„…az igazi valóság csupán az álmok világában lelhető meg.” 150 éve, 1867. augusztus 31-én hunyt el a modern francia líra egyik legnagyobb hatású alakja, Charles Baudelaire.
CHARLES BAUDLAIRE: KORÁBBI ÉLETEM
Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam,
száz színt vert bennük a tengeri nap tüze,
s pilléreik között az este fekete
barlanggá nőtt, bazalt egekké boltozottan.
Az ár-apály a menny képét dajkálta, de
zenéjében, az ős, mindenható dalokban,
ott csengett, gazdagon s egyre misztikusabban,
az égő alkonyat, szemeim öröme.
Ott éltem, s gyönyöröm volt e nyugodt, szines kép,
ott éltem, víz, azúr és ragyogás között;
homlokom meztelen, illattal-öntözött
rabszolga négerek hűs pálmákkal legyezték,
s mind csak egyet akart: föltárni, mi lehet
a bús titok, amely úgy gyötri szívemet.
(Fordító: Szabó Lőrinc)
„Ami a költészetben esetleg túlmutat rajta, az is vele kezdődik. – És nagyon sokan tudjuk, hogy nagyon jó, mindig gyönyörűséges dolog Baudelaire-t olvasni.”
Párizsban született 1821. április 9-én. Apja korai halála után mostohaapja, egy magas rangú katonatiszt, későbbi szenátor fegyelemre kívánta szoktatni. Baudelaire mostohaapja szigora elleni lázadásként kihívó és fegyelmezetlen magatartást tanúsított, tanárai a koraérett romlottság példájának tekintették. Érettségije után anyja nem kis riadalmára bejelentette, hogy írásból kívánja fenntartani magát.
Szabadon akart élni, szabadon olvasni és élvezni a Latin Negyed diákéletét, ezért 1840-ig névleg jogi tanulmányokat folytatott. Valószínűleg ekkor lett az ópium és a hasis rabja, s kapta meg a vérbajt is, későbbi szenvedéseinek egyik forrását. 1841-ben mostohaapja két évre Indiába küldte, hogy véget vessen a bohém életnek. Baudelaire az unalmas utazás során azzal szórakozott, hogy megbotránkoztatta a többi utast. Mauritius szigetén elbűvölte a természet és a helyi nők szépsége, ezért nem is folytatta útját, majd Réunion szigetére ment s 1842 februárjában érkezett vissza Párizsba. E tengeri utazás élete legmeghatározóbb élménye lett: előhívta romantikus hajlamait, átitatta az egzotikum, a messzeség nosztalgiájával, a trópusi tájak színeivel és érzékiségével.
1842-ben, elérve a nagykorúságot, kikérte apai örökségét, és megkezdte szertelen és pazarló életét. Ekkor jelent meg életében a mulatt Jeanne Duval, a Fekete Vénusz című szerelmi ciklusának ihletője, akihez élete végéig ambivalens érzések fűzték. Több képzőművésszel is megismerkedett, s szert tett arra a festészeti képzettségre, amelynek révén kritikái eredetiek lettek. 1844-ben, miután pénze csaknem elfogyott, a család gyámság alá helyezte, s az örökség maradékából a költőnek csak havi járadékot juttatott. Bizonyítékul, hogy íróként is meg tud élni, képzőművészeti kritikákat tartalmazó könyvet adott ki, s versei is megjelentek. 1847-ben publikálta egyetlen regényét, az önéletrajzi La Fanfarlót. 1848-ban fehér munkászubbonyban és cilinderben, fegyverrel a kézben állt a barikádokon, ám igazán jelentős szerepet nem játszott.
A forradalom után neve egyre ismertté vált, művészeti kritikái, majd Poe-fordításai révén. 1852-ben – egy időre – szakított Jeanne Duvallal, s érdeklődése az ismert szépség, Aglaé Sabatier felé fordult, aki a Fehér Vénusz című ciklus ihletője lett. 1854-ben Marie Daubrun színésznő szerelme igézte meg, így született a Zöldszemű Vénusz ciklusa. 1855-ben a Revue des Deux Mondes leközölte egy 18 darabból álló válogatását, amelynek megjelenése után sokan obszcenitással vádolták a költőt.
CHARLES BAUDLAIRE: SZÖKŐKÚT
(részlet)
Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyhezetben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szűnik sem éj, se nap,
táplálja, melybe meritettél
ma: elragadtatásomat.
1857-ben jelent meg leghíresebb könyve, A romlás virágai, amelynek újdonsága a hagyományos versformák és a merőben új témakezelések, kifejezések, nyelvi fordulatok egysége volt. A bíróság viszont „a közerkölcs megsértéséért” pénzbüntetésre ítélte a szerzőt és a kiadót, s kötelezték őket hét vers kivételére. Míg Baudlaire vallomása a tudatosságot emeli ki: „Könyvemnek egyetlen elismerést kívánok: ismerjék fel, hogy nem album, eleje és vége van. Valamennyi új költeményt azért készítettem, hogy beilleszkedjenek az általam választott különös keretbe.”, a kötet egyik magyar fordítója, Szabó Lőrinc így ír róla:
„A Romlás virágai címének értelmét a magyar jól megközelíti, de nem fedi, nem fedheti egészen. A „Mal” szónak nincs a nyelvünkben igazi ekvivalense. Mint jelző és főnév: egyszerre idézi a fizikai vagy metafizikai rosszat, az anyagi vagy testi bajt, a betegséget, a kárt, nehézséget, fáradalmat, gyötrelmet, a veszteséget és a fájdalmat, az ördögit. Magyar címnek „A Rossz virágai” kifejezés első tekintetre nagyon megfelelőnek látszik, de a főnevesített jelző, legalább ebben az esetben, nem hat természetesen, a ”Bajvirágok„ megoldás erőltetett és sápadt… Ezeknek és hasonló meggondolásoknak az alapján választottuk annakidején Babitscsal és Tóth Árpáddal a címet. Baudelaire remélte, hogy pajzsa lesz a figyelmeztető cím, s levelében, melyet pöre során Eugénie császárnőnek írt, így nyilatkozik róla: ’a cím szörnyű őszintesége nem védelmezett meg eléggé’. A könyv igazi erkölcsi és szellemi tartalmát sokkal jobban képviseli az első ciklus alcíme: Spleen és Ideál.”
„A józan ész azt sugallja, hogy a földi dolgok jóformán alig léteznek, és az igazi valóság csupán az álmok világában lelhető meg.”
A költőt megviselték az események, ám továbbra is írta kritikáit és prózaverseit, amelyeket a Párizsi spleen című gyűjtemény darabjainak szánt. 1860-ban A mesterséges mennyországok címmel két tanulmánya jelent meg a hasis és az ópium hatásáról. A drogfüggő Baudelaire, a a 19. század egyik legnagyobb költőjének nem mindennapi beszámolói ezek az írások. Egy hallatlan érzékenységű szellem beszél itt a hasis és az ópium hatásairól, képzeletről és tapasztalatról, érzékekről és szorongásokról. Ír személyes beszámolót és ír kommentárt De Quincey memoárjához. Szigorúbb tudományossággal talán lehet írni e szerek hatásairól, szigorúbb költészettel bizonyosan nem. És tárgyilagosabban is nehéz lenne.
„Hérodotosz meséli, hogy a szkíták halomba gyűjtötték a kendermagot, amelyre aztán vörösen izzó köveket dobáltak. Olyan volt ez számukra, mint valami gőzfürdő, illatosabb még a görögökénél is, és olyan heves élvezetet okozott, hogy az örömkiáltásokat csalt ki belőlük.” (Charles Baudelaire: A mesterséges mennyországok)
1866-ban Namurben szélütés érte. Visszaszállították Párizsba – ott halt meg édesanyja karjai között 1867. augusztus 31-én. Hegedűs Géza így ír róla:
„Számos íróról, költőről, színpadi szerzőről mondták és írták, hogy a „legnagyobb”. És általában indokolt is volt a legmagasabb fokú értékelés, mivel sokféle tulajdonságnak, értéknek lehet egymástól eltérő felsőfoka. A legnagyobb bohózatíró mindenben különbözhet a legnagyobb hazafias költőtől is, a legnagyobb tankölteményírótól is. Victor Hugót még ellenfelei is a legnagyobb francia írónak vallották, Baudelairenek is ez volt a véleménye, miközben őt is indokoltan tartották a legnagyobb francia költőnek. Az azonban igaz, hogy Baudelaire megjelenésétől fogva más lett a költészet jellege nemcsak Franciaországban, hanem világszerte.”
