogatja a hátsó padsorok felé. – Most, hogy mondja, amióta ez a sok ember megjelent, nem is láttam. Talán elbújt valahová? Lehet, hogy a vécében van. Kérem, várjon türelemmel, amíg…
Émelygés tör rám, megbillen körülöttem a terem. Éles fájdalom hasít a tarkómba és a halántékomba. Homályos minden, a színek egymásba folynak, a körülöttem álló emberek olyanok, mint az elkent pacák.
Nekitámaszkodom a falnak, de aztán kitisztul a látásom, egyúttal digitális ikonok bukkannak fel körülöttem, amelyek térbeli ikonokká formálódnak, és kitöltik a látótermet. Az Enikőtől kapott egyik kapszula csinál velem valamit, de valójában fogalmam sincs, ezt miből gondolom.
Az időgép az.
Új információk bomlanak ki a fejemben, és egyszerre sok mindent megértek.
Az időgépkapszula beépült a gyomorfalamba, és kicsomagolta magát: organikus borítású, golflabda méretű hólyaggá duzzadt. Képes bármilyen időpillanatba féreglyukat nyitni, pont körülöttem és pont akkorát, ami a kívánt időbe és térbe lök át. A vezérlőegysége a vérárammal felúszott az agyamba, befészkelte magát, majd neurális kapcsolatot létesített velem; ettől szédültem meg egy pillanatra.
Mindent tudok az eszközről, az irányításáról. Az időutazáshoz szükséges energiát egy miniatűr hidegfúziós reaktor szolgáltatja, amely a gyomromból szerzi a nyersanyagot.
Méghozzá vizet. Ha iszom, részben utántöltöm a reaktorcellákat is. Egy fúziós reaktor került a testembe, az időgép vákuumcsapdája pedig negatív energiát biztosít a féregjárat megnyitásához és emberméretűre tágításához.
Riasztó és félelmetesen fejlett technológia ez, főleg úgy, hogy ez mind bennem van, de valahogy mégis természetesnek érzem. Sokmilliárdnyi időutazó használja jelenleg is.
Parányi színes ikonok lebegnek a szemem előtt, egy részük nem működik, valami időháló-kapcsolatot igényel. Van egy időskála, amit ki tudok nagyítani, ameddig csak akarom, és szinte érzem az idő lehetőségeit, az éveket, a napokat, a pillanatokat. A jövőt. A skála valamivel a háromezredik év előtt ér véget, későbbre nem enged utazni.
Egy időgép van bennem.
Entrópia TiMac nE6.1-es típus. A testem része, a gondolataim része, és csábító szirénként azt suttogja: itt vagyok, gyere, és használj. Bekúszik a gondolataim közé, és felkínálja magát, mint egy örömlány. Gyere, és használj! Tudom, hogyan működik, tudom, hogyan mozoghatok a téridőben.
Mintha minden szükséges információ egyszerűen csak betöltődött volna az agyamba anélkül, hogy végig kellett volna olvasnom egy használati útmutatót, vagy hosszasan gyakorolni a kezelését.
Én magam vagyok az időgép.
– Jól van, Beregi apuka? – kérdezi Maróti tanárnő. – Kálmán, segítsen már! Tasnádi Kálmán bizonytalanul közelebb lép, de intek neki, hogy maradjon ott, ahol van. Kovács Nóra azonban gyengéden belém karol, és megtámaszt. Az ő parfümje kellemes, aggodalmas mosolya nyugtatóan hat.
– Köszönöm – biccentem neki.
A másodperc milliomod részéig nagyítható időskálán vörös jel mutatja a helyzetemet, vagyis inkább az időmet: jelenleg majdnem az elején vagyok, közel a nulla pillanathoz. Egy háromdimenziós Föld-ikon lebeg előttem, ezt is felnagyíthatom, térkoordinátákat adhatok meg, akár épületek belsejében jelölhetek ki célhelyszínt. Ahol tartózkodik valaki, vagy a célhely életvédelmi szempontok szerint nem biztonságos, oda nem ugorhatok. A TiMac kezelése egyszerű: csak arra gondolok, hogy a célidőpont visszaáll a nullára, a világtérképet pedig maximálisra nagyítom, és kijelölöm a célhelyszínt is.
Ijesztő, de olyan, mintha már több ezerszer használtam volna.
A terembe egy újabb fickó toppan be.
Mégpedig én magam.
A haja kócos, a ruhája ugyanaz, mint amit én viselek. Eni viszont nincs vele. Összeakad a tekintetünk, de nem várom meg, mi történik ezután.
Egyértelmű, mit kell tennem. Egy pillanatig sem gondolkodom. A nulladik másodpercbe akarok eljutni.
Bálinthoz.
2021. NOVEMBER 5. 15:00 CET
Budapest
Pontosan akkorra érkezem vissza, amikor az időutazók milliárdjai megérkeznek, és elkezdenek ünnepelni. Egyenesen Bálint napközis osztálytermében jelenek meg. A szívem a torkomban dobog az önálló utazás izgalmától, de nincs időm belegondolni mindebbe. Többtucatnyian bukkannak fel velem egy időben a teremben. A gyerekek sikítanak, aztán szülők érkeznek, és az osztályterem hirtelen nagyon zsúfolttá válik.
Bálintot nem látom sehol.
Leguggolok egy szeplős arcú, pufók fiúhoz, aki legalább kétszer akkorának tűnik, mint Bálint, főleg a feje, ami gyerek létére hatalmas. Azt hiszem, ő a Fischer Laci, gúnynevén Dömper, aki még szeptemberben memóriakártyákat próbált lopni néhány osztálytársától, de lefülelték, és majdnem ki is csapták érte.
– Hol van Bálint? – kérdezem tőle. Kapkodva szedi a levegőt, pupillája kitágult a pániktól, nem érti, mi történik. Szája széle csokoládétól maszatos.
– Nyugi, Laci, nem lesz semmi baj. Én Bálint édesapja vagyok. Mindjárt jönnek érted a szüleid. Hol ül Bálint? Felelj!
– A…a kukafej? – nyögi, és gépiesen az egyik hátsó pad felé fordul. Ami üres. – Ott… ott ült.
Kukafej? Sosem mondta, hogy csúfolják.
– És hol van? Kiment?
– Nem – tiltakozik. – Ott ült!
– De nincs ott.
Egy százharminc kilós, kopasz férfi toppan mellénk, és bárgyún rávigyorog Lacira:
– Szevasz, kisképernyő, tudod, ki vagyok én? Te! Csak harminc év múlva.
Laci szája lefelé görbül, és elerednek a könnyei. Én pedig állítok a koordinátákon, és visszaugrom a nulla pillanatba, Bálint helye mellé.
Felkavarodik a levegő, Bálint ott ül előttem, kék pulóvert és kordnadrágot visel, aztán egy villanást látok és egy fekete ruhás szellemalakot, aki eltűnik Bálinttal együtt.
Elvitte a fiamat! Azonnal állítok a térkoordinátákon, újra visszaugrom a nulla pillanatba, és kinyúlok Bálint felé.
Bármilyen gyors is vagyok, addigra már nincsenek ott. Csak a levegőt markolom, még csak megérinteni sem tudom Bálintot.
Elvitte! De ki? Ki ez az alak?! Mit akar a fiamtól?! Egy másik önmagam áll mellettem, aztán eltűnik. Az előbbi énem volt! De akkor az imént miért nem láttam a mostani magamat? Mert kívül vagyok az időn. A Joyce-burok miatt.
Egy fantom elvitte a fiamat. A jövőbeli Enikő tudta, de nem csinált semmit.
Ha elég gyors vagyok, talán elkaphatom!
Újra a nulla pillanatba ugrom, kicsivel gyorsabb vagyok, mint az előbbi énem, de ez sem elég, mire feléjük kapok, már régen köddé váltak.
Elviszi a fiamat! A gyerekek meredten bámulnak, aztán egy duci kislány, Ambrus Szilvi, akinek egy szülői értekezletről emlékszem a pöndörödő bajszú, buszsofőr apjára, sikítani kezd. Rögtön tucatnyian csatlakoznak hozzá.
Valaki elvitte a fiamat! Csak egy homályos arcot látok, még arra sem elég az idő, hogy alaposabban megfigyeljem. Don Quijote vagyok, a fantom pedig a szélmalom
óriásom, aki ellen hiába küzdök.
Viszont rögzíthetem a pillanatot! Felteszem az iGlassomat, és felvételre
állítom, majd megint a nulla pillanatba ugrom. Két énem előrelendül és kinyúl Bálintért, de nem érik el, a legelső csak bámul.
Az elmosódott alak újra eltűnik Bálinttal együtt, de amikor visszapörgetem a felvételt, és kikockázom, megpillantom a fantomot.
Negyvenes, beesett arcú, szakállas férfi az, sötét haja a homlokára tapad, szeme alatt lila táskák ülnek.
Megvagy, te rohadék! Miközben korábbi énjeim egy-egy villanással eltűnnek, én halkan fújtatok, és legszívesebben üvöltenék a tehetetlenségtől, de kifelé nem mutatok semmit, az arcom rezzenéstelen marad.
Mit akar a fiamtól? És ha valami beteg állat, mint Jack, aki nemrég engem is elrabolt? Egy időutazó, de meg fogom találni.
Odamegyek Bálint padjához, és gépies mozdulatokkal berakom a táskájába a tabletjét, a tollait és a szamárfüles füzetét. Remeg a kezem.
Maróti tanárnő, Bálint ötven év körüli osztályfőnöke kopogó cipőjében odasiet hozzám.
– Beregi apuka! – szólít meg, és újra megcsap a parfümjének tömény illata. – Szent Isten, mi folyik itt?
– Fogalmam sincs – felelem, de fel sem nézek.
Néhány gyerek az ablakhoz szalad. Odakint, gondolom, áll a bál. Egy nyalókát szopogató, lebegő lányka jelenik meg az egyik ablak túloldalán, és beinteget a gyerekeknek.
Hónom alá fogom Bálint zöld dzsekijét is, aztán szó nélkül elugrom.
Az első pillanatba utazom, és közvetlenül a Toyotánk mellett jelenek meg. Beszélni akarok önmagammal és Enikővel. Figyelmeztetni akarom őket.
2021. NOVEMBER 5. 15:00 CET
Budapest
A tömeggel és a lüktető káosszal együtt érkezem, és még éppen látom, hogy Enikő eltűnik az anyósülésről.
Az én másom marad, magára borítja a kávét, és ide-oda kapja a fejét.
Fogalma sincs, mi történik körülötte. Egy nő karcolja össze jégvirágokkal az oldalablakot, aztán a másik Ádám felteszi az iGlassát.
Mi történik itt? Mi az isten történik itt?! Ezért tűnt el Enikő és az én másom is az iskolából! Megváltozott az idő! Nem az történik, amire én emlékszem.
A kocsink tetején egy ázsiai tinilány landol, rá emlékszem, legalábbis arra, hogy valaki a kocsi tetején ugrált. Combközépig érő latexcsizmát, rövidnadrágot, ujjatlan blúzt visel, és a felettünk lebegő gömbből dübörgő zene ütemére táncolni kezd. Az egyik kezét a magasba nyújtja, és mutatóujján viselt gyűrűből négyméteres, forgó feliratot vetít a feje fölé. ELÉG AZ IDőUTAZÁSBÓL! CSATLAKOZZATOK A TIMEPEACE AKTIVISTÁKHOZ!
– világít a szöveg. Aztán eltűnik.
Ádám felteszi az iGlassát, majd egy perc múlva kiszáll a kocsiból, és körülnéz. Tétovázik, aztán beleveti magát az időidióta emberáradatba, valószínűleg ő is elindul Bálintért. Hová tűnt Enikő? A jövőbeli Enikő biztos, hogy tudott erről! Minden irányban hömpölyög a tömeg, utcai árusok ajánlgatnak ismeretlen eszközöket és ételeket, aztán tőlem néhány méterre egy kínai kifőzde fabódéja jelenik meg, és azonnal kisebb tömeg csoportosul köréje.
Bálint sosem mondta, hogy kukafejnek csúfolják.
A zajok eltompulnak, a tömeg elmosódik körülöttem. Pokolian fájni kezd a fejem.
Egy kalmárképű, afroamerikai fickó toppan mellém, fején propelleres baseballsapka:
– Gyéré, magyar, gyéré! Lináris vagy, jessz? Ákár időutáz? – Karján ezüstszínű övek sorakoznak, de a derekán is vagy féltucatnyi fityeg, neonzöld, kötött pulóverérének videószövetéről modellarcú, fürdőruhás lány integet rám.
– Nem érdekel – kerülöm ki.
– Gyéré, gyéré, időutáz! Ingyén van! Piá, piná, drog, minden van jövő. – Kéken világító szemfogai miatt a vigyora felettébb ijesztő. – Visz időgép, visz! Ingyén! És utaz 2612! Big buláj 2612! Megpróbálja a derekamra csatolni az egyik övet, de elkapom a csuklóját.
– Nem kell, nem érted?! Húzz el innen! Az árus vállat von és odébbáll, leszólít három fiatal lányt, és az egyiknek máris a derekára próbál egy rózsaszín időgép-övet, közben a pólója átlátszóvá válik, és láttatni engedi kidolgozott izmait. A lányok kuncogva évődni kezdenek vele, és az öveit mustrálják.
Elegem van a tömegből, a nekem ütköző vállakból, az arcomba bámuló arcokból, a maszkokból, az agancsos csordából, a testszagból, a fülsértő zajból és kiabálástól.
Csendre van szükségem.
Elég. Hazaugrom. Az első pillanatba.
2021. NOVEMBER 5. 15:02 CET
Budapest
Fel-alá járkálok a nappaliban, és szétfeszít a tehetetlenség.
Valaki elvitte a fiamat! Belebokszolok a hálószoba ajtajába, az ajtó megremeg, az öklöm belesajdul az ütésbe, ez valamennyire észhez térít. Mélyeket lélegzem, és nekidőlök a konyhaajtónak.
Szereznem kell egy fegyvert! A lövészklubból, ahová régebben jártam. Nem, onnan nem tudok, hacsak nem fizetem le a tulajt. Viszont Enikő unokatestvére, Janó rendőr, ő segíthet. A szolgálati fegyverét nyilván nem adná oda, de elvileg van egy tartalék Heckler&Kochja, pár éve, egy debreceni családi összejövetelen mutogatta titokban, hogy a lányok meg ne lássák. ő a rendőr, mégis, amikor a pincében kipróbáltuk a fegyvert, én lőttem jobban, sőt, sokkal jobban, de Janót ismerve ezen nem lepődtem meg.
Igen, Janó segíthet. Kell egy fegyver.
Nyugalom. Alaposan végig kell gondolnom ezt az egészet. Meg kell értenem, hogy mi folyik itt.
Bemegyek Bálint üres szobájába, a táskáját leteszem az íróasztala mellé, a kabátját felakasztom a fogasra. Az íróasztalán, a félköríves élménymonitora előtt könyvek és füzetek sorakoznak, valamint egy erdei gyümölcsös Milka üres csomagolópapírja. Eszembe jut, ahogy a fiam reggel nyűgösen magára húzta a Star Wars-szereplőkkel teli, vörös takaróját. Ebben Enikőre ütött, egyiküknek sem erőssége a korán kelés, pedig vannak kötelezettségek, amiket nem kerülhetünk ki.
Sosem mondta, hogy kukafejnek csúfolják. Az ilyenek miatt próbáltam mindig rávenni, hogy sportoljon. A mozgás magabiztosságot ad, és tudom, hogy szüksége van rá. Nem lehet csak a könyvek közé bújni. Én is ilyen voltam, szerettem álmodozni, olvasni, xboxozni, de mellette mindig is sportoltam.
Szomjas vagyok, kimegyek a konyhába, és megiszom egy háromnegyed palacknyi ásványvizet, aztán lerogyom a nappali fekete bőrkanapéjára.
Felteszem az iGlasst, és a látóterembe kirakok egymás mellé három nettévécsatornát, a CNN-t, a BBC-t, valamint az M1 online-t.
Az internet forrong, a közösségi oldalakon az ismerősök képek és videók ezreit posztolják az utcán folyó eseményekről, és ádáz viták folynak arról, hogy most tényleg időutazók vagy embernek álcázott ufók lepték el a Földet, ráadásként egy csomó bugyuta üzenet terjed az apokalipszis eljöveteléről, közhelyes bölcsességek, bibliai idézetek, amiket persze azonnal tovább osztanak azok az ismerőseim, akik eddig is tovább osztottak minden hülyeséget.
Beszélnem kell a jövőbeli Enikővel. ő rengeteget tudhat erről a világról, én pedig minél gyorsabban minél többet szeretnék megérteni. De hogy tudnám elérni? Sehogy.
Ezt képtelenség felfogni.
Ez az egész… Rázni kezd a hideg, a kezem remeg, és a szívem majd kiugrik a helyéről.
Nagyon fázom.
Elő kell hoznom egy pokrócot a hálószobából, bebugyolálom magam, és ledőlök a kanapéra. Hiába kuporodom magzatpózba, és húzom fel az orromig a takarót, hogy a leheletem is melegítsen, annyira reszketek, hogy össze-összekoccan a fogam.
Néhány perc múlva múlni kezd a remegés.
Lassan megnyugszom.
Tudom, hogy nem lázam van, hiszen a homlokom hideg, hanem csak egy ostoba pszichés sokk, a szervezetem játszik csúnya tréfát velem.
Volt már ilyenem, hónapokkal apa halála után. ő aztán biztos kinevetne, hogy milyen gyenge jellem vagyok. Mindig azt mondta, hogy az az igazi férfi, aki minden nap megiszik legalább egy pofa sört, és sosem panaszkodik.
ő nem is panaszkodott, inkább lábon hordott ki egy infarktust anélkül, hogy bárkinek szólt volna róla. Sosem tudtam, hogy érez-e valamit irántam.
A maga módján gondolom, érzett.
Jólesik a takaró melege, ezért percekig fekszem még mozdulatlanul, élvezem a csendet és az ürességet. Az üresség jó, a mozdulatlanság és a meleg a legjobb.
Ha van időutazás, akkor minden megváltoztatható? Miért nem jövök el a jövőből, és mesélem el magamnak a leglényegesebb tudnivalókat? Már régen itt kellene lennem! Legalábbis normál esetben.
Ezek szerint ezt valamiért nem tudom megtenni.
Vagy nem akarom.
2021. NOVEMBER 5. 15:45 CET
Budapest
Erőt veszek magamon, és felkelek. Felváltva hívogatom Enikőt és Bálintot az iGlasson, de csak „a hívás nem kapcsolható” üzenet érkezik válaszul.
Ezután a 112-t tárcsázom, de az meg foglaltat jelez. Perceken át újra és újra megpróbálom, hiába. Vagy túl sokan telefonálnak, vagy a rendőrségen is ugyanakkora a káosz és a zűrzavar, mint odakint. Janót sem érem el, pedig jó lenne, ha kölcsönadná a pisztolyát, ezért írok neki egy mailt, hátha arra reagál.
A jövőbeli Enikőnek tudnia kellett, mi történt Bálinttal és vele. Miért nem figyelmeztetett? Tudnia kellett, hol van Bálint. De akkor miért nem mondta meg, hol van? Lehet, hogy ő sem tudta? Túl sok minden történt. Nemrég még a kocsiban ültem, Bálint jövőjén tűnődtem, és azon, hogy visszamegyek valahová tanítani, most meg mindez annyira távolinak tűnik.
Minden széthullott.
Szomjas vagyok. Fél óra alatt három liter vizet iszom meg. Biztos, hogy az időutazás miatt van. Lefőzök egy adag kávét – szükségem van valami pozitív élményre -, aztán leülök a nappali kanapéjára, és tovább gondolkodom.
Az iGlass memóriájából előszedem Bálint elrablójának a képét.
Szabályos arcú, talán még jóképűnek is mondható, vékony, szakállas férfi képét tanulmányozom. Ki vagy te? Ki vagy te, és miért vitted el a fiamat? A képet ráküldöm az internet képkeresőjére, de nem számítok eredményre.
Rengeteg találatot kapok.
A férfit Neil Jarrisonnak hívják, híres fizikus, cikkek, nyilatkozatok százai sorakoznak a neve mellett. És ekkor beugrik az arca is, hiszen számtalanszor hallottam a nevét, sőt, a Jarrison-Solis-féle időegyenletről és a lehetséges következményeiről is olvastam. Csak az arcára nem emlékeztem.
Eközben minden online csatornán és internetes híroldalon közzéteszik az időgép első számú feltalálójának arcképét. Hosszúkás arcú, sötét hajú férfi, bozontos szakállal és táskás szemmel, fehér garbóban Neil Jarrison, a cambridge-i székhelyű Speciális Kísérleti Tudományok Intézet vezető időfizikusa.
A fantom, aki elrabolta Bálintot.
