Brian McGilloway: Határvidék

Első fejezet
 

2002. december 21., szombat

Nem mondott ellent a józan észnek, hogy Angela Cashell végső nyughelye átlógjon a határ mindkét oldalára. Feltehetően sem azok, akik megszabadultak a holttesttől, sem azok, akik 1920-ban kijelölték az Észak- és Dél-Írországot elválasztó határt, nem fogták fel, milyen bonyodalmakkal jár, hogy a lány teste félig északon, félig délen, a határvidéknek nevezett területen hever.

Az ír határ híre messze ér. Nyolcvan évvel ezelőtt olyan állami alkalmazottak jelölték ki mezőkön, farmokon és folyókon keresztül, akik csak alig valamivel tudtak többet a vidékről annál, mint amennyit egy térképről ki lehet silabizálni. Ma az emberek már együtt élnek a következményekkel; olyan házakban laknak, ahol a tévék üzemeltetési engedélyét északon váltják ki, viszont a működéshez szükséges áramért délen fizetnek.

Amikor olyan körzetben követnek el bűncselekményt, amely nem tartozik egyértelműen az egyik vagy a másik állam törvénykezése alá, az Ír Köztársaság An Garda Síochána nevű rendfenntartó ereje és az Észak-Írországi Rendőrség együttesen dolgozik. Mindkettő megadja a másiknak mindazt a gyakorlati segítséget és jó tanácsot, amit csak tud, és a vezető nyomozót általában a holttest megtalálásának helyszíne vagy az áldozat nemzetisége szerint jelölik ki.

Így történhetett, hogy az An Garda tagjaival, azaz kollégáimmal együtt álltunk a folyón át süvöltő, havat hordó szélben, és belebámultunk az északról érkezett kollégák képébe. Felettünk az ég a haldokló nap sugaraiban sebvörös és sárga színt öltött, és semmi jóval nem kecsegtetett.

Kezet ráztunk mindenkivel, üdvözöltük egymást, majd odamentünk, ahol a lány a hasára fordulva feküdt, és az egyik keze az ég felé mutatott. A rendőrségi halottkém – egy helyi orvos, akit John Mulrooney-nak hívtak – a lány mezítelen holtteste mellett térdelt, és az izmait vizsgálta, sebesülések és a hullamerevség jelei után kutatva. A lány hajszálai a végük felé szőkék voltak, de a fejbőrhöz közelebb mézszínben sárgállottak; a bőre fehér és tiszta volt, nem számítva a hátán és a lábán látható vékony karcolásokat. Ezeket azok a tüskebokrok okozták, amelyeken a lány keresztülzuhant. Egy helyszínelő közel hajolt a holttesthez, vizsgálgatta a sérüléseket, amelyeket az orvos mutogatott neki, és fényképeket készített róluk.

Figyeltük, ahogy három-négy rendőr közeledik felénk, hogy segítsenek átfordítani a holttestet. Hátraléptem, és átnéztem a folyó északi oldalára, ahol a lombok fázósan ágaskodtak a hófelhők irányába, és a fekete faágakat ide-oda csapkodta a téli szél.

– Felismeri a lányt, uram? – fordult felém az egyik északi. Visszafordultam a holttest felé, a lány arca már láthatóvá vált. A folyó felett átsüvítő szélrohamtól egy pillanatra könnybe lábadt a szemem. A látómezőm aztán kitisztult, odaléptem a holttesthez, letérdeltem a lány mellé, és elhessegettem a rám törő késztetést, hogy levegyem a kabátomat, és betakarjam a testet, legalább arra az időre, amíg a helyszínelő rendőrök végeznek.

– Ez Johnny Cashell lánya – mondta az egyik egyenruhás rendőr –, Clipton Place-ről.

Bólintottam.

– Igaza van – mondtam, és odafordultam az északról érkezett felügyelő felé, akinek Jim Hendry volt a neve, és ugyanolyan beosztású volt, mint én, de lényegesen nagyobb tapasztalattal rendelkezett.

– Attól tartok, a lány hozzánk tartozik – mondtam neki.

Bólintott, anélkül, hogy rám nézett volna. Hendry legalább egy fejjel magasabb volt nálam, jóval száznyolcvan felett járt. Szikár, magas alak volt, piszkosszőke hajjal. Vékony, homokszínű bajusza volt, amit húzogatni szokott, ha izgatott volt; most is így tett.

– Szegény lány – suttogta.

A lány arca friss volt és fiatal: olyan tizenöt-tizenhat éves lehetett. Olyasféle sminket használt, amitől a lányomra, Pennyre emlékeztetett, amikor még kicsi volt, és felnőttesdit játszott a feleségem kozmetikumaival. Túl erősen kente fel a kék szemhéjfestéket, amely éles kontrasztot képzett vörösben játszó szemével. A szemgolyó erei az utolsó pillanatokban elpattantak. Arca valamilyen világoskékes árnyalatot vett fel. Szája kissé nyitva volt, mintha eltorzult volna a fájdalomtól; a fényes piros rúzs, amelyet olyan gondosan kent az ajkára, elmázolt csíkokban éktelenkedett az arcán.

Kis keblein bíborszínű horzsolásokat, sebeket láttam, amelyek mérete és formája alapján arra gyanakodtam, hogy férfikéz művei. Az egyik kisebb és sötétebb volt a többinél, és szerelmes harapás nyomának tűnt. Hópelyhek hullottak a lány bőrére, lágyan, akár a csókok, és nem olvadtak el.

Törzse és combja elefántcsontszínű volt, bár keze és lábszára a kozmetikumoktól származó napbarnított színben játszott, így a sok horzsolás meg az elmázolt smink még jobban láthatóvá vált sápadt bőrén. Mellkasán és lábán rózsaszínes árnyalat kezdett eluralkodni. Egyszerű, fehér, kifelé fordított pamutbugyi volt rajta.

– Nos, doki – fordultam az orvoshoz –, mit gondol?

Felállt, és elkezdte lehúzni a gumikesztyűjét, majd ellépett a test mellől, és elvette a cigarettát, amivel az egyik rendőr megkínálta.

– Nehéz ezt így elsőre megmondani. A test eléggé merev, de hideg is volt ma éjszaka, úgyhogy nem igazán tudnám megbecsülni a halál időpontját. Hat óránál régebben következett be, de nem több mint tizenkét órával ezelőtt. Többet fogunk tudni a boncolás után. És a halál oka… erről sem tudok teljesen biztosat állítani, csak annyit, hogy a mellkason lévő horzsolások jelentenek valamit. Az arc kékes színét fulladás vagy a mellkas összenyomása okozhatta. Ez, és a mellkas horzsolásai talán fojtogatásra utalnak, de ez csak az előzetes véleményem. A kékesszürke szín arra utal, hogy a testet a lány halála után hozták ide, bár ezt nélkülem is tudják. Meztelen hölgyek nemigen flangálnak a mező közepén.

– Van jele dulakodásnak? – kérdezte Hendry.

– Valaminek azért van jele. A körmeit annyira lerágta, hogy kételkedem benne, hogy találnak-e alattuk valamit. Nagyon sajnálom, Ben, több segítséggel nem szolgálhatok – fordult felém. – Csak annyit tudok, hogy valaki meggyilkolta, és idehozta, így az ügy a maguké. A patológus is megjön, amilyen hamar tud.

– Feltételezem, szexuális bűntény történt – mondtam.

– Nem tudhatjuk biztosan. A patológus természetesen DNS-mintákat fog venni. Személy szerint valószínűnek tartom, hogy szexuális bűntény történt. Sok szerencsét, Ben. Vigyázzon magára.

Ezzel a táskájába dobta a kesztyűjét, felemelte a táskát, majd felment a töltésen a kocsijához. Alig vetett egy pillantást a holttestre, ahogy elhaladt mellette.

Újra lenéztem a lányra. Keze a test alatt lévő leveleken pihent, a fényes vörös körömlakk nemigen volt összhangban apró ujjaival és tövig lerágott körmeivel. A körmök környékén némi piszkot láttam, és egy asszisztens hamar nejlonzacskót húzott mindkét kézre, amit a csuklók körül rögzített. Észrevettem, hogy a lány jobb kezének egyik ujján aranygyűrűt viselt, amelybe valamilyen zöld kő volt belefoglalva. A gyűrű ódivatúnak tűnt egy ilyen korú lány ujján; családi ékszer lehetett, amit talán az egyik szülő vagy nagyszülő ajándékozhatott neki. A kő zöldes árnyalatú volt, akár egy holdkő, és gyémántok szegélyezték. Megkértem a fotóst, hogy erről is készítsen egy képet. Ahogy fényképezett, a vaku villanása megvilágított valamilyen vésetet a gyűrűn.

– Mintha valami írás lenne rajta, uram – mondta a fotós, és azonnal letérdelt a test mellé. Egyik kezével a fényképezőgépet tartotta, a másikkal kissé megfordította a lány kezét, majd ráfókuszált a gyűrűre.

– Azt hiszem, AC van belevésve. A neve kezdőbetűi.

Bólintottam, magam sem tudom, miért, majd újra az északiak csoportja felé fordultam.

– Elég rohadt dolog az ilyesmi karácsony előtt, mi, Devlin? Sok szerencsét! – mondta Hendry, miközben eloltotta a cigarettáját, és a csikket a zsebébe dugta, nehogy valami zavaró tárgyat hagyjon a bűntény színhelyén. Ez csak amolyan vicc volt. A helyi zsaruk itt, Donegal megye hátsó felében nem igazán vetekednek az FBI-osokkal, és eltekintve a tucatnyi rendőrtől, a várakozó mentőautó személyzetétől meg a testet felfedező orvvadászok csoportjától, csak isten tudja, hányan trappoltak el a holttest mellett, és az úton, ahol a hullát ideszállítók valószínűleg megálltak.

Keréknyomok, lábnyomok és hasonlók után kutattunk; megpróbáltunk bármilyen értékelhető bizonyítékot találni, de a hely, ahol a testet hagyták, kihaltnak tűnt, annak ellenére, hogy csak pár száz méternyire volt a helyi Cineplex mozi mögött. Hétvégéken meg esténként ezt az útszakaszt ellepik a parkoló kocsik; mindenki tiszteletben tartja a másikat, engedelmeskedve a magánszférára vonatkozó, íratlan szabályoknak. Én is így tettem, amikor még fiatalabb voltam, és végre megkaphattam apám kocsiját, hogy furikázhassak a barátnőmmel. Az autótípusok azóta megváltoztak, és ahogy magamnak is mondogatom az álszent felháborodás pillanataiban (bár azért belátom, hogy nincs feltétlenül igazam), az a fajta tevékenység, amiben a párok elfoglalják magukat, valószínűleg ugyancsak megváltozott. Mindennek ellenére a hely ugyanolyan maradt – ugyanolyan sötét és titkos, mint azok az ügyetlen ölelések, amelyek megesnek errefelé a kocsik hátsó ülésén. Még az is lehet, hogy Angela Cashell is egy ilyen kocsiban találkozott a végzetével.

– Valahol onnan, maguk felől kellett hogy jöjjenek – mondtam Hendrynek, felmutatva a töltés tetejére, ahol a holttestet ideszállítók valószínűleg leparkoltak.

– Lehet – felelte –, de ez a holttest akkor is a maguké. Ez lesz itt a maguk első gyilkossága…

– …1883 óta – vetette közbe egyikünk. – És fel is akasztották a tagot!

– Rohadtul így volt – vetette közbe az egyik északi.

– Voltak azóta mások is – mondtam. – Csak éppen a hullákat nem találtuk meg.

Hendry felnevetett.

– Minden segítséget megadunk, Devlin, de maga felel az ügyért.

Újra rápillantott a lány holttestére.

– Csinos kislány volt. Nem szívesen vinném el a családnak a hírt.

– Jézusom, egy szava se lehet – mondtam. – Maga nem ismeri az apját, Johnny Cashellt.

– Dehogynem ismerem – felelt Hendry komor arccal, és rám kacsintott. – Azért még nem húzták le a vécén a titkosszolgálatot.

Ezzel kezet ráztunk, majd Hendry elindult a saját oldala felé, beledőlve a határvidéken tomboló szélbe, ami felénk sodorta a folyó szagát.

Johnny Cashellt jól ismerte minden helyi rendőr, a keresztnevén is szólította, annyi éjszakát töltött már a város közepén álló rendőrőrs cellájában. Amikor a megyénél elhatározták, hogy kicsinosítják az egész várost, lámpaoszlopokat helyeztek el a kockakővel burkolt főtér körül, és az oszlopokra az oda kirakott padok mentén virágtartókat akasztottak fel. A rendőrség előtti padot Sadie Padjának neveztük el, annak a hosszú időnek az emlékére, amit Sadie, Cashell felesége ezen a helyen töltött el, miközben arra várt, hogy a férjét reggelente kiengedjék a piásoknak fenntartott fogdából.

Cashell önfejű, makacs alak volt, és utált mindenkit, aki csak egy kicsivel is iskolázottabb volt nála. Nagydumás előadásokat tartott a helyi kocsmákban, és kérkedett mindazzal, amit csak elért az életben, annak ellenére, hogy már tizennégy éves korában maga mögött hagyta az iskolát. Valójában nem volt más, csak egy kisstílű bűnöző, aki telefonfülkéket fosztogatott, vagy megdézsmálta az Üdvhadsereg tálkáiba dobott aprópénzt, meg hazafelé menet lehugyozta a kaszárnya oldalát.

Függetlenül attól, milyen mélyre süllyedt az ő Johnnyja, Sadie mindig várt rá, még akkor is, amikor Johnny ellopta saját anyósa nyugdíját. Mindennek ellenére mindnyájunknak át kellett értékelnünk Sadie hűségét, amikor a férfi kilenc hónapnyi börtönbüntetését letöltve hazatért. Három hónappal később Sadie lánynak adott életet: ő volt az egyetlen a családban, aki nem örökölte Johnny élénkvörös hajszínét, fejét szőkés-fehér hajfürtök ékesítették. Az Angela nevet kapta, és Johnny legalább úgy törődött vele, mintha a sajátja lett volna, legalábbis addig, amíg senki sem kérdőjelezte meg a gyermek származását. Mindnyájan feltételeztük, hogy titokban azért sértve érzi magát, a hirtelenszőke annyira elütött testvérei vörös hajszínétől. Gyengébb pillanatainkban, amikor Johnny annyi disznóságot kiabált fel a cellájából, hogy már elviselni sem tudtuk, gúnyolni kezdtük szőke kislánya miatt, és közöltük vele, hogy a kis szőke a legcsinosabb gyerek az összes között. A legvisszafogottabb megjegyzés is elegendő volt ahhoz, hogy elhallgattassuk, és az is átaludhassa az éjszakát, akinek éppen őmiatta kellett éjszakai szolgálatot teljesíteni.

Már elállt a havazás, amikor megérkezett a helyettes patológus, kezében fekete orvosi táskájával. A folyó mellett álldogáltam, amíg a nő dolgozott, és azon tűnődtem, mit mondjak Johnny Cashellnek, miközben néztem, ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedik a látóhatár felé, és először rózsaszínre, majd bíborra, később narancsszínűre festi a felhőbordákat.

Cashell hordómellkasú, vörös képű ember volt, sűrű, göndör, vörös haját lófarokban viselte. Ruházatából ítélve mintha csak a jótékonysági boltokból öltözködött volna, és holmijaiból dohos, nyirkos szag áradt. Lábbelijére nagyobb gondot fordított, és sose találkoztam még vele úgy, hogy ugyanaz az edzőcipő lett volna rajta: mindig vadonatújat viselt, és mindig a legdivatosabb márkákat választotta. Amikor az ember hozzá beszélt, tekintetét a föld felé fordította, és állandóan látni lehetett izgő-mozgó lábujjait a cipőn keresztül. Amikor ő szólt valakihez, akkor nem nézett a másik szemébe, hanem elfordította a fejét, mintha másvalakihez beszélt volna. Ezt a szokását a gyermekei is átvették tőle, és ezt a szociális gondozó egészen addig udvariatlanságnak tartotta, amíg jobban meg nem ismerte őket.

Ahogy a háza kapujában álltunk, Cashell egyre csak a cipőjére bámult, miközben beszámoltam neki lánya haláláról, és megkértem, hogy jöjjön el azonosítani a holttestet. Aztán elnézett a fejem mellett, és a tekintetében harag vagy fájdalom csillant. Kifújta a levegőt, amit mintha azóta a tüdejében tartott volna, hogy odaérkeztem, és talán alkoholszagot is éreztem a dohány bűze mellett.

– Ez ő lesz – mondta. – Tudom, hogy ő lesz az. Nem volt itthon az elmúlt két napba’. Csütörtökön elment Strabane-be.

Egy kicsit hátradőlt, mintha meg akarta volna támasztani magát az ajtófélfán, és a napfény bearanyozta kézfejének vörös pihéit.

Ekkor Sadie Cashell tűnt fel mögötte, arca hamuszínű volt; biztosan meghallotta, miről beszéltünk. Kezét a konyharuhába törölgette.

– Mi történt, Johnny? – kérdezte gyanakvó hangon.

– Megtalálták Angelát – mondta a férje. – Azt hiszik, hogy meghalt. Istenem!