China Miéville: Konzulváros

„Egyes epizódokra tisztán emlékszem, de ezek csak jelenetek, nem folyamatos történések. A legmeghatározóbb, leglényegesebb pillanatok. Minden más csak káosz a fejemben, de nem bánom.” China Miéville Konzulváros című regényéből közlünk egy részletet.

Az ismert univerzum peremén, az Arieka nevű bolygón áll Konzulváros, ahol az emberek nemzedékek óta békésen élnek légburokba zárt diaszpórájukban. Az őshonos faj élő, szerves metropolisza az univerzum legkülönösebb teremtményeinek ad otthont, akikkel kizárólag a különleges adottságokkal rendelkező emberek, a konzulok képesek kommunikálni. Ariekán emberöltők óta minden a legnagyobb rendben zajlik, és Konzulváros éli a világtól elzárt gyarmatok békés, unalmas életét. Egészen addig, amíg egy újonnan érkező hajó és furcsa utasai fel nem borítják a megszokott egyensúlyt…

Avice kislányként azt hitte, Konzulváros maga az egész a világ – aztán egyike lett azoknak a keveseknek, akik kijutottak a gyarmatosított űrbe, ahol különös hajók siklanak a mindennapi világ alatti térben. Mire visszatér egykori otthonába, már teljesen más szemmel nézi a valaha természetesnek vett furcsaságokat, és bármennyire is tiltakozik ellene, mégis központi szerepet játszik a bolygót megrengető eseményekben.

Saját elmondása szerint Miéville-t számos szerző ihlette és ihleti mindmáig. Legfontosabb útmutatóinak M. John Harrisont, Michael Moorcockot, Tim Powerst, H. P. Lovecraftet, Mervyn Peake-et és Ursula K. Le Guint tartja, valamint nagy hatással voltak rá a Dungeons & Dragons szerepjátékok. Céljául tűzte ki a fantasy J. R. R. Tolkien-i örökségen való túllépését – akinek egyébként nagy kritikusa –, illetve többször kijelentette, hogy minden egyes regényét más műfajban szeretné megírni, elkerülve az önismétlést. Szerzett már epikus fantasyt (Perdido pályaudvar, végállomás), bizarr tengeri kalandregényt (Armada), westernt (Iron Council), noir detektívregényt (The City & the City) és sci-fit is (Konzulváros). A munkásságára előszeretettel aggatja a „weird fiction” jelzőt, H. P. Lovecraft előtt tisztelegve.

China Miéville: Konzulváros
(részlet)

0.1

Fiatalkorunkban volt egy kedvenc szórakozásunk, amit pénzérmékkel és valamelyik műhelyből szerzett, félhold alakú fémszilánkokkal játszottunk Konzulvárosban. Mindig ugyanoda mentünk, a jól ismert ház mögé, jóval a rialtón túl, az egyik meredek hátsó sikátorba, ahol az épületek falát behálózó repkény alatt reklámok váltogatták színeiket. Halvány derengésükkel ezek az ódon képernyők szolgáltatták a játékhoz a fényt a falnál, amelyet a fémdarabjainkról neveztünk el. Emlékszem, milyen volt megpörgetni az élére állított kétsous-s érmét, majd addig gajdolni, hogy forduló, lejtő, malac orr, felhő, amíg a pénz inogni nem kezdett és felborult. Az, hogy melyik oldalára esett és melyik szónál tartottunk éppen, meghatározta, mi lesz a jutalom vagy a zálog.
Tisztán látom magam előtt azokat az esős tavaszi napokat vagy nyári délutánokat, amikor a kettessel a kezemben vitatkozom a többi fiúval vagy lánnyal az eredmény lehetséges értelmezésein. Sohasem játszottunk máshol, pedig az a bizonyos ház, amelyről legalább annyi történet keringett, mint a lakójáról, mindig kényelmetlen érzéseket ébresztett bennünk.
Mint a gyerekek általában, mi is gondosan, sietősen és sajátos módon térképeztük fel a szülővárosunkat. A piacok standjainál sokkal jobban érdekeltek minket a kilazult téglák után maradt kis búvóhelyek a magasban, ahova sohasem sikerült feljutnunk. Utáltam a város határát jelző hatalmas sziklatömböt, amelyet valaha félbevágtak, majd habarccsal újra összetapasztottak (hogy miért, arról akkor még fogalmam sem volt), és a könyvtárat, ahol sohasem éreztem igazán biztonságosnak a csipkézett lőréseket és a betonból kiálló vasakat. Az egyetemet viszont mindannyian imádtuk tükörsima plasztkő udvara miatt, ahol métereket is csúsztak a búgócsigák és a lebegő játékok.
Mozgalmas életet élő kis csapatunkat gyakran igazoltatták a rendőrposztok, de ilyenkor elég volt annyit odavetni, „minden rendben, uram, asszonyom, csak dolgunk van…”, persze anélkül, hogy megálltunk volna. Szélsebesen robogtunk végig a meredek, zsúfolt utcák szövevényén át, Konzulváros otthontalan automjai mellett suhantunk el, állatok loholtak a sarkunkban, vagy követtek néha fent, az alacsony épületek tetején, és ha esetleg meg is álltunk fára mászni vagy indákra kapaszkodni, végül mindig a köztes zónánál kötöttünk ki.
A Gazdák első pár épülete és azok hátborzongató geometriája a városnak ezen a szélén kezdte el megbontani a jól ismert sikátorokat és a megszokott szögeket – aztán csak szaporodtak és szaporodtak, míg távolabb egyetlen saját építményünk sem maradt. Természetesen megpróbáltunk bejutni a Gazdák városába, ahol átalakultak az utcák, és a téglát, a betont vagy a plazmot más, sokkal élőbb anyagok váltották fel. Mindig teljes elszántsággal próbálkoztam, de megnyugtatott a tudat, hogy úgyis kudarcot vallok majd.
Állandóan versengtünk, egymást hergelve hajszoltuk magunkat a lehető legtávolabbra, mindig újabb és újabb határokat jelöltünk ki. „Kergetnek a farkasok, azonnal szaladjon mindenki!”, mondtuk, vagy „Aki a legmesszebbre jut, az lesz a vezír!”. A csapatomban én voltam a harmadik legjobb délrejáró. A megszokott helyünkön volt egy finom, idegen színekben pompázó Gazdafészek. Recsegő-ropogó izomkötegek horgonyozták a sánchoz, amelyet a Gazdák figyelmességből a vesszőből font kerítéseink alapján mintáztak meg. Erre másztam fel én, miközben a barátaim füttyögve biztattak a lenti útkereszteződésből.
Ha bárki egy pillantást vet a gyerekkori képeimre, semmilyen meglepetés nem fogja érni: az arcom ugyanolyan, mint most, csak még formálódik, ugyanazzal a gyanakvó ajakbiggyesztéssel vagy mosollyal, ugyanúgy hunyorgok, ha koncentrálok, mint később, amiért felnőttkoromban többször hangosan kinevettek, és akkor is, most is, ugyanolyan nyúlánk és örökmozgó vagyok. Szóval megálltam a magasban, nagy levegőt vettem, és ameddig a tüdőmben tárolt tartalék bírta, átrobogtam a köztes zónán – a határvonalon is túl, amit nem lehetett volna konkrétnak nevezni, mégis azonnal érezni lehetett a változást, a hirtelen átmenetet a gázneműek jellegében, a nanotech részecskegépekkel formázott szellőt, a tökéletes atmoszféraművészetet – és felírtam a fehér deszkára, hogy Avice. Egy ízben hirtelen támadt merészségtől hajtva megpaskoltam a fészek húshorgonyát, ahol befurakodott a kerítéslécek közé. Olyan érzés volt, mintha kifeszített bőrt érintettem volna. Levegőért kapkodva robogtam vissza a barátaim közé.
– Megfogtad! – Ámulat csengett a hangjukban. A kezemet bámultam. Aztán észak felé indultunk, ahol eolszél fújt, és összehasonlítottuk az eredményeinket.

A házban, amely mellett a pénzérmékkel játszottunk, csendes, jól öltözött férfi élt. A környéken lakók nyugtalan pillantásainak állandó célpontja volt. Néha kijött az utcára és szemügyre vette kis csapatunkat. Összepréselt ajkakkal meredt ránk, ami lehetett üdvözlés vagy helytelenítés is, aztán sarkon fordult és elsétált.
Akkoriban azt hittük, felfogtuk, mi ő. Természetesen tévedtünk, de azért összeszedegettük mindazt, amit a házról beszéltek, megértettük, hogy sérült ember, tehát nemkívánatosnak találtuk a jelenlétét.
– Nézzétek! – szúrtam oda a barátaimnak nem egyszer, ha megláttam az ajtóban, és amikor elfordult, még felé is mutattam. – Nézzétek! – És ha kellően bátornak éreztük magunkat, még követtük is a sövénykerítések közötti utcákon, ha a folyó, a piac, a levéltár romjai vagy a követség felé tartott. Talán kétszer, azt hiszem, valamelyikünk idegesen utána kurjantott. A járókelők azonnal lepisszegték.
– Több tiszteletet! – szólt ránk ellentmondást nem tűrően egy altrigaárus. Letette kagylókkal teli kosarát, és csattanós pofont kevert le Yohnnak, aki az előbb kurjongatott. Az árus a távolodó öregembert nézte. Ma is emlékszem, mit éreztem akkor: hirtelen tudtam, bár kifejezni képtelen lettem volna, hogy az árus nem csak ránk volt dühös, és neheztelő ciccegése, legalábbis részben, a jól öltözött férfinak szólt.
– Nem örülnek, hogy ott él – mondta aznap esti váltóapám, Berdan papa, amikor beszámoltam neki a történtekről. Többször is részletesen elmeséltem mindent, alaposan leírtam a férfit, akit óvatosan és zavartan követtünk, és megpróbáltam kiszedni aznapi apámból, kicsoda az illető. Kérdezősködtem, miért nem örülnek neki a szomszédai, mire feszengve elmosolyodott és gyorsan adott egy jóéjtpuszit. Ezután sokáig álmatlanul bámultam kifelé az ablakon. A csillagokat és a holdakat néztem, a parázsló fénnyel hunyorgó Roncsot.

A következő esemény időpontjára azért emlékszem ilyen pontosan, mert egy nappal a születésnapom után történt. Olyan lehangoltság nyomasztott, amelyen felnőttkorára már csak mosolyog az ember. Késő délutánra járt. Szeptember harmadik tizenhatodikája volt, domininap. Egyedül üldögéltem az utcán, éveim súlyán merengtem (mint egy nevetséges kis Buddha!) és az érmefalnál pörgettem az ajándékpénzemet. Valahol kinyílt egy ajtó, de nem néztem fel, ezért valószínűleg eltartott egy kis ideig, mire feltűnt, hogy a házban élő férfi áll előttem. Amikor ez tudatosult bennem, megdöbbenéssel vegyes riadalommal kaptam fel a fejem.
– Kislányom – mondta és intett. – Gyere velem, kérlek. – Nem emlékszem, vajon megfordult-e a fejemben, hogy elfussak. A körülményeket tekintve mi mást tehettem volna, mint hogy engedelmeskedem?
A férfi otthona lélegzetelállító volt belülről. Az egyik hosszú szoba sötét színekben pompázott, és zsúfolásig megtöltötte a sok bútor, paraván és nipp. Imitt-amott homályos formák mozogtak a sötétben, automok végezték feladataikat. A nevelőotthonunk falát is kúszónövények nőtték be, de meg sem közelítették ezeket a csillogó, fekete levelű inakat, amelyek olyan tökéletes ívekben és spirálokban tekergőztek, mintha gépek nyomták volna az összeset. A falakon festmények függtek, meg folyadékképernyők – amint beléptünk, rögtön fodrozódni kezdett a felületük. Az ódon keretekbe foglalt monitorokon információk váltakoztak. A cserepes növények között kézfejnyi méretű szellemek motoztak a gyöngyberakásos játéktáblára emlékeztető triden.
– A barátod. – A férfi a kanapéra mutatott. A bútordarabon Yohn feküdt.
A nevén szólítottam. Lehunyt szemmel hevert ott, bakancsban, és vörös arccal zihált.
Riadtan a férfira pillantottam, attól féltem, velem is azt teszi majd, amit Yohnnal művelt, bármi is volt az. Kerülte a tekintetemet, helyette egy palackkal babrált.
– Idehozták a házamba – mondta. Tétován körülnézett, mintha ihletre várna, hogyan is kellene velem beszélni. – Már hívtam a rendőröket.
Odahúzott egy széket, leültetett alig lélegző barátom mellé, és egy pohárka szíverősítővel kínált. Olyan gyanakodva meredtem rá, hogy végül ő kortyolt elsőnek az italból, és eltúlzott ásítással mutatta, hogy le is nyelte. A kezembe nyomta a poharat. A nyakát néztem, de nem láttam rajta csatlakozót.
Az italt kortyolgattam.
– A rendőrök már úton vannak – mondta. – Hallottam, hogy odakint játszol. Arra gondoltam, hátha segít, ha itt van mellette egy barát. Nyugodtan megfoghatod a kezét. – Leraktam a poharat és úgy tettem, ahogy mondta. – Mondd neki, hogy itt vagy vele. Nyugtasd meg, hogy minden rendben lesz.
– Yohn! Én vagyok az, Avice. – Kis tétovázás után meglapogattam a vállát. – Itt vagyok. Minden rendben lesz. – Nem igazán kellett megjátszanom a hangomból kicsendülő aggodalmat. Segélykérően a férfira néztem, de ő csak nevetett és a fejét csóválta.
– Akkor fogd csak a kezét – mondta.
– Mi történt, uram? – kérdeztem.
– Ők találtak rá. Túl messzire merészkedett.
Szegény Yohn rettenetesen nézett ki. Pontosan tudtam, mit művelt.
Yohn volt a csapat második legjobb déljárója. Simonnal, a legtehetségesebb társunkkal ugyan így sem ért fel, de néhány léccel távolabbra tudta írni a nevét a cölöpkerítésre, mint én. Volt pár olyan hét, amikor minden erőfeszítésemmel egyetlen dologra koncentráltam csak, hogy minél tovább bírjam lélegzetvétel nélkül, és a lécekre írott jeleim egyre közelebb kerültek Yohn firkáihoz. Szóval ezek szerint titokban ő is gyakorolt. Viszont ezúttal túl messzire szaladt az eol éltető fuvallatától. Lelki szemeim előtt világosan láttam a pillanatot, amikor lihegni kezdett, és eltátott szájjal harapta a köztes zóna savanyú, csípős levegőjét, miközben már igyekezett volna visszafelé, de a szervezetét elárasztó mérgek miatt, tiszta oxigén nélkül csak támolyogni tudott. Az is lehet, hogy percekig hevert ott, és öntudatlanul nyeldekelte az émelyítő ködöt.
– Ők hozták ide – ismételte a férfi. A döbbenettől halkan felkiáltottam, mert csak ebben a pillanatban tűnt fel, hogy az egyik magas fikusz takarásában valami mozog. Nem is tudom, előtte miért nem vettem észre.
Egy Gazda volt. Kilépett a szoba közepére. Rögtön eluralkodott rajtam a belém nevelt tisztelet és a gyermeki félelem, ezért azonnal felpattantam. A Gazda a fajtájára jellemző imbolygó kecsességgel, egymásba illeszkedő tagok bonyolult mozgásával közeledett. Azt hiszem, rám nézett: szerintem, az a kétfelé ágazó bőrredő, ami a tompa, fénytelen szeme volt, engem méregetett. Kinyújtotta, majd visszacsukta az egyik végtagját. Úgy éreztem, engem akart megérinteni.
– Megvárja, amíg elviszik a fiút – jegyezte meg a férfi. – Ha rendbe jön, az ennek a Gazdának az érdeme. Illene köszönetet mondanod neki.
Így is tettem, mire a férfi elmosolyodott. Leguggolt mellém, és a vállamra tette a kezét. Együtt pillantottunk fel a különösen mozgó teremtményre.
– Kicsi bogaram – mondta kedvesen. – Ugye tudod, hogy nem hallja, amit mondasz? Vagyis… ha megszólalsz, az neki csak zaj, érted? De ügyes kislány vagy. Udvarias. – A kandallópárkányon álló tálból egészségtelenül édes, felnőtteknek való cukorkával kínált. Yohn fölé hajoltam, és megnyugtatóan suttogtam neki valamit, és nem csak azért, mert erre utasítottak. Nagyon féltem. Szegény barátom bőre tapintásra már nem is tűnt bőrnek, és aggasztóan kapálózott. A Gazda előre-hátra hintázva állt ott, a lába mellett egy kutyaméretű lény, a kísérője toporgott. A férfi a Gazda arcnak nevezhető részére nézett. Szótlanul meredt rá, talán kicsit szánalomra méltóan is, de lehet, hogy ezt csak utólag gondolom így, az azóta megismert tények tükrében.
A Gazda megszólalt.
Természetesen számtalanszor láttam már, hogyan történik az ilyesmi. Néhányan éltek közülük a köztes zóna közelében is, ahol vakmerő játékainkkal szórakoztunk. Megesett, hogy váratlanul szembetaláltuk magunkat egy rákszerű precizitással sétáló, ki tudja, miféle dologra igyekvő példánnyal – de az is megesett, hogy futni láttuk valamelyiket, bár imbolygó mozgásuk miatt úgy tűnt, mintha bármikor felbukhatnának. Sokszor megfigyelhettük, hogyan gondozzák a fészkek húsfalát vagy azokat a sustorgó, állatszerű lényeket, amikre mi mindig ölebként gondoltunk. Ha felbukkantak a közelünkben, váratlanul elcsendesedtünk és elhúzódtunk onnan, és a váltószüleinktől látott óvatos udvariasságot próbáltuk tettetni. Feszengésünk, amely semmiben sem különbözött a felnőttekétől, felülmúlta a kíváncsiságunkat, amelyet a Gazdák esetleges furcsa cselekedetei ébreszthettek volna bennünk.
Hallottuk őket beszélni is, megismertük precíz hangjukat, ami annyira hasonlított a miénkhez. Később, idősebb korunkra páran talán felfogtunk valamennyit abból, amit mondtak, de akkor még nem, és a magam részéről túl sokat később sem értettem.
Soha, egyetlen Gazdához sem kerültem még ilyen közel. Annyira aggódtam Yohn miatt, hogy a félelem minden más érzést elnyomott, amit amúgy ennek a lénynek a közelsége ébresztett volna bennem, de végig szemmel tartottam, nehogy meglepjen. Abban a pillanatban, amint közelebb imbolygott a heverőhöz, ahol suttogva biztattam a barátomat, azonnal hátrahőköltem és elhallgattam.
Rajtuk kívül is találkoztam már exoterrákkal. Konzulvárosban is éltek exotok – pár kedis, egy maréknyi shur’asi és mások -, velük azonban minden furcsaságuk dacára sohasem érezte az ember az elvontságot, azt a zsigeri másságot, amit egy Gazdával kapcsolatban tapasztalt. Az egyik shur’asi boltos még mókázott is velünk, és a vicc még a vaskosan furcsa akcentusa ellenére is érthető volt.
Később aztán megértettem, hogy ezek az emigránsok mind olyan fajokba tartoztak, akikkel valamennyire legalább hasonlítottak a fogalomrendszereink egymáshoz, még ha egyedileg ezek különböztek is. A házigazdák, a bennszülöttek, akik nagylelkűen megengedték, hogy a városukban felépítsük Konzulvárost, hűvös, kiismerhetetlen teremtmények voltak. Lefokozott isteneknek tűnő hatalmak, akik úgy szemléltek minket, mintha érdekes, fura porszemek lennénk – tőlük kaptuk a biotuningot, és kizárólag a konzulok tartották velük a kapcsolatot. Az idősebbek gyakran emlékeztettek minket arra, hogy tisztelettel tartozunk nekik. Ha megláttuk őket az utcán, illendően üdvözöltük őket, aztán hangosan vihogva szaladtunk el onnan. A barátaim nélkül azonban nem tudtam éretlen viccelődéssel palástolni a félelmemet.
– Azt kérdezi, rendbe fog-e jönni a fiú – mondta a férfi, és megdörzsölte a száját. – Köznyelven fogalmazva ez úgy hangzott, hogy fog még futni később vagy ki fog hűlni? Segíteni akar. Valójában már segített is. Engem pedig valószínűleg udvariatlannak tart – tette hozzá mély sóhajjal. – Vagy szellemi fogyatékosnak, mert nem válaszolok a kérdéseire. Látja rajtam, hogy nem vagyok teljes értékű. Ha a barátod túléli, az azért lesz, mert ő idehozta.
– A Gazdák találtak rá. – Éreztem, hogy a férfi próbál szelíden beszélni hozzám, de elég gyakorlatlannak tűnt. – Ők bejöhetnek ide, de tudják, hogy mi nem mehetünk ki. Többé-kevésbé sejtik, mire van szükségünk. – A Gazda ölebére mutatott. – A gépeik oxigént leheltek a fiú szervezetébe. Yohn még akár rendbe is jöhet. Hamarosan megérkeznek a rendőrök. Téged Avice-nak hívnak. Hol laksz, Avice? – Megmondtam neki. – Azt tudod, engem hogy hívnak?
Természetesen hallottam már a nevét. Csak abban nem voltam biztos, hogy az illendőség szabályai szerint vajon miként mondhatom ki előtte.
– Bren – feleltem.
– Bren. Ez így nem helyes. Érted, miért? Nem tudod kimondani a nevemet. Lebetűzni talán igen, de kimondani nem. De mindegy is, hiszen nekem sem megy. A Bren is van olyan jó, mint bármi más. Ő… – A Gazdára pillantott, aki komoran biccentett. – Nos, ez itt ki tudja mondani a nevemet. Nem mintha számítana, hiszen soha többé nem beszélgethetünk már egymással.
– Uram? Miért éppen ide hozták Yohnt? – A férfi háza a köztes zóna közelében volt, ahol Yohn elájult, de azért nem a közvetlen szomszédságban.
– Ismernek. Azért hozták ide, mert érzik ugyan rajtam, hogy valamivel kevesebb vagyok, de attól még felismernek. Beszélnek hozzám, és bizonyára bíznak benne, hogy egyszer majd válaszolok. Valószínűleg nagyon… furcsának találhatják a viselkedésemet. – Elmosolyodott. – Igen, butaságokat beszélek. Hidd el nekem, tisztában vagyok vele. Van fogalmad arról, mi is vagyok én, Avice?
Bólintottam. Most már természetesen tudom, hogy akkor fel sem fogtam, micsoda ő valójában, és kétlem, hogy ő pontosan tudta volna.
Végül megérkeztek a rendőrök, akik orvost is hoztak magukkal, és Bren szobája rögtönzött műtővé alakult. Yohnt intubálták, teletömték gyógyszerekkel és monitorra kötötték. Bren szelíden félreállított a hozzáértők útjából. Ott álltunk félrehúzódva, hárman, Bren, én és a Gazda – a háziállata tollszerű nyelvével ízlelgette a lábamat. Az egyik rendőr biccentett a Gazdának felé, amelynek válaszul megmozdult az arca.
– Avice, köszönöm, hogy eljöttél a barátodhoz. Reméljük, rendbe fog jönni. Minden bizonnyal hamarosan újra találkozunk majd. Forduló, lejtő, malac-orr, felhő? – kérdezte Bren mosolyogva.
Végül az egyik rendőrnek eszébe jutott kihessegetni a házból. Bren és a Gazda egymás mellett álltak. A lény átölelte az egyik szociális végtagjával. A férfi nem húzódott el. Udvarias csendben ácsorogtak és hosszan néztek utánam.

A nevelőotthonban nagy hűhót csaptak körülöttem. A rendőr ugyan igyekezett megnyugtatni a fizetett szülőket, hogy semmi rosszat nem követtem el, de azért láttam rajtuk némi gyanakvást. Mindannyian szerettek minket és rendesen bántak velünk. Látták, hogy sokkos állapotban vagyok. Joggal: hogyan felejthettem volna el a reszkető Yohn látványát? Egyáltalán, hogyan felejthettem volna el, milyen egy Gazda közelében lenni és hallani a hangját? Folyamatosan kísértett az érzés, hogy az érdeklődése minden kétséget kizárólag csak rám irányult.
– Nocsak, mit hallok? Valaki a konzulátus embereivel iszogatott? – csipkelődött velem váltóapám, amikor aznap este betakargatott. Shemmi papa volt, a kedvencem.
Később, már odakint, enyhe érdeklődés ébredt bennem a családi kötelékek különböző változatai iránt. Nem emlékszem, hogy akár jómagam, akár bármelyik másik helybéli gyerek irigyelte volna azokat a váltótestvéreket, akiket néha meglátogattak vér szerinti rokonaik: ez a modell nem különösebben terjedt el mifelénk. Sohasem ástam bele magamat a kérdésbe, de idősebb fejjel elgondolkodtam, vajon a váltószülőkre és nevelőotthonokra épülő rendszerünk Konzulváros alapítóinak bevált gyakorlatát követte-e (mert ami Brémát illeti, már akkoriban sem szólt bele az érdekszférájában divatozó erkölcsi normákba), vagy valamivel később váltottak erre át. Esetleg a konzuljaink intézményes neveltetése miatt érzett, ködös társadalmi evolúciós szimpátia jegyében.
Nem számít. Olykor borzalmas történeteket hallani a nevelőotthonokról, ez igaz, de amikor odakint jártam, akkor meg azoktól hallottam különböző szörnyűségeket, akiket vér szerinti szüleik neveltek. Konzulvárosban mindannyiunknak voltak kedvenc szülei és olyanok, akiktől szörnyen féltünk – volt, akinek alig vártuk a heti műszakját és olyan is, akinek egyáltalán nem, valakinél vigasztalást kerestünk, mástól tanácsot kértünk, a harmadiktól pénzt loptunk, és így tovább – de a váltószüleink jó emberek voltak. A legjobban Shemmit szerettem.
– Miért zavajra az embereket az, hogy hol lakik Mr. Bren?
– Nem Mr. Bren, drágám, csak Bren. És vannak páran, akik úgy gondolják, neki nem szabadna itt élnie, a városban.
– És te mit gondolsz?
Shemmi egy pillanatra elhallgatott.
– Szerintem igazuk van – mondta végül. – Úgy érzem, nem helyénvaló. Léteznek külön helyek a csonkoltaknak. – A szót hallottam már korábban is, akkor Berdan papától. – Azokat az otthonokat direkt nekik találták ki, ezért… Csúnya látvány, Avvy. Egyébként is fura egy figura. Morcos vénember. Szerencsétlen öreg. De attól még nem jó látni… az ilyen sebeket.
Undorító, mondta később több barátom is. Valójában a váltószüleik véleményét szajkózták, akik jóval kevésbé voltak liberálisak, mint az enyémek. A förtelmes, vén nyomoréknak szanatóriumban a helye. Hagyjátok már békén! – mondtam nekik ilyenkor. – Megmentette Yohn életét.
Yohn felgyógyult. A történtek ellenére sem hagytunk fel a játékainkkal. A rákövetkező hetekben kicsit messzebb és kicsit még annál is messzebb jutottam, de sohasem sikerült elérnem Yohn firkáját. Életveszélyes kísérletének mementója, a jel, amelyet azon az utolsó útján hagyott, neve rettenetes kézírással felkapart kezdőbetűje méterekkel távolabb díszelgett az addigi utolsó jelölésétől.
– Ott ájultam el – magyarázta nekünk később. – Majdnem meghaltam.
– A baleset után a teljesítménye árnyéka volt már korábbi eredményeinek. A múltja miatt továbbra is ő maradt a második örökös legjobb, de onnantól fogva már képes voltam lekörözni.
– Hogyan kell leírni Bren nevét? – kérdeztem Shemmi papát. Elővett egy lapot és megmutatta.
– Bren – mondta, és ujjával követte a szót: hét betűből állt – négyet kimondott, hármat nem tudott.

0.2

Hétéves koromban elhagytam Konzulvárost. Búcsút mondtam váltószüleimnek és váltótestvéreimnek. Tizenegy évesen tértem vissza: férjezett voltam, és ha gazdag nem is, valamennyit félre tudtam tenni, és akadt némi saját tulajdonom. Konyítottam egy keveset a harchoz, tudtam, hogyan kell engedelmeskedni a parancsoknak, és azt is, mikor, miként kell megszegni őket – ezenkívül megtanultam az immerülést.
Meglehetősen jól értettem több mindenhez is, bár kitűnni – gondoltam akkor – mindössze egyetlen dologban sikerült. Nem az erőszakban. Az erőszak a hajósélet része, minden kikötőben számítani kell rá, és aktív koromban nem maradtam alul sokkal többször, mint ahányszor én kerültem ki győztesen. Erősebbnek látszom, mint amilyen valójában vagyok, mindig is fürge voltam, és a középszerű bunyósok többségéhez hasonlóan ügyesen tettetem magam veszélyesebbnek. Így könnyű elkerülni az összetűzéseket, anélkül hogy látványosan gyávának tartanának.
Pocsékul bántam a pénzzel, de így is sikerült valamennyit összekuporgatnom. Azt szintén nem mondhatnám, hogy legjobban a házassághoz értettem, de a többségnél jobban boldogultam párkapcsolataimban. Két férjem volt és egy feleségem. Mindegyik házasságnak akkor lett vége, amikor megváltozott az érdeklődésem, viszont mindig békésen váltak el útjaink – mondom én, hogy nem boldogultam rosszul a kapcsolatokkal. Scile volt a negyedik házastársam.
Immerülőként minden rangot elértem, amire vágytam, és pozícióim mindig megadták nekem a megbecsülést és a szükséges anyagi biztonságot, viszont nem jártak lényeges kötelezettségekkel. És ez volt az, amiben igazán kitűntem: a tehetség, szerencse, lustaság és pimasz életrevalóság keverékében, az életvitelszerűen folytatott, lehető legminimálisabb ráfordítással megvalósított létezésben, amit szlengben lébeckodásnak nevezünk.
Azt hiszem, az immerülők alkották meg a szót. Mindenkiben van egy kis lébeckodó. A fülébe pusmogó kisördög. Nem minden hajós életcélja mesteri szintre fejleszteni ezt a technikát – vannak, akik parancsolni akarnak, mások felderítők szeretnének lenni -, de a többségünknek a lébeckodás az egyik legfontosabb képesség. Vannak, akik egyszerű nemtörődömségnek gondolják, pedig sokkal tudatosabb és árnyaltabb dologról van itt szó. A lébeckodókat nem zavarja, ha aktív erőfeszítéseket kell tenniük: sokan keményen megdolgoznak azért, hogy egyáltalán felvegyék őket egy hajóra. Én is ezt tettem.
Ha az életkoromról van szó, még mindig, ennyi idő és ilyen sok utazás után is ösztönösen években gondolkodom. Rossz szokás, amelyből a hajóséletnek ki kellett volna gyógyítania.
– Évek? – ordított az arcomba valamelyik első felettesem. – Leszarom, melyik csillagászati babonaság szerint éltek a maga bugris világán! Azt kérdeztem, mennyi idős!
Mindig órákban válaszolj. Sőt szubjektív órákban: egyik elsőtisztet sem érdekli, ki mennyit lassult a bugris szülőhelyéhez képest. Senkit sem izgat, melyik évhosszúság szerint nőtt fel a másik, hiszen időszámításból aztán akad rengeteg. Tehát másképpen fogalmazok: 170 kiloórát éltem, mire elhagytam Enklávételepet, és meglett a 266 kh, amikor visszatértem, férjezetten, némi megtakarítással a zsebemben és pár dologgal okosabban.
158 kh voltam, amikor kiderült, hogy értek az immerüléshez. Abban a pillanatban rájöttem, mit akarok kezdeni magammal, és úgy is tettem.
Ha kérdeznek, szubjektív órákban válaszolok, miközben valamennyire kénytelen vagyok fejben tartani az objektív órákat is, de ösztönösen az otthonom éveiben gondolkodom, amely egy teljesen más hely időszámítását használja. Olyat, amelynek semmi köze Terrához. Egyszer találkoztam egy kezdő immerülővel, aki egy öngyűlölő, világ végi helyről származott, és a szánalmas bolondja általa csak „földi éveknek” nevezett rendszerben számolt. Megkérdeztem tőle, járt-e valaha azon a helyen, aminek a naptára szerint élt. Természetesen ugyanúgy fogalma nem volt, hol lehet, mint nekem.

Ahogy idősebb lettem, úgy vált egyre világosabbá, mennyire átlagos is vagyok. Pedig mindaz, ami velem történt, kevesekkel esik meg Konzulvárosban – valahol ez is számít -, azonban az, ahogyan megtörtént, teljesen papírforma szerint zajlott. Megszülettem, és több ezer órán át azt hittem, hogy a lakóhelyem egy egész világegyetem. Aztán hirtelen rájöttem, hogy nem az, de úgysem leszek képes elhagyni – és egyszer mégis világgá mentem. Ugyanezt a történetet rengeteg helyről hallani, és nem kizárólag emberektől.
Következzen egy másik emlékkép. Gyerekkorunkban gyakran játszottunk immerülőset, amely úgy festett, hogy egymás mögé kuporodtunk, láthatatlannak tettettük magunkat, aztán hangos „Felszínre!” kiáltással elkaptuk a másikat. Nagyon keveset tudtunk az immerülésről, de mint azt később megtudtam, az általunk eljátszott változat sem volt sokkal pontatlanabb annál, mint amit a legtöbb felnőtt az immerről gondolt.
Fiatalkoromban, viszonylag rendszertelenül, a szabályosan érkező hajók közé suvasztva érkezett néhány pépé is. Legénység nélküli, ‘verrel irányított kis dobozok voltak, mindenfélével megpakolva. Rengeteg tűnt el menet közben – mint később saját bőrömön tapasztaltam, ezek aztán örökös veszélyforrásokká váltak, és furcsán változatosra rozsdásodott formákban ragadtak az immerben, a közegben, ahová tervezték őket. A legtöbb azért elért hozzánk. Ahogy cseperedtem, a küldemények láttán érzett izgalmat egyre gyakrabban színezte át a csalódottság, legalábbis addig, amíg rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen én is el fogok menni odakintre. Onnantól fogva inkább burkolt célzásoknak vettem az érkezésüket, a messzi távolból beszűrődő pusmogásnak.
Négy és fél éves koromban láthattam, amint egy vonat egy frissen földet ért pépét szállított Konzulvároson keresztül. Az összes gyerekhez és a felnőtthöz hasonlóan én is mindig arra vágytam, hogy egyszer végignézhessem az érkezését. Az otthonból egész kis csapat verődött össze, akiket Quiller mama – legalábbis azt hiszem, ő volt – vigyázó tekintete és gyengéd anyáskodása óvott, amíg mi a nálunk is kisebb váltópajtásainkra felügyeltünk. Viszonylag zavartalanul kapaszkodhattunk fel a korlátokra, és fecserészve bámulhattuk az érkező járművet.
Mint mindig, a pépét akkor is egy gigászi, lapos tehervagonra helyezték. Nem csoda, hogy a Konzulváros széles hasítéknak látszó iparvágányán küszködő, biotuningolt lokomotor is csak zihálva tudott vele haladni, sőt ideiglenesen nagy, izmos lábakat sarjasztott, hogy megkönnyítse a hajtómű dolgát. A pépé, amelyet a hátán cipelt, nagyobb volt, mint a nevelőotthon étkezőcsarnoka. Egy nagyon is valóságos konténer kúszott lent a permetező esőben, formája, mint egy tömpe orrú golyó. Felülete nyirkosan csillogott a safttól, ami fokozatosan elvékonyodó csíkokban szivárgott a kristálypáncélzat rései közül. Most már tudom, hogy mindez a hatóságok felelőtlensége volt, akik meg sem várták, hogy lehűljön az immertől mocskos felszíne. És nem ez volt az első pépé, amelyet az utazástól nyirkosan hoztak be a városba.
Nekem akkor úgy tűnt, hogy egy egész épületet vonszolnak át a városon.
Legalábbis fentről így festett, amikor a gépidomároknak sikerült átcsalogatniuk a ziháló, roppant vonatot a hasadékokon. A kolosszális, mozgó házat lejtőnek felfelé szállították, a konzulok kastélya felé, és a városiak vidáman kurjongató, zászlókat lengető tömege követte. A hivatalos kíséret kentaurokból állt, négylábú, biotuningolt járműveken kuporgó férfiakból és nőkből. A helyi exotok közül néhányan szintén eljöttek bámészkodni, és most terrai barátaik mellett ácsorogtak: kedis redők dagadoztak és színesedtek, jellegzetes shur’asi és pannegetch hangok hallatszottak. A tömegben imitt-amott automok is felbukkantak: akadtak közöttük botladozó, nagy dobozok, de olyanok is, akik meggyőző turingverüknek hála lelkes résztvevőknek tűntek.
A robotpilótára bízott jármű rakományt szállított, amit Dagosztinból és talán még azon is túlról küldtek ajándékba, csupa áhított importcikket, könyvszoftvert és könyveket, egzotikus ételeket, techet, leveleket. Utólag magát a járművet is szétszedték és felhasználták az alkatrészeit. Jómagam minden évben küldtem vissza apróságokat a mi jóval kisebb pépéjeinkkel. A tőlünk induló rakományba tartós áruk kerültek (természetesen előtte mindenről másolat készült – senki sem feltételezte, hogy egy pépé automatikusan eléri a célját), de mindig maradt egy kis hely a gyerekek üzeneteinek, akik így tartották a kapcsolatot az odakinti iskolák levelezőtársaival.
– Pé, mint palack és pé, mint posta! – énekelte mindig Berwick mama, amikor összeszedte a leveleinket. Emlékszem, mit írtam, Kedves hetes számú osztály, Bowchurch High, Charo City, Bréma, Dagosztin! Bárcsak személyesen adhatnám át nektek ezt a levelet! Rövid üzenetekbe préselt fellángolások ritka lenyomatai.
A pépé áthaladt a Cölöphíd alatt, az egyik vízi út mellett – ezeket mi folyónak hívjuk, pedig valójában csak szűk csatornák. Arra is emlékszem, hogy aznap néhány Gazda is megjelent a konzulátus személyzete mellett, akik a híd festettüveg portáljain keresztül szemlélődtek, a biotuningolt hátasgépeken ülő biztonsági személyzetünkkel körülvéve.
Pont nem láttam rá a járműre, amikor a potyautas előbújt, de később visszanéztem a felvételeket. Azon a részen a síneket keletről lakóépületek, nyugatról az állatkert határolta. Ott hangzott fel először jól hallhatóan a recsegés. Ha egy kilométerrel távolabb történt volna, a keltető közepén, esetleg a konzulátus közelében húzódó gyaloghidak alatt, sokkal súlyosabb lehetett volna a helyzet.
A hírletöltésekből látni lehet, hogy a tömegben néhányan észrevették, mi történik. Ahogy a zaj erősödött, úgy harsantak fel elszórtan a kiáltások, egyre többen próbálták figyelmeztetni a többieket. Azok közül, akik fel is fogták, amit láttak, többen egyszerűen futásnak eredtek. Mi, gyerekek leginkább csak álltunk ott tovább, azt hiszem, bár Quiller mama valószínűleg mindent megtett, hogy kimenekítsen minket onnan. Emlékszem a hangra, amellyel a pépé kerámiaburkolata különböző newtoni törvényekkel dacolva erőlködik. Emberek hajolnak át a korlátokon, hogy jobban lássanak – egyre többen és többen szivárognak el a tömegből.
És egyszer csak felhasad a pépé, és dühödten a levegőbe szórja a hajótörzs pengeéles szilánkjait. És ekkor előmászik az az immerből érkezett valami.
Rendszertani besorolása homályos. A szakértők többsége abban egyetért, hogy az aznap felbukkant példány kisebb manifesztáció lehetett, amelyet, mint később megtudtam, fércnek szoktak nevezni. Eleinte nem volt több burkolt sejtetésnél, csak szögekből és árnyékokból állt össze. A környezetét használva kezdett gyarapodni, az átmenetiségből öltött magára testet. Az épületek téglája, betonja, plasztköve, az állatkertben raboskodó állatok húsa és ketreceik energiája mind áradatként hömpölygött az úszkáló lény felé, majd bele, minden fizikai törvényszerűség ellenére. Tartalmat adtak neki. Házak veszítették el tetőzetüket, cserepek csúsztak lefelé, bele a pillanatról pillanatra anyagiasabbá váló jelenlétbe, amely rohamosan alkalmazkodott környezete valóságosságához.

Hamar elbántak vele. Olykorpuskák össztüze zúdult rá, mert ezek a fegyverek erővel kényszerítik rá az immer állandóságára a manchmalt: a mindennapjaink esetlegességét. A sivító jelenést pár perc alatt elkergették vagy elűzték.
Hála az égnek egyetlen Gazdának sem esett bántódása. A felbukkanó jelenlét azonban így is több tucatnyi halottat hagyott maga után. Néhányan a robbanásban veszítették életüket – mások megfogyatkoztak és részben szétcsorogtak. Innentől kezdve az érkező pépék beszállításánál a konzulátusi alkalmazottak szigorúan betartották az addig nagyvonalúan kezelt biztonsági előírásokat. A trid egy ideig csak dühödt és aggodalmaskodó vitákat közvetített. Valakinek ugyan kegyvesztetten távoznia kellett a posztjáról, de nyilvánvalóan csak bűnbak volt a rendszer helyett. Ezt tulajdonképpen az egyik konzul, az ifjú és bámulatosan rossz modorú DalTon is elismerte a kamerák előtt, igen dühösen: emlékszem, a szüleink milyen sokat beszéltek róla. Noor papa még azt is mondta nekem, hogy ezzel vége a látványos landolómeneteknek. Természetesen tévedett. Mindig is pesszimista, savanyú ember volt.
A tragédia engem is ,barátaimat is teljesen megbabonázta. Nem telt bele sok idő, és máris játékot csináltunk belőle, az immer bugyborékoló hangját és a szétnyíló burkolat ropogását utánoztuk, ujjunkkal pisztolyt formálva vagy botokkal támadtunk az időszakos szörnyekre. A férc az én fejemben mindig lemészárolt sárkányszerűségként maradt meg.

Gyakran hallani azt a történetet – bizonyos értelemben ez a közismert nézet -, miszerint az immerülők nem emlékeznek a gyerekkorukra. Ez nyilvánvalóan nem igaz. Mindenki csak azért mondja, hogy még jobban kihangsúlyozza az immer alapvető bizarrságát, sejtetve, hogy a szóban forgó, alapvető altervalóságban valami magával az emberi elmével szórakozik. (Ami természetesen máshol is előfordul, csak nem így.)
Tehát ez így nem igaz, viszont tény, hogy nekem is, és a legtöbb immerülőnek is, akit ismertem, szórványos, homályos vagy éppen katyvaszos emlékei vannak kiskorából. Véleményem szerint ez még nem különösebben nagy rejtély: ez alapvető beállítottságunkkal járt, a gondolkodásunkból következett, abból, hogy mindig el akartunk menni, odakint szerettünk volna élni.
Egyes epizódokra tisztán emlékszem, de ezek csak jelenetek, nem folyamatos történések. A legmeghatározóbb, leglényegesebb pillanatok. Minden más csak káosz a fejemben, de nem bánom. Tessék, itt van még egy pillanat a gyerekkoromból, amikor a Gazdák vendégül láttak. Július harmadik hónapcsonkja volt, reggel. Meghívtak egy találkozóra.
Shemmi papát küldték értem. Vállamat szorongatva kísért a nevelőotthon egyik irodájába, amelyet elborítottak a papírdossziék és az adattárolók. Solfer mama szobája volt, és még sohasem jártam odabent. A berendezés főleg terratechből állt, bár egy biotuningolt, zömök szemeteskuka éppen csendesen nyammogott a hulladékon. Solfer az idősebb szülők közé tartozott, kedves volt, szórakozott, és tudta a nevemet, nem úgy, mint a legtöbb váltótestvéremét. Jól észrevehető feszengéssel intett, hogy lépjek közelebb. Felállt, körülnézett, mintha egy díványt keresne, ami nem volt a szobában, majd ismét leült. Az íróasztal mögött, Solfer mellett – utólag belegondolva a komolyságot teljesen ellenpontozta, milyen kicsi és szűk helyen szorongtak – ült Renshaw papa, a viszonylag új és tanítóbácsis váltószülő, aki futó mosolyt küldött felém. És legnagyobb döbbenetemre a harmadik várakozó ember Bren volt.
Majdnem egy év, közel 25 kiloóra telt el Yohn balesete óta, és azóta egyikünk sem tért vissza ahhoz a házhoz. Természetesen nőttem azóta, többet is, mint a testvéreim többsége, de amint beléptem, Bren arcán rögtön megjelent a felismerés mosolya. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az előző alkalommal. Talán még a ruhái is ugyanazok voltak.
A mama láthatóan feszengett. Ugyan a többiekkel együtt az asztal túloldalán ült, míg engem egy merev hátú, felnőtteknek való székbe ültetett, mégis olyan felhúzott szemöldökkel pillantott felém, amitől hirtelen úgy éreztem, bármi is legyen ez a fura helyzet, egy csapatban játszunk.
Meg fognak fizetni, közölte velem (mint később kiderült, nem kis összegű feltöltésről volt szó) – semmi bajom nem esik – és hatalmas megtiszteltetés. Nem igazán értettem az egészből semmit. Renshaw papa szelíden félbeszakította. Brenhez fordult, és intett neki, hogy beszéljen ő.
– Szükség van rád – mondta nekem Bren. – Erről van szó. – Tenyérrel felfelé fordította a kezét, mintha üres marka bizonyítana valamit. – A Gazdáknak szükségük van rád, és valamilyen ismeretlen okból ismét rajtam keresztül intézkedtek. Készülnek valamire. Nem értenek egyet. Néhányan úgy gondolják, egyértelműbbé tehetnék az álláspontjukat egy… összehasonlítással. – Fürkészően nézett rám, vajon tudom-e követni. – Igazából… már ki is találták, mi lenne az. Azonban az esemény, amelyre az összehasonlítás vonatkozna, még nem történt meg. Tudod, ez mit jelent? Kimondhatóvá akarják tenni. Ezért meg kell szervezniük. Elég precízen.
Kell hozzá egy emberlány. – Elmosolyodott. – Most már érted, miért hívattalak ide. – Gondolom, rajtam kívül egyetlen gyereket sem ismert.
Bren még szélesebben mosolygott, amikor meglátta, hogy némán mozog a szám.
– Azt… akarja… hogy… előadjak egy… hasonlatot? – nyögtem ki végül.
– Nagy megtiszteltetés! – mondta Renshaw apu.
– Nagy megtiszteltetés – mondta Bren. – Látom, ezzel te is tisztában vagy. „Előadni?” – Nos, igen is meg nem is, sugallta a mozdulat, amellyel a fejét ingatta. – Nem akarok hazudni. Fájni fog. És nem lesz kellemes. De ígérem, hogy semmi bajod nem esik. Megígérem. – Közelebb hajolt, úgy folytatta. – Kapsz érte pénzt, ahogy a mamád is mondta. És. Ezenkívül. Az egész konzulátus nagyon hálás lesz neked. Meg a konzulok is. – Renshaw felkapta a fejét. Annyira nem voltam már gyerek, hogy ne tudjam, milyen sokat érhet ez a hála. Addigra már halványan sejtettem, mi akarok lenni, ha nagy leszek, és ahhoz kifejezetten szükségem volt a konzulátus jóindulatára.

Volt még egy oka, amiért rábólintottam a kérésre: abban reménykedtem, hátha átvisznek a Gazdák városába. De nem így történt. A Gazdák jöttek el hozzánk, egy olyan városrészbe, ahol én még sohasem jártam. Corvusszal utaztunk – először repültem életemben, de túl ideges voltam ahhoz, hogy élvezzem -, és nem rendőrök kísértek, hanem a biztonságiak a konzulátusról, akiknek enyhén bütykösre formálódott a teste a sok tektől és turbótól.
Bren jött velem egyedül, senki más, még a váltószüleim sem, pedig a férfi semmilyen hivatalos tisztséget nem töltött be Konzulvárosban. (Habár ezt akkor nem tudtam.) Persze ez még akkoriban történt, mielőtt ezeket a fesztelen, éppen csak konzuli feladatokat is visszautasította volna. Próbált kedves lenni velem. Emlékszem arra a pillanatra, amikor kiértünk Konzulváros peremére, és életemben először láthattam valódi méretükben a gigászi torkokat, amelyeken keresztül a biotuning és az ellátmány érkezett hozzánk. A szívócsövek megfeszültek és elernyedtek: messze a határainkon túl, kilométerekre innen kezdődtek, és nedves, meleg nyílásokban végződtek itt nálunk. Nem mi voltunk az egyetlen utasok a város fölött: láttam pár biotuningolt járművet, néhány régi terratechet és egy-egy kimérát is.
Egy elhagyatott városrészben szálltunk le, amelyről annyira megfeledkeztek, hogy még a hálózatról sem kapcsolták le. Habár szinte teljesen üresen tátongtak az utcák, mindenhol örökégő neonok ragyogtak, és a semmiben szökellő tridlidércek régen bezárt éttermeket reklámoztak. Az egyik ilyen étterem kiüresedett gubójában a Gazdák vártak ránk. Azt már korábban megtudtam, hogy a hasonlatukhoz, amelyhez fel akartak használni, kizárólag az én jelenlétem szükséges, ezért Bren azonnal a gondjaikra bízott. Közben finoman ingatta a fejét, úgy nézett vissza rám, mintha ő is érezné a helyzet enyhe fonákságát. A fülembe súgta, hogy nem fog sokáig tartani, és odakint vár majd rám.

Mindaz, ami abban az omladozó, egykori étteremben történt, távolról sem sorolható a legrosszabb dolgok közé, amit valaha el kellett viselnem – a legfájdalmasabbnak és a legundorítóbbnak sem nevezhetném. Egészen elviselhető volt. Ellenben ez volt életem legkevésbé felfogható eseménye. Engem is meglepett, mennyire felzaklatott az egész.
A Gazdák hosszú ideig tudomást sem vettek rólam, csak precíz némajátékot játszottak. Felnyitották adományozószárnyaikat, tettek egy lépést előre, egyet hátra. Orromat megcsapta édeskés szaguk. Nagyon féltem. Előtte természetesen felkészítettek: a hasonlat sikeréhez létfontosságú volt, hogy pontosan játsszam a szerepemet. A Gazdák beszélni kezdtek. Abból, amit hallottam, csak a legalapvetőbb dolgokat értettem meg, olykor felismertem egy-egy szót. Vártam, hogy megüsse a fülemet az az átfedő suttogás, amiről tudtam, hogy a nőnemű személyes névmást jelenti, és amikor meghallottam, előléptem és megtettem, amit akartak tőlem.
Ma már tudom, hogy disszociációnak nevezik azt, amit akkor csináltam. Mindent megfigyeltem – saját magamat is. Türelmetlenül vártam, hogy vége legyen. Semmi pluszt nem éreztem, nem alakult ki semmilyen különleges kötelék közöttünk. Csak figyeltem. Miközben sorban végrehajtottuk a szükséges cselekedeteket, amelyek ahhoz kellettek, hogy később szóban is használhassák az analógiát, én Brenre gondoltam. Ő természetesen már nem tudott beszélni a Gazdákkal. Az eseményt a konzulátus szervezte, és gyanúm szerint Bren egykori kollégái, a konzulok, kifejezetten örültek, amiért segített összehozni ezt az alkalmat. Lehet, hogy szerették volna, ha valamivel lefoglalja magát.
Később, miután végeztünk és én már a kölyökcentrumban üldögéltem, a barátaim minden apró részletet tudni akartak. Pontosan ugyanolyan bárdolatlan társaság voltunk, mint minden konzulvárosi gyerek.
– Tényleg a Gazdáknál jártál? Ez mekkora súlyosság! Esküszöl? Gazda becsszóra?
– Gazda becsszóra – feleltem az eskü komolyságának megfelelő arccal.
– Nem mondod! És mit csináltak? – Megmutattam nekik a véraláfutásokat. Akartam is beszélni a dologról, meg nem is. Menet közben rájöttem, hogy tulajdonképpen jó érzés elmesélni nekik, főleg akkor, ha a megfelelő módon kiszínezek mindent. Napokig a figyelem középpontjába kerültem.
De az esetnek akadtak ennél fontosabb következményei is. Két nappal később Renshaw papa kíséretében elmentem Brenhez. Yohn balesete óta nem jártam abban a házban. Bren mosolyogva köszöntött, odabent pedig életemben először találkoztam a konzulokkal.
Gyönyörűséges ruhákat viseltek. Csatlakozóik csillámlóan ragyogtak, erőterükben hol felerősödött, hol elhalványult a fény. Szótlanul, ijedten álltam ott. Három konzul volt ott, amitől már zsúfoltnak tűnt a szoba. Ráadásul a hátuk mögött egy autom sürgölődött, ami hol Bren fülébe súgott valamit, hol valamelyik konzullal pusmogott. A szegmentált testbe ültetett számítógép női arcot készített magának, ami mozgott is, miközben beszélt. Láttam, hogy a konzulok Brenhez hasonlóan próbálnak kedvesek lenni hozzám, csak nem volt gyakorlatuk a dologban.
Egy idősebb nő lépett oda hozzám.
– Avice Benner Cho? – kérdezte csodálatos, zengő hangon. – Fáradj be! Foglalj helyet. Szeretnénk köszönetet mondani neked. Úgy gondoltuk, mindenképpen tudatnunk kell veled, hogy a kánon része lettél.
A konzulok a házigazdáink nyelvén szóltak hozzám. Engem mondtak ki: engem beszéltek. Aztán figyelmeztettek, hogy a hasonlat fordítása elégtelen és félrevezető. Volt egy emberlány, aki fájdalmak között ette, amit adtak neki, abban a régi szobában, amelyet azért építettek, hogy egyenek benne, de már régen nem csináltak ott ilyet.
– Amint használni kezdik, természetesen elkezd kopni – szólt közbe Bren. – Hamarosan azt fogják majd mondani, hogy te vagy a lány, aki ette, amit adtak neki.
– És ez mit jelent… uraim? Hölgyeim?
Csak a fejüket ingatták, csak fintorogtak.
– Az nem igazán számít, Avice – mondta végül az egyikük, egy nő. Súgott valamit a számítógépnek, mire a szoftverrel renderelt arc bólintott. – És bármit is mondanánk, amúgy sem lenne pontos. – Azért másképpen fogalmazva még egyszer rákérdeztem, de akkor sem voltak hajlandóak többet beszélni a dologról. Helyette megállás nélkül gratuláltak, amiért bekerültem a Nyelvbe.
Kamaszkorom hátralévő éveiben még két alkalommal hallottam, hogy valaki kimondott engem, használta a hasonlatomat: egyszer egy konzul, egyszer pedig egy Gazda. Évekkel, több ezer órával azután, hogy eljátszottam a hasonlatot, végre úgy-ahogy elmagyarázták az egészet. Természetesen nagyon leegyszerűsített értelmezés volt, de azt hiszem, többé-kevésbé olyan kifejezésről van szó, amelynek meglepetést és iróniát kell sugallnia, egyfajta neheztelő fatalizmust.
Gyermek- és kamaszkorom hátralevő részében soha többé nem beszéltem Brennel, de megtudtam, hogy legalább egyszer meglátogatta a váltószüleimet. Biztosra veszem, hogy azért jutottam túl a vizsgabizottságon, mert segítettem megalkotni a hasonlatot, és Bren láthatatlan támogatását élveztem. Mindig keményen dolgoztam, de sohasem voltam az a kimondott lángész. Ami az immerüléshez kellett, az megvolt bennem, azonban semmivel sem nyújtottam többet, mint sokan mások, és akadtak nálam jobbak, akik mégsem feleltek meg. Nagyon kevés menlevelet adtak ki úgy általában, akár a civileknek, akár a hozzám hasonlóknak, akik természetes fogékonyságuknak köszönhetően mélyalvás nélkül tudtak utazni az immerben. Még a teszteredményeket elnézve és a képességeim felmérése után sem indokolta volna semmi, pár hónappal később mégis megkaptam az engedélyt a világeltávra, és hamarosan végre odakint lehettem.

China Miéville: Konzulváros, Fordította: Juhász Viktor, Kiadó: Agave Könyvek, Műfaj: sci-fi, Megjelenés: 2013, Oldalszám: 464