„A tengerben nyüzsögnek a szentek. Hosszú ideje. El sem tudod képzelni, milyen régóta. Már az istenek előtt ott voltak és türelmesen vártak rájuk.” Miéville nem először alkotott maradandót a zsánerben, a Kraken az utóbbi évek egyik legkiválóbb műve.
China Miéville Locus-díjas, világszerte nagy sikert aratott urban fantasyje, a Kraken. A kötetet bátran ajánljuk mindenkinek, aki szereti mind a modern, mind a hagyományos fantasyt (gondolva elsősorban Neil Gaiman és a Trónok harca rajongóira).
A londoni Természettudományi Múzeumból eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az Architeuthis dux. A megmagyarázhatatlan bűncselekmény – miként kerülhetett ki a gigászi üvegtartály a bezárt teremből? – azonban csak a kezdet, amely még ennél is bizarrabb események láncolatát indítja el. A fejlemények szökőárként sodorják el a rendkívüli példány preparátorát és egyben a bűntény felfedezőjét, Billy Harrow-t. A racionális tudóst elnyeli a modern London mágikus birodalma, ahol szekták vívják vallásos bandaháborúikat, a kultuszrendőrség az apokalipszis elhárításán fáradozik, és groteszk orgyilkosok dolgoznak az embernek már semmilyen értelemben nem nevezhető maffiafőnököknek.
Billy helyzetét nehezíti, hogy az Architeuthis dux teremtőjeként hirtelen túlságosan is fontos személlyé válik abban a másik nagyvárosban, ahol a lényt valódi istennek tartják. A kérdés pedig innentől már nem egyszerűen az, hogy ki tervelte ki a páratlan bűntényt – hanem az, hogy vajon melyik szekta akarja egy halott isten segítségével elhozni a nagy, végső apokalipszist?
A Konzulváros szerzőjének urban fantasyje sötéten humoros és közben mégis véresen komoly regény; rendkívüli ötletekkel teli utazás egy őrült és titokzatos London szívébe.
Saját elmondása szerint Miéville-t számos szerző ihlette és ihleti mindmáig. Legfontosabb útmutatóinak M. John Harrisont, Michael Moorcockot, Tim Powerst, H. P. Lovecraftet, Mervyn Peake-et és Ursula K. Le Guint tartja, valamint nagy hatással voltak rá a Dungeons & Dragons szerepjátékok. Céljául tűzte ki a fantasy J. R. R. Tolkien-i örökségen való túllépését – akinek egyébként nagy kritikusa –, illetve többször kijelentette, hogy minden egyes regényét más műfajban szeretné megírni, elkerülve az önismétlést. Szerzett már epikus fantasyt (Perdido pályaudvar, végállomás), bizarr tengeri kalandregényt (Armada), westernt (Iron Council), noir detektívregényt (The City & the City) és sci-fit is (Konzulváros). A munkásságára előszeretettel aggatja a „weird fiction” jelzőt, H. P. Lovecraft előtt tisztelegve.
China Miéville: Kraken
„Zöld hullámok hasadnak le rólam
Feldobom magam, hajt az évszak”
Hugh Cook: The Kraken Wakes (A kraken ébredése) *
* Körmendi Ágnes fordítása
A tengerben nyüzsögnek a szentek. Tudtad? Persze, hogy tudtad: nagyfiú vagy már.
A tengerben nyüzsögnek a szentek. Hosszú ideje. El sem tudod képzelni, milyen régóta. Már az istenek előtt ott voltak és türelmesen vártak rájuk.
És még mindig ott vannak.
A szentek halakon és kagylókon élnek. Némelyek medúzákat esznek, mások pedig hulladékot. Van, amelyik bármit felfal, amit csak talál. Sziklák alatt rejtőznek, kifordítják, befordítják magukat. Nincsen számukra lehetetlen.
Nézd a kezemet! Csináld utánam. Így ni. Most mozgasd az ujjaidat. Látod? Ez a szented. Nézd, ott jön egy másik! Nahát, harcolnak! A tiéd nyert.
Azok a dugóhúzó alakú, óriás szentek már nincsenek közöttünk, de vannak helyettük zsákformájúak meg spirálszerűek meg olyanok, mintha csapkodó ujjú köntösök lennének. Melyik a kedvenced? Elárulom, én melyiket szeretem a legjobban. De várj még egy pillanatot! Tudod, mitől lesznek egyáltalán szentek? Egy nagy, szent család, rokonok mind. Kuzinok, és nemcsak egymás rokonai, hanem… tudod, kiknek a kuzinjai még?
Úgy van. Az isteneké.
Nohát akkor. Téged ki tett azzá, ami vagy? Tudod a választ.
Ki tett azzá, ami vagy?
Első rész
Preparátumok
ítéletnap egyik átlagos prófétája, aki szendvicsemberként viselte magán a két kézírásos kartontáblát, váratlanul elhagyta megszokott helyét a múzeum bejárata előtt, ahol az utóbbi napokban járkált fel és alá. A hasán lógó táblán egy teljesen hagyományos jövendölés állt a közelgő végnapokról – a hátát csapkodó kartonlapon egyetlen szó virított: TÁRGYTALAN.
Odabent, a múzeumban éppen egy férfi sietett át az egyik tágas termen, a kétszárnyú lépcsősor és a gigászi csontváz mellett. A léptei hangosan kopogtak a márványpadlón. Kőből faragott állatok tekintete követte.
– Remek – ismételgette magában. – Remek.
A férfit Billy Harrow-nak hívták. Felpislantott a csontokból összeállított kolosszusra, és úgy biccentett felé, mintha üdvözölné. Októberi délelőtt volt, alig múlt tizenegy. A termet lassan kezdték megtölteni a látogatók.
A bejárat melletti pultnál már várt rá egy csoport, melynek tagjai udvarias visszafogottsággal méregették egymást.
Két húszas éveikben járó fiatalember, az aktuális geek-divat szerint nyírt frizurával. Egy kamaszkorból éppen csak kinőtt fiú meg egy lány folyamatosan csipkelődött egymással. A lány nyilvánvalóan a fiú miatt jött. Egy idősebb pár és egy harmincas apuka a kisfiával.
– Nézd, egy majom! – kiáltott fel az apuka. Az egyik faragott oszlopra mutatott. – Látod azt a gyíkot? A fiú lopva nézelődött. Az apatoszaurusz csontvázát bámulta, amelyet Billy az előbb üdvözölt. Vagy talán a mögötte álló glyptodont, gondolta Billy. Szinte minden gyereknek volt egy személyes kedvence a Természettudományi Múzeum előcsarnokában, és Billy szívéhez a glyptodon, ez a félgömb alakú, tatuszerű behemót állt a legközelebb.
Billy a jegyárusító nőre és a mögötte álló biztonsági őrre mosolygott. – ők lennének azok? – kérdezte. – Remek. Kezdhetjük? Billy levette a szemüvegét, és szaporán pislogva tisztogatni kezdte. Az egyik exbarátnője mindig azt mondta, hogy ez olyan aranyos. Nem sok választotta el a harminctól, de fiatalabbnak tűnt: a szeplői és még most is gyér borostája miatt egyszerűen nem érdemelte ki a „Bill” nevet. Gyanította, hogy úgy fog öregedni, mint DiCaprio, és az évek múlásával legfeljebb egyre ráncosabb kisfiúra emlékeztet majd.
Billy örökké kócos, fekete haját erős jóindulattal akár divatosnak is lehetett nevezni. Olcsó farmert viselt, nem teljesen reménytelen felsőruházattal.
Amikor munkába állt a központban, szívesen legyezgette a hiúságát azzal, mennyire lazán öltözködik az állásához képest. Mostanra azonban rájött, hogy ezzel senkinek nem okozott meglepetést, manapság ugyanis már senki sem várta el, hogy a tudósok tudósoknak nézzenek ki.
– Szóval mindannyian azért jöttek, hogy körülnézzenek a Darwin Központban – mondta. Úgy tett, mintha tényleg elhinné, hogy a látogatókat a kutatóközpont érdekli, és alig várják a laboratóriumok, irodák, kartotékozók, aktákkal teli iratszekrények bemutatását. Mintha nem kizárólag egyetlen dologra lennének kíváncsiak az egész épületben.
– Billy vagyok – folytatta. – Kurátor. Ez azt jelenti, hogy a munkám nagy része katalogizálásból, a preparálásból és hasonlókból áll. Nem mostanában kezdtem. Eleinte tengeri puhatestűekre akartam szakosodni… tudod, mi az a puhatestű? – kérdezte a kisfiútól, aki bólintott, majd gyorsan elbújt az apja mögé. – Úgy van, csigák. – Billy a puhatestűekből írta a szakdolgozatát.
– Nohát akkor! – Felvette a szemüvegét. – Kérem, kövessenek. A központban munka folyik, ezért mindenkit arra kérnék, ne zajongjanak, és ne nyúljanak semmihez. Maró és mérgező vegyszerekkel dolgozunk, hogy az egyéb szörnyű anyagokat ne is említsem.
– És mikor érünk a… – kezdte az egyik fiatalember, de Billy egyetlen kézmozdulattal belefojtotta a szót.
– Szabad? – kérdezte. – Vegyük gyorsan végig, mit is fogunk ma látni. – Billyben az eltelt évek alatt lassan kifejlődtek saját értelmetlen kis babonái, többek között erősen hitt abban, hogy balszerencsét hoz, ha bárki is idő előtt hangosan kimondja azt a nevet, amiért valójában mindannyian érkeztek.
– Belekukkantunk néhány munkafolyamatba – mondta kissé akadozva.
– Ha bárkinek kérdése van, arra kérem, hogy várjon vele a legvégéig… kissé szorít az idő. Először megtekintjük a központot.
Valójában egyik kutatónak vagy kurátornak sem lett volna kötelessége idegenvezetést vállalni, sokan mégis megtették. Jó ideje már Billy sem morgott, ha rá került a sor.
Kimentek az épületből, majd a kerten átvágva elindultak a Darwin Központ felé, amelyet egyik oldalról egy építési terület, a másikról a Természettudományi Múzeum csipkézett téglaormai határoltak.
– Fényképezni tilos – mondta Billy. Nem különösebben érdekelte, betartják e a figyelmeztetést: neki mindenesetre kötelessége volt közölni velük a szabályzatot. – Az épületet 2002-ben nyitották meg – folytatta -, és mint láthatják, azóta is terjeszkedünk. 2008-ra felépül az új szárny. A Darwin Központban jelenleg hét emeletet töltenek meg a preparált vízi élőlények.
Tehát formalinban tárolt példányokról beszélünk.
Teljesen hétköznapi folyosókon haladtak végig, rettenetes bűzben.
– Jézusom! – motyogta valaki.
– Jogos – mondta Billy. – Ez itt a dermesztórium. – A folyosó falába süllyesztett belső ablakokon túl kisméretű koporsókra emlékeztető acélládák sorakoztak. – Itt tisztítjuk meg a csontvázakat. Minden trutymót le kell szedni róluk. Ehhez a Dermestes masculatus nevű rovarfajt használjuk.
A ládák mellett egy monitor azt mutatta, amint egy ocsmány külsejű, sózott halra emlékeztető valamin éppen egy egész rovarraj lakmározik.
– Ööee! – hallatszott az egyik látogató felől.
– A láda be van kamerázva – mondta Billy. – Ezeket hívják húsevő rovaroknak. Mindent felfalnak, csak a csontot hagyják meg.
A kisfiú vigyorogva megrángatta az apja kezét. A csoport többi tagja feszengve mosolygott. Húsevő rovarok! Az élet néha tényleg egy B-filmre emlékeztetett.
Billy pillantása megakadt az egyik fiatal látogatón. Avíttas öltönyt viselt: a viseltesre hordott elegáns ruha furcsán festett egy ilyen korú emberen.
A gallérján csillag formájú kitűzőt viselt, a középpontból szétfutó vonalak közül kettő kis kunkorban végződött. A férfi szaporán jegyzetelt. Egymás után írta tele a füzete lapjait.
Mind hobbiját, mind szakmáját tekintve taxonómus lehetett, legalábbis Billy már régen rájött, hogy ezekre a látogatásokra meglehetősen korlátozott érdeklődési körű emberek érkeznek. Egyrészt jöttek a gyerekek: elsősorban szégyenlős, fiatal fiúk, akiket majd’ szétvetett az izgalom és hihetetlenül sokat tudtak arról, amit idebent láttak. És természetesen ott voltak a velük érkező szülők. Aztán a visszahúzódó huszonévesek, akik legalább annyira lelkes mindentudókként viselkedtek, mint a kisgyerekek.
Pár turista, akik letértek a szokásos útvonalakról.
És nyilvánvalóan a megszállottak.
Ők voltak az egyedüliek, akik még a kisgyerekeknél is többet tudtak.
Néha meg sem szólaltak, máskor viszont túlságosan harsány kérdésekkel szakították félbe Billy előadását, vagy fontoskodó, szorongó izgalommal igazították ki valamilyen tudományos apróságban. Az utóbbi néhány hétben határozottan megszaporodtak.
– Mintha a nyárutó kicsalná a fészkükből a csodabogarakat – magyarázta Billy pár nappal ezelőtt Leon nevű barátjának egy pubban a Temze partján. – Ma az egyik látogató több kiló Csillagflotta-kitűzőt viselt. Sajnos nem az én műszakomban történt.
– Mekkora fasiszta vagy! – közölte vele Leon. – Mi ez az előítélet a kockákkal szemben?
– Ugyan már! – mondta Billy. – Az olyan lenne, mintha egy kicsit magamat is utálnám, nem?
– Olyasmi. De akkor is remekül álcázod magad. Mintha a normális emberek között élnél beépített ügynökként. Bármikor kisurranhatsz a kockák gettójából, mert nem látszik rajtad a billog, és ennivalóval, ruhával meg a külvilág híreivel térsz vissza.
– Mmm, kellemes hasonlat.
– Rendben – mondta most Billy, miközben a kollégáit kerülgették a folyosón. – Szia, Kath! – szólt oda az egyik ichthiológusnak. – Brendan! – biccentett egy másik kurátor felé, aki vissza is köszönt: – Hogysmint, Lombik?
– Haladjunk, haladjunk! – mondta Billy. – És ne aggódjanak, nem hagyjuk ki a fő attrakciót sem.
Lombik? Billy látta, hogy a látogatók közül ketten is összenéznek, tényleg jól hallották-e.
A gúnynevet egy liverpooli munkahelyi ivászaton szerezte, rögtön a központban eltöltött első évében. A hivatásos kurátorok társaságának éves konferenciáján vettek részt. A preparálás történetével, módszertannal, múzeumi intrikákkal és a vitrinrendezés politikájával foglalkozó egész napos felszólalások után az esti lazítás a „hogyan keveredtél ebbe a szakmába?” című kérdéssel kezdődött, majd onnan csapott át a gyermekkori emlékek felidézésébe, ami aztán némi alkohol hatására a spontán „önéletrajzi blöffnek” elnevezett játékba váltott. Mindenkinek mondania kellett magáról egy állítólagosan igaz, mégis valószínűtlen dolgot – evett már csigát, vett részt csoportszexben, fel akarta gyújtani az iskoláját, ilyesmik -, hogy a többiek utána lármásan megvitathassák, vajon igaz-e.
Billy halálosan komoly arccal közölte velük, hogy ő a világon a legelső ember, aki sikeres mesterséges megtermékenyítésnek köszönhetően született, csak utólag a labor, a belső politikai harcok és egy kérdéses belegyező nyilatkozat miatt nem ismerték el a létezését, ezért pár hónappal később hivatalosan teljesen más kapta az elismerést. Amikor a részletekről faggatták, részeg lezserséggel sorolta fel az orvosokat, megnevezte a helyszínt és még az eljárás egyik kisebb komplikációjáról is beszámolt. Viszont mielőtt a többiek megtették volna tétjeiket, és Billy elárulhatta volna, vajon igazat beszélt-e, a beszélgetés váratlanul más témára terelődött, és megfeledkeztek a játékról. Két nappal később, már Londonban az egyik kollégája aztán rákérdezett, hogy akkor mindez tényleg így történt-e.
– Hát persze – felelte Billy a móka kedvéért teljesen kifejezéstelen hangon, ami egyszerre jelenthette, hogy „persze” vagy „ugyan már”. Ettől azóta sem szabadulhatott. Bár nagy eséllyel senki sem vette komolyan, rajta ragadt a „Lombikbébi” becenév és ennek egyéb változatai.
Elsétáltak az egyik biztonsági őr mellett: nagydarab, erőszakos kinézetű férfi volt, aki kopaszra borotválta a fejét, és annak idején kigyúrt izmaira már rárakódott a háj. Pár évvel lehetett idősebb Billynél, és egy elcsípett beszélgetésfoszlány alapján Valamilyen Dane-nek hívták. Mint minden alkalommal, Billy most is biccentett neki, és próbálta elcsípni a tekintetét.
Mint minden alkalommal, Valamilyen Dane ezúttal sem reagált az udvarias köszönésre, amit Billy aránytalanul komolyan zokon vett.
Viszont abban a pillanatban, amikor a lengőajtó meglendült visszafelé, észrevette, hogy Dane vele ellentétben valaki mást mégis felismert. A biztonsági őr kurtán bólintott a kitűzőt viselő, izgága fiatalembernek, aki éppen csak észrevehetően visszanézett rá. Billyt ez határozottan meglepte, és amikor a helyére csattanó ajtó elválasztotta őket egymástól, azt is látta, hogy Dane figyelmét ez nem kerülte el.
Dane ismerőse kerülte Billy tekintetét.
– Érzik, hogy kezd hűvösebb lenni? – kérdezte Billy, és a fejét ingatta.
Sürgető mozdulatokkal tessékelte át a vendégeket az időzáras ajtókon. – Ezzel védekezünk a párolgás ellen. Arra is vigyáznunk kell, nehogy tűz üssön ki. Rengeteg alkohollal dolgozunk, értik, szóval… – Széles mozdulatokkal robbanást imitált.
A látogatók megtorpantak. A preparátumok útvesztőjében álltak. Osztályokba sorolt ritkaságok között. Polcok és üvegedények több kilométeres labirintusában. Minden tartályban egy mozdulatlan állat lebegett. Hirtelen még a hangok is eltompultak, mintha a csoportra is láthatatlan burát borítottak volna.
A konzervált példányok agyatlanul bámulták őket, némelyik színtelen belsőségeit mutogatta. Lepényhalak lebegtek a megbarnult üveg mögött.
A szépiaszínűre fakult, kucorgó egerek groteszk csomói eltett savanyúságra emlékeztettek. Akadtak abnormális példányok is, plusz végtagokkal, vagy misztikus formájú embriók. Mindent takarosan felcímkéztek, mint egy könyvtárban a köteteket.
– Látják? – kérdezte Billy.
Már csak egy ajtó választotta el őket attól, amiért valójában idejöttek.
Billy pontosan tudta, mi fog történni: sokszor látta már ugyanezt.
Amikor belépnek a tartálynak otthont adó terembe a Darwin Központ szívében, egy pillanatra nem szól majd semmit, hagyja őket szemlélődni.
A hatalmas helyiség falait szintén polcok borították, azokon pedig újabb
üvegtartályok százai sorakoztak, némelyik mellkasig ért, mások nem lehettek nagyobbak egy vizespohárnál. Mindegyikből gyászos állatpofák kandikáltak elő. Ez volt a Linné-rendszerre épülő lakberendezés, az egymáshoz kapcsolódó fajokból összeállt fali mozaik. Imitt-amott acéltartályok magasodtak, indaként lógtak a csigákról a kötelek. Nem mintha mindez bárkinek feltűnne.
Mindenki ugyanazt nézi majd, a terem közepén álló hatalmas tartályt.
Mindannyian ezért jöttek, azért a roppant, rózsaszínes formáért. A mozdulatlan fenségességért – a belassított bomlásért, az oldatot elhomályosító varosodásért. Senkit sem érdekelt, milyen régen semmivé fonnyadtak a szemek, nem zavarta őket a bőr beteges színe, vagy az, hogy mennyire megtekeredtek a kusza végtagok, mintha mosogatórongyként csavarták volna ki az összeset. Ezért érkeztek, ezért a látványért.
Ott lebeg majd előttük a bizarrul nagy, súlyos, csápos, szépiaszínű látványosság.
Az Architeutis dux. Az óriáspolip.
– 8,62 méter hosszú – szólal meg Billy ilyenkor. – Ismerünk ennél nagyobbakat is, de azért nem egy sneci, az biztos. – A látogatók közben lassan körbejárják az üvegtartályt. – 2004-ben bukkantak rá a Falkland-szigeteknél.
– Sóoldat és formalin keverékében tároljuk. A tartályt ugyanaz a cég készítette, akik Damien Hirstét is. Tudják, aki beengedte magához a cápát.
– Ha a látogatók között gyerekek is vannak, ők most már az üveghez hajolva bámulják a polipot, amilyen közelről csak lehet.
– A szemei huszonhárom, huszonnégy centiméter átmérőjűek lehettek – folytatja Billy. A látogatók az ujjaik között méregetik, az mekkora, a gyerekek a lehető legnagyobbra kerekítik a szemüket utánzásból. – Igen, mint egy tányér. – Ezt minden alkalommal elmondta, és közben mindig eszébe jutott Hans Christian Andersen meséje, meg az a kutya, amelynek akkora a szeme, mint a teásfindzsa. – Sajnos a szemeket rendkívül nehéz tartósítani, ezért azok már nincsenek meg. Ugyanazzal az oldattal injekcióztuk be, mint amelyben úszik, nehogy belülről rohadjon szét.
– Még élt, amikor kifogták.
A mondat hallatán sokakból meglepett hökkenés szalad ki. Mindegyiküknek ugyanaz jut az eszébe: seregnyi tekergőző csáp, húszezer mérföld a tenger alatt, fejszés emberek a mélységből feltörő borzalom ellen. A ragadozó hústömlőről kötéltekercsként göngyölődnek le a végtagok, hogy iszonytató szorításukba kapják a hajó vaskorlátait.
A valóság természetesen nem is lehetett volna különbözőbb. A felszínen egy óriáspolip megzavarodott, elgyengült, halálra ítélt roncs. Valószínűleg ezt is megrémítette a szabad levegő, összenyomta a saját súlya, talán éppen csak zihálni volt képes a szifóján keresztül, mielőtt görcsösen vonagló, haldokló, zselészerű masszává dermedt volna. De persze mindez nem számított. Bárhogyan is tört fel a mélyből, azt nem lehetett valós tényekre csupaszítva elmesélni.
A polip tányérnyi szemgödrei tehát üresen bámulnak rájuk, Billy pedig jól ismert kérdésekre válaszolgat:
– Archie a neve.
– Az Architeutis miatt. Jó, mi?
– Igen, bár szerintünk feltehetően lány.
Billy itt volt, amikor a jégre tett, tartósítószerrel átitatott szövetekbe göngyölt polip megérkezett, és segített lebontani róla a pólyát. Saját kezűleg masszírozta a halott húst, buzgón gyúrta a szöveteket, hogy érezze, hova jutott a tartósítószerekből, és hova nem. Ez annyira lefoglalta, hogy valamiért mintha észre sem vette volna magát a lényt. Csak miután mindennel végzett, és az állat a tartályba került, akkor tudatosult benne az egész – akkor fogta fel, mi is történt itt. Hol közelebb lépett az üveghez, hol elhúzódott tőle, a fénytörés miatt folyamatosan változó formát nézte, a varázslatos módon dermedten is mozgó alakot.
Nem típuspéldány volt, ami palackozott platóni ideaként határozná meg a fajtája többi tagját. Viszont teljesen épen maradt meg, és nem is tervezték felvágni soha.
A látogatók közben, ha felületesen is, de kezdik észrevenni a teremben elhelyezett egyéb preparátumokat is. A masnivá tekeredett kardos szíjhalat,
a hangyászsünt, a több palacknyi majmot. A helyiség túlsó végében pedig, az üvegezett vitrinben azt a tizenhárom tégelyt.
– Tudja valaki, mik lehetnek ezek? – kérdezi ilyenkor Billy. – Lépjünk csak közelebb.
Ezeket a tárolóedényeket a céduláik különböztették meg a többitől: a megbarnult tinta és a régiesen szarkalábas kézírás.
– Ezeket a példányokat egy nagyon különleges ember gyűjtötte be – mondja Billy a csoporttal érkező gyerekeknek. – No, ki tudja elolvasni azt a szót ott? És kit tudja, mit jelent? Mi lehet az a „Beagle”? Páran rá szoktak jönni. Ilyenkor eltátott szájjal meredtek a teljesen hétköznapi polcon sorakozó hihetetlen minigyűjteményre. A kisállatokat kétszáz évvel ezelőtt, egy dél-amerikai hajóúton az az ember fogta be, segítette át fájdalommentesen a halálba, preparálta és katalogizálta, akit Charles Darwinnak hívtak.
– Ez az ő kézírása – magyarázza Billy. – Akkoriban még fiatal volt, még nem fogalmazta meg világraszóló elméletét. De ezek a példányok adták neki az ötletet. Ezek nem a Darwin-pintyek, de velük kezdődött minden.
Hamarosan itt a híres utazás évfordulója.
Nagy ritkán akadt valaki, aki megpróbált vitatkozni vele Darwin bámulatos felfedezéséről. Billy erről nem volt hajlandó vitát nyitni.
De az óriáspolip mellett még az evolúcióelmélet tizenhárom üvegtojása, a több évszázados, teaszínűre barnult krokodilok és mélytengeri furcsaságok is eltörpültek. Billy tökéletesen tisztában volt a darwini holmik jelentőségével, még akkor is, ha a látogatói nem. Nem számított. Bárki, aki belépett abba a terembe, azonnal a rejtelmes és cseppet sem hétköznapi érzések Schwarzschild-rádiuszába került, és a lábasfejű tetem volt a szingularitás.
Billy tehát pontosan tudta, mi és hogyan fog történni odabent. Most azonban, amint kitárta az ajtót, mégis egyszerűen sóbálvánnyá dermedt, és pár másodpercig értetlenül meredt maga elé. A látogatók csak mentek tovább, bizonytalan léptekkel kikerülték Billyt, aztán megálltak, és vártak, mert nem tudták, mit kellene látniuk.
A terem közepén nem volt semmi. Minden egyes preparátum a tetthellyé vált üres teret nézte. A kilencméteres tartály, a több ezer liter sós víz és formalin, a döglött óriáspolip mind nyomtalanul eltűnt.
2.
Alig néhány pillanattal azután, hogy Billy kiabálni kezdett, máris megérkeztek a kollégái, és vagy a szájukat tátották, vagy üvöltve kérdezgették, hogy mi történt itt, mi a fészkes fene ez, és hol az istenben van az a rohadt polip? A látogatókat gyorsan kikísérték az épületből. Billyben utólag csak az maradt meg a kapkodó kitessékelésből, milyen keservesen hüppögött a kisfiú, aki pont azt nem láthatta, amiért jött. Biológusok, kurátorok, biztonsági őrök csődültek be az ajtón, és ostoba arccal bámulták a terem közepén tátongó űrt.
– Mi…? – mondogatták, úgy, mint nem sokkal előttük Billy. – De hát hova…? Futótűzként terjedt a hír. Mindenki szobáról szobára rohangált, mintha keresnének valamit, mintha csak rossz helyre pakoltak volna egy példányt, és úgyis mindjárt előkerül egy fiókos szekrény alól.
– Ez lehetetlen, ez lehetetlen – mondogatta egy Joesie nevű biofizikus, és jól mondta, ez lehetetlen, nem tűnhetett el egyszerűen ennyi mázsa tengermélyi hús. Nyomát sem látták gyanús emelőknek. A falon sem éktelenkedett rajzfilmbe illő tartály vagy polip alakú lyuk. Nem tűnhetett el, mégis eltűnt.
Erre a helyzetre nem létezett vészforgatókönyv. Azt mindenki tudta, mit kell tenni, amikor esetleg kifolynak a veszélyes vegyszerek. Mindenesetre létezett egy speciális szabályrendszer, ha eltörne egy preparátum tartálya, ha nem stimmelnének az eredmények, még arra is, ha egy látogató megvadulna és tombolni kezdene. De ez… – gondolta Billy. – Mi a fészkes fene legyen most?
Végül a rendőrség is megérkezett, egy egész zajosan dobogó csapat. A központ munkatársai egymáshoz húzódva, görnyedten ácsorogtak, mintha jéghideg tengermélyi vízzel fröcskölték volna össze őket. A rendőrök megpróbálták felvenni a tanúvallomásokat.
– Sajnos én ezt nem értem… – Talán éppen ezt mondta valaki.
– Eltűnt!
A termet lezárták ugyan, de Billy maradhatott, mivel ő fedezte fel a bűntényt. A polip hűlt helye mellett mondta tollba a vallomását. Miután végeztek, kihasználta az alkalmat, amikor kérdeztek valamit a rendőrtől, aki kihallgatta, és gyorsan félrehúzódott. Nézte, hogyan dolgoznak a rendőrök.
Az egyenruhások a vénséges exállatokat nézték, akik némán bámultak vissza rájuk meg az óriás tartály üresen tátongó helyére, a nagy semmire, ami pontosan akkora volt, mint az eltűnt Architeuthis.
Úgy méricskélték a termet, mintha a helyiség dimenziói rejtegetnék a titkot. Billynek sem volt jobb ötlete. Most rendkívül nagynak tűnt az egész terem. Az összes többi tartály távolinak és magányosnak látszott, a preparátumok bocsánatkérően gubbasztottak a polcokon.
Billy az aljzatot nézte, amelyen az Architeuthis tartályának kellett volna
állnia. Még mindig dübörgött benne az adrenalin. Hallgatta, miről beszélgetnek a rendőrök.
– Nézd, a leghalványabb dunsztom sincsen, apám…
– A szentségit, tudod, hogy ez mit jelent, nem?
– Inkább bele se kezdek. Dobd már ide azt a mérőszalagot, légy szíves.
– De most komolyan, át kell adnunk az ügyet, ez egyértelmű…
– Mire vár, öregem? Halló! – Ez már Billynek szólt. Az egyik rendőr a maga éppen csak udvarias módján éppen megkérte, hogy takarodjon a fenébe. Kisétált az odakint ácsorgó kollégákhoz. Nagyjából foglalkozás szerint csoportosultak, topogtak és motyogtak. Billy figyelmét nem kerülte el, hogy a vezetőség tagjai vadul vitatkoznak valamin.
– Hát ezek? – kérdezte.
– Nem tudják, hogy most bezárják-e a múzeumot vagy ne – mondta Josie, aki a körmét rágcsálta.
– Micsoda? – kérdezte Billy. Lekapta a szemüvegét és szúrós szemmel, pislogva meredt rá. – Mi a töknek vitatkoznak egyáltalán? Mekkora dolgot kell elcsórnia valakinek, hogy lehúzzuk a rolót?
– Hölgyeim és uraim! – Egy idősebb rendőrtiszt hangosan tapsolt. Az emberei lassan odagyűltek mellé. Oldalra hajtott fejjel hallgatták a vállukra erősített adóvevőket, és motyogtak. – Mulholland főfelügyelő vagyok.
Köszönöm a türelmüket. Elnézést a várakozásért. – A múzeum dolgozói felhorkantak, egyik lábukról a másikra álltak, a körmüket rágták.
– Hölgyeim és uraim, az első kérésem az, hogy a történtekről ne beszéljenek senkinek – folytatta Mulholland. A háta mögött fiatal rendőrnő surrant be a terembe. Rendetlen volt rajta az egyenruha. Éppen telefonált, valószínűleg headsettel, mert csak motyogott maga elé a semmibe. Billy alaposan szemügyre vette.
– Kérem, ne beszéljenek erről senkinek – ismételte meg Mulholland.
A teremben majdnem teljesen elhalt a suttogás.
– Nos – mondta Mulholland pillanatnyi szünet után. – Ki fedezte fel az eltűnést? – Billy jelentkezett. – Ezek szerint ön Mr. Harrow – mondta Mulholland. – Megkérhetem önöket, hogy legyenek még egy kis türelemmel? Igen, tudom, hogy már mindent elmondtak, amit tudtak. Az embereim mindenkivel váltanak majd pár szót.
A múzeumi dolgozók engedelmeskedtek. Mulholland Billyhez lépett.
– Mr. Harrow! – mondta. – Olvastam a vallomását. Hálás lennék, ha körbevezetne. Megoldható, hogy pontosan ugyanazon az útvonalon menjünk, mint a csoportja? – Billynek most tűnt fel, hogy a fiatal rendőrnő közben eltűnt.
– Mit keres? – kérdezte. – Azt hiszi, talán megtalálja a…?
Mulholland szelíd pillantást vetett rá, mint egy lassú felfogású kisgyerekre.
– Nyomokat.
Nyomokat! Billy a hajába túrt. Milyen nyomokat találnak majd? Egy titokban felépített hatalmas daru nyomát? A tartósítófolyadék felszáradóban lévő tócsáit követik majd, mintha elszórt kenyérmorzsák lennének? Na persze.
Mulholland összehívta a kollégáit, majd megkérte Billyt, hogy vezesse őket körbe a központban. Ez az idegenvezetés a megszokott rutin rövidített paródiája lett. A rendőrök mindent megfogdostak, és mindenről tudni akarták, micsoda. „Enzimoldat” – felelte Billy, vagy: – „Jelenléti ív.”
– Minden rendben, Mr. Harrow? – kérdezte váratlanul Mulholland.
– Elég megrázó dolog ez, nem gondolja? De Billy nem csak ezért vetett lopott pillantásokat a háta mögé. Mintha zajt hallott volna. Rendkívül halk csörömpölést, mint amikor az elejtett csőrös pohár végiggurul a padlón. Nem most hallotta először. Alig egy éve dolgozott a központban, amikor teljesen rendszertelen pillanatokban már felfigyelt néhány hasonlóan ide nem illő neszre. Néha megpróbált utánajárni, mi lehet a hangok forrása, de mindig üres szobákba jutott, vagy olyan folyosókra követte a gördülő üveg csilingelését, ahova senki sem juthatott be.
Billy végül arra a következtetésre jutott, hogy ezek az éppen csak elcsípett zörejek mindössze a fejében léteznek. Mindig a különösen feszült pillanatokban tapasztalt ilyesmit. Másoknak is megemlítette a dolgot, és páran ugyan gyanakodva pillantottak rá, de a legtöbben inkább vicces történeteket meséltek arról, hogy stresszhelyzetben libabőrösek lesznek vagy izomrángást kapnak, és így Billy is viszonylag optimista maradt.
A tartály termében még mindig dolgoztak a helyszínelők: az asztalokat ecsetelték, fotózták, méricskélték. Billy karba fonta a kezét, és csak a fejét csóválta.
– Tutira a kaliforniai furkók voltak. – Miután visszatért a várakozó munkatársakhoz, az egyik közvetlen kollégájával még viccelődtek egy kicsit a rivális intézetek rovására. Hátha drámai fordulatot vett a preparáció módszertanával kapcsolatos régi vita.
– Az új-zélandiak! – mondta Billy. – O’Shea végül engedett a kísértésnek.
Billy nem ment rögtön haza. Ezer éve megbeszélt találkozója volt az egyik barátjával.
Leonnal egyetemista koruk óta ismerték egymást: egy intézményben tanultak, csak különböző szakokon. Leon később elkezdett egy doktori kurzust az egyik londoni irodalomtanszéken, bár sohasem beszélt róla.
Amióta az eszét tudta, egy könyvön dolgozott, amelynek a Hátborzongató szirom címet adta.
– Nem is tudtam, hogy indulni akarsz a selejt címek olimpiáján – jegyezte meg Billy, amikor Leon ezt először megemlítette neki.
– Ha nem a tudatlanság mocsarában dagonyáznál állandóan, tudhatnád, hogy ez a cím a legnagyobb kicseszés a franciákkal. Egyik szót sem lehet lefordítani a fura nyelvükre.
Leon Hoxton peremén, a kerület még éppen elfogadható részen élt.
Túlságosan komolyan vette önjelölt kötelességét, hogy Vergiliusként vezesse az életben Billy Dantéját, és állandóan a művészvilág különböző eseményeire cipelte magával barátját, ha pedig Billy nem tudott elmenni, akkor túlzásokkal és hatalmas lódításokkal ecsetelve részletesen elmesélte neki, miről maradt le. Amióta csak ismerték egymást, Billy örök anekdotatúltengésben szenvedett és folyamatosan sztorikkal tartozott a barátjának.
A borotvált fejű, sovány Leon a hidegben, ostoba zakójában ücsörgött a pizzéria előtt, kinyújtott, pipaszár lábakkal.
– Mondd, Richmal, hol voltál, miközben egész életemben epekedve vártalak? – kurjantotta. Leon egyszer régen úgy döntött, hogy a kék szemű Billyt egy másik rosszfiúról, a Just William könyvsorozat Williamjéről nevezték el, ezért teljesen illogikus módon átkeresztelte a könyvek szerzőjének nevére.
– Chipping Nortonban – felelte Billy, és megpaskolta Leon fejét. – Meg Theydon Bois-ban. Mi a helyzet az intellektuális hadszíntéren? Marge, Leon barátnője puszira nyújtotta az arcát. Mint mindig, a nyakában most is ott csillogott a feszület.
Eddig alig néhányszor találkoztak.
– Térítő típus? – kérdezte Billy az első alkalom után.
– Dehogy! Katolikus suli. A bűntudat apró, jézusforma mementóját hordja a cickói között.
Marge vonzó nő volt, némi súlyfelesleggel, mint Leon barátnőinek többsége. Nem sokkal volt idősebb Leonnál, de emós külsejéhez már mindenképpen túlkorosnak számított.
– Ha azt mered mondani, hogy rubensi alkat vagy töltött galamb, megjárod
– közölte Leon még akkor.
– Hogy jön ide a galamb?
– Egyébként meg milyen „túl öreg”, te nyomorult? Pauley Perette az NCIS-ből sokkal idősebb.
– Az meg kicsoda? Marge részmunkaidőben dolgozott Southwark kerület ingatlanosztályán, mellette pedig videóinstallációkkal foglalkozott. Egy drone zenekar koncertjén találkoztak Leonnal valamelyik galériában. Leonról lepergett Billy összes Simpson családos poénja, és közölte, hogy a Marge valójában felvett név, egészen pontosan a Marginalia rövidítése.
– Ne már! Képzeld, akkor mi lehet a valódi neve!
– Billy! – mondta Leon. – Ne legyél már ekkora bunkó.
– Ha tudni akarod – közölte Leon, miközben Billy helyet foglalt -, egészen eddig egy csapat nagyon fura galambot figyeltünk az egyik bank épülete előtt.
– Könyvekről vitatkoztunk – mondta Marge.
– Másról nem is igazán érdemes vitatkozni – felelte Billy. – Mi volt a téma?
– Ne tereld el a figyelmét! – szólt közbe Leon, de Marge addigra már válaszolt is: – Virginia Woolf Edward Lear ellen.
– Krisztusom – sóhajtotta Billy. – Tényleg csak ez a két választásom van?
– Részemről Learre voksoltam – mondta Leon. – Részben azért, mert hűséges vagyok az „L” betűhöz. Másrészt pedig azért, mert ha a mókás zagyvaság és a sznob butaság között kell választanom, akkor teljesen nyilvánvaló a döntésem.
– Látszik, hogy sohasem olvastad a Három adomány szószedetét – mondta Marge. – Nonszenszet akarsz? Woolf a katonákat bélontónak nevezi, a heroizmus nála botulizmus, a hős meg ebből következően butélia, vagy ha jobban tetszik, palack.
– Lear? – kérdezte Billy. – Ez most komoly? Hogy a téblábok földjén a mügyegügyék élnek? – Levette a szemüvegét és megdörgölte az orrnyergét.
– Nade. Szeretnék elmesélni nektek valamit. Ma történt – mondta kis szünet után, aztán nem tudta, hogyan folytassa. Leon és Marge értetlenül meredt rá.
Billy ismét megpróbálta. A fejét csóválta. Úgy tátogott, mintha valami a torkán akadt volna. Szinte úgy kellett kipréselnie a szavakat a szájából.
– Az egyik… Eltűnt az óriáspolipunk. – Abban a pillanatban, amint kimondta, mintha láthatatlan hártya szakadt volna át.
– Mi? – kérdezte Leon.
– Én ezt nem… – kezdte Marge.
– Nem, én sem értek semmit az egészből. – Billy lépésről lépesre elmesélte nekik az egész lehetetlen eseménysort.
– Eltűnt? Hogyhogy eltűnt? És miért nem hallottunk erről? – szólalt meg végül Leon.
– Nem tudom. Én is azt hittem volna… bár a rendőrség mindenkit arra kért, hogy ne tegyünk róla említést… hoppá, hát nem kiment a fejemből? Szóval nem gondoltam volna, hogy a többiek tényleg tartják a szájukat.
Azt hittem, estére tele lesznek az üggyel a bulvárlapok.
– És ha fentről kapott tilos jelzést a dolog? – vetette fel Leon. – Tudod, mint amikor államérdekből befagyasztanak egy témát? Billy csak a vállát vonogatta.
– Hosszú távon ez úgysem fog menni… A csapat fele valószínűleg már telehányta a sztorival a blogoszférát.
– És valaki nagy eséllyel most regisztrálja be az elveszettpolip pont com címet – tette hozzá Marge.
Billy megint vállat vont.
– Meglehet. Az a nagy helyzet, hogy idefelé jövet én is azon agyaltam, mi lenne, ha… szóval majdnem magamban tartottam. Tényleg halálra rémisztett ez az egész. De nem is attól paráztam be, hogy a rendőrök megtiltották… hanem attól, hogy ami történt, az tényleg abszolút lehetetlen.
Mire késő este elindult hazafelé, iszonyatos vihar támadt, és kellemetlenül bizsergető elektromossággal töltötte meg a levegőt. A felhők sötétbarnára színezték az eget. A tetőkről sisteregve zubogott az eső, mint a nyilvános vécék faláról az öblítővíz.
Amint belépett haringey-i lakása ajtaján – egészen pontosan abban a pillanatban, amint átlépett a küszöbön -, megcsörrent a telefonja. Az ablakon
át nézte az ázott fákat és a tetőket. A szemközti ház tetején tölcsérszerűen kavargó, szemetet sodró szél örvénylett egy ázott mókus körül. Az állat megrázta a fejét és visszanézett Billyre.
– Halló? – mondta Billy. – Igen, én vagyok az. Billy Harrow.
– …blablabla, már azt hittem, sohasem ér haza. Akkor holnap számíthatunk magára, igaz? – kérdezte egy női hang a vonal végén.
– Várjon, miről van szó? – A mókus még mindig őt nézte. Billy szabatos mozdulattal beintett neki. Húzzál el innen, tette hozzá némán artikulálva.
Aztán hátat fordított az ablaknak, és próbált a beszélgetésre koncentrálni.
– Elnézést, de ki maga?
– Mi az, süket? Szívesebben jártatja a száját, mi? Ahelyett, hogy másokra figyelne. A rendőrségtől telefonálok, öregem. Akkor holnap. Ezt felfogta?
– Rendőrség? – kérdezte Billy. – Menjek vissza a múzeumba? Azt…
– Nem a múzeumba. Az őrsre. Pucolja ki a fülét, a kurva mindenit! – Csend. – Ott van még?
– …Nézze, nem tetszik ez a hangnem, és…
– Egen, nekem meg az nem tetszik, hogy jár a szája, pedig világosan megmondták, mi az, amit ne tegyen. – A nő lediktált egy címet. Billy lefirkantotta valamelyik ételfutár étlapjára, aztán értetlenül pislogott.
– Hova? De hát ez Cricklewood! Az a múzeumnak még csak a közelében sincsen. Mi…? Miért onnan küldtek le embert a múzeumba?
– Végeztünk, pajtás. Csak érjen oda. Szóval holnap. – A nő letette, Billy pedig még sokáig állt ott a hűvösben, és a süket kagylót bámulta. Az ablakok halk neszeket hallattak a szélben, mintha az üveg izgett-mozgott volna a keretben. Billy még mindig a telefont nézte. Bosszantotta, milyen ösztönösen szeretett volna engedelmeskedni az utasításnak.
3.
Billy rosszakat álmodott. Nem ő volt az egyetlen. Akkor még nem tudhatta, hogy városszerte arattak a rémálmok. Több száz ismeretlen forgolódott verejtékezve, mit sem sejtve a többi sorstársról, akikkel nyilvánvalóan nem hasonlították össze a tüneteiket. A rémálmokat nem az időjárás okozta.
Ha Billy tényleg el akart menni a találkozóra, amelyre berendelték – habár még mindig azzal hitegette magát, hogy úgysem megy el -, a fél városon át kellett küzdenie magát. Eljátszott a gondolattal – azaz megint csak úgy tett, mintha egy pillanatra is komolyan gondolná a lehetőséget -, hogy felhívja az apját. Persze nem tette meg. Elkezdte beütni Leon számát, de ezt sem fejezte be. Már mindent elmondott neki, mi mást tehetett volna hozzá? Olyan szívesen mesélt volna még valakinek a rejtélyes eltűnésről, a bizarr bűntettről. Gondolatban gyorsan végigpörgetett pár próbameghallgatást különböző emberekkel, de mire tárcsázott volna, újra elhagyta az ereje.
A mókus még mindig nem tágított. Billy egészen biztos volt benne, hogy ugyanaz a jószág figyelte az esőcsatornából: mint egy beásott katona a frontvonalon. Nem ment be a munkahelyére. Azt sem tudta, vajon aznap lesz-e odabent bárki, és nem is hívta fel a múzeumot. Senkinek sem telefonált.
Végül aztán – késő délután, amikor az ég kezdett sivár egyenszürkére váltani, jóval később, mint goromba telefonálója utasította, talán gyerekes engedetlenségből – kilépett a lakásból, kisétált a lépcsőházból, és a kisboltok kirakatai előtt ballagva Manor House kerülete felé, a 253-as busz irányába tartott. Bokamagasságban elétolakodó csomagolópapírok között gázolt. A szél egyesével kapkodta le a bűnbánatra buzdító röplapokat egy elfeledett papírkupacról. A busz emeletéről a buszmegállók tetejét nézte, ahová lehullott levelekből szobrok épültek.
Camdenben átszállt a földalattira, valahol máshol ismét lépcsőt mászott, megint buszra szállt. Állandóan előkapkodta a mobilját, de mindössze egyetlen üzenetet kapott, azt is Leontól – MONDD H MA NEM VESZTETTÉL EL SEMMI FONTOSAT!! Az út hátralévő részében London eddig ismeretlen részét bámulta, ami mégis idegesítően ismerősnek tűnt a középkategóriás üzletek, az olcsó kajáldák és a lámpaoszlopokra aggatott, még kivilágítatlan karácsonyi díszítések miatt, amelyeket vagy túl korán tettek fel, vagy még tavalyról lengedeztek itt, mint valami bizarr teregetnivaló.
Közben zenét hallgatott, a fülesében MIA és egy feltörekvő rapper vívott egymással zenei párbajt. Miért nem követelte, hogy a rendőrség autót küldjön érte, ha már egy ilyen nevetségesen messzi őrsön van a központjuk? Hiába hallgatott zenét, mégis állandóan megrémisztették a zajok. Most először történt meg vele, hogy a Darwin Központ folyosóin kívül is hallotta – vagy képzelte – a görgő üvegek hangját. Valami nem volt rendben a kora esti fényekkel. Minden el van szúrva, gondolta Billy. Mintha az Architeutis puffatag tömlője eddig hajszálpontosan illeszkedett volna egy képzeletbeli lyukba, és ezzel a helyén tartott volna valami nagyon fontosat a világban.
Billy úgy érezte magát, mint egy rosszul rögzített ajtó, amelyet vadul csapkod a szél.
A rendőrőrs az egyik forgalmas úttól egy sarokra állt, és sokkal nagyobb volt, mint Billy eredetileg gondolta. Azok közé a rendkívül ronda, mustársárga londoni épületek közé tartozott, amelyek piros téglás viktoriánus társaikkal ellentétben egyáltalán nem öregedtek szépen, csak egyre mocskosabbakká váltak az évek során.
Nagyon sokáig várakozott az előtérben. Kétszer is felállt, a pulthoz sétált, és Mulholland után érdeklődött.
– Egy kis türelmet kérünk, uram – mondta az első rendőr. – Az meg ki a tököm? – kérdezte a második. Billy ezeréves újságokat lapozgatott, és egyre türelmetlenebbé vált.
– Mr. Harrow? Billy Harrow? A közeledő alak nem Mulholland volt, hanem egy alacsony, sovány, nagyon elegáns férfi. Az ötvenes éveiben járhatott, átlagos ruhákat, elavult szabású zakót viselt. A kezét összekulcsolta a háta mögött. Miközben válaszra várt, többször előredőlt, és tánclépésre emlékeztető kényszermozgással, finoman hintázva lábujjhegyre állt.
– Mr. Harrow? – kérdezte újra. A hangja ugyanolyan vékonyka volt, mint a bajusza. Kezet nyújtott. – Baron főfelügyelő vagyok. Ha jól tudom, már találkozott kollégámmal, Mulhollanddal.
– Igen. Hol van?
– Nos, igen. ő nincs itt. Én vettem át az ügyet, Mr. Harrow. Bizonyos értelemben. – Félrebiccentett fejjel mérte végig Billyt. – Elnézést, amiért megvárakoztattuk, és igazán hálásak vagyunk, hogy bejött.
– Átveszi az ügyet? Ezt meg hogy érti? – kérdezte Billy. – Nem tudom, kivel beszéltem tegnap este, de erről nem szólt… őszintén szóval iszonyúan bunkó volt.
– Mondjuk, az embereink éppen a munkahelyén nyüzsögnek – folytatta Baron -, szóval olyan sok munkája amúgy sem maradt mára, nem igaz? Attól tartok, amíg nem végzünk odabent, maga sem fog állatokat dunsztolni. Vegye úgy, hogy szabadságon van.
– De most komolyan, mi folyik itt? – Baron neonfényes folyosókon vezette keresztül. Billy csak most, a fehér ragyogásban vette észre, milyen koszos a szemüvege. – Miért vették át az ügyet? És miért egy ilyen eldugott helyen van az irodájuk? Mármint nem akarom megsérteni, de…
– Mindenesetre azt megígérhetem – folytatta Baron zavartalanul -, hogy nem raboljuk feleslegesen az idejét.
– Azt sem tudom, egyáltalán miben segíthetek – felelte Billy. – Már mindent elmondtam, amit tudok. Úgy értem, Mulhollandnak. Elszúrt valamit? Maguknak kell takarítaniuk utána? Baron hirtelen megállt, és Billyre nézett.
– Olyan ez, mint egy film, nem? – kérdezte, és elmosolyodott. – Maga azt mondja, „de hát már mindent elmondtam”, mire én azt felelem, „nem baj, most majd nekem is elmondhatja”, de maga nem bízik bennem, ezért kicsit még tipegünk egymás körül, aztán jön még néhány kérdés, mire maga elszörnyedve rám néz, és azt mondja, „csak nem gondolja, hogy bármi közöm lehet a dologhoz?”. És így táncolunk körbe-körbe még egy darabig.
Billy szólni sem tudott. Baron arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly.
– Biztosíthatom, Mr. Harrow – mondta -, hogy jelen esetben szó sincs ilyesmiről. Becsületszavamra. – Esküre emelte a kezét, mint egy kiscserkész.
Billy alig bírt megszólalni.
– Eszembe sem jutott… – kezdte végül.
– Szóval miután ezt tisztáztuk – mondta Baron -, gondolja, hogy sutba dobhatjuk az unalomig ismert forgatókönyvet, és számíthatok a segítségére? Kiváló, Mr. Harrow. – Vékony hangja szinte trillázott. – Pazar. No, essünk is túl rajta.
Billy életében először járt kihallgatószobában. Pontosan olyan volt, mint a filmekben. Szűk, bézs színű, ablaktalan helyiség. Az asztal túloldalán egy nő és egy másik férfi várakozott. A férfi a negyvenes éveiben járhatott, magas volt és nagydarab. Jellegtelen fekete öltönyt viselt. Elöl látványosan kopaszodott, maradék haját szigorúan rövidre nyíratta. Összekulcsolt kézzel, kifejezéstelen tekintettel meredt Billyre.
Billy a nőre nézett. A legszembetűnőbb az életkora volt. A kamaszkorból ugyan már kinőtt, de nem sokkal. A fiatalember most jött rá, hogy ugyanezt a rendőrnőt látta felbukkanni a múzeumban. A londoni rendőrség kék egyenruháját viselte, de sokkal lezserebbül, mint azt valószínűleg az előírások engedték. A zubbonyt mintha éppen csak magára kapta volna, és be sem gombolta. A ruha tiszta volt, de gyűrött, ráncos és csálé. A sminkje is jóval erősebbnek tűnt, mint amit Billy szerint a testület illemkódexe engedélyezett, szőke haját gondosan kócosnak látszó tüskékbe fésülte.
Úgy nézett ki, mint egy iskolás, aki ugyan pontosan betartja az uniformis viselésére vonatkozó szabályokat, de mindenáron a végletekig feszíti a húrt. Fel sem pillantott, ezért Billy az arcát sem látta tisztán.
– Nohát akkor – mondta Baron. A másik férfi bólintott. A fiatal rendőrlány a falnak támaszkodott, és a mobilját piszkálgatta.
– Teát esetleg? – kérdezte Baron, és az egyik szék felé intett. – Kávét? Abszintot? Csak viccelek ám. Szívesen mondanám, hogy „Esetleg rágyújt?”, de hát manapság ugye… gondolom, megérti.
– Nem kérek semmit – válaszolta Billy. – Csak azt szeretném, ha…
– Természetesen. Világos. Rendben. – Baron helyet foglalt, majd a zsebéből előhúzott gyűrött noteszlapokat kezdte tanulmányozni. A szórakozott detektív álcája nem volt túl meggyőző. – Meséljen valamit magáról, Mr. Harrow. Ha jól tudom, kurátorként dolgozik, igaz?
– Aha.
– Ez mit jelent?
– Preparátumokat készítek, katalogizálok, ilyesmik. – Billy levette a szemüvegét, a kezében forgatta, hogy ne kelljen a többiek szemébe nézni.
Közben próbálta kilesni, mit csinál a lány. – Szakértőként tanácsot adok, mi kerüljön a vitrinekbe, gondoskodom róla, hogy a kiállított példányok jó állapotban legyenek.
– Mindig is ezzel foglalkozott?
– Nagyjából igen.
– És… – Baron hunyorogva a jegyzeteibe kukkantott. – Maga preparálta a polipot, ha jól értesültem.
– Nem. Sokan dolgoztunk rajta. Igazi… csapatmunka volt. – A másik férfi Baron mellett foglalt helyet. Nem szólt semmit, csak a kezét nézte. A fiatal nő nagyot sóhajtva rábökött a telefonjára. Lehet, hogy éppen játszott.
Hangosan csettintett a nyelvével.
– Maga is ott volt a múzeumban, igaz? – kérdezte tőle Billy. A lány futó pillantást vetett rá. – Maga hívott tegnap? Késő éjjel? – A rendőrnő Amy Winehouse-osan jellegzetes frizuráját bámulta. A lány nem szólt semmit.
– Látja? – Baron egyik kezével a jegyzeteit tologatta, a másikban szorongatott tollal pedig Billyre mutatott – Túlságosan szerény. Maga a polipos fickó.
– Nem tudom, mit akar ezzel mondani. – Billy izgett-mozgott a széken.
– Ha egy ilyen fontos lelet érkezik, azzal nem egy ember foglalkozik. Mindenkire szükség van. Úgy értem… – A kezével mutatta, milyen roppant méretű dologról van szó.
– Ugyan, ugyan – mondta Baron. – Magának kifejezetten jó érzéke van az ilyesmihez, igaz? – A férfi Billy szemébe nézett. – Mindenkitől ezt hallottam.
– Nem tudom. – Billy vállat vont. – Kedvelem a puhatestűeket.
– Maga elbűvölően szerény fiatalember – mondta Baron. – És persze senkit sem verhet át.
A kurátorok munkája nem egy adott rendszertani kategóriára korlátozódott.
Ettől függetlenül a központban sokszor és sokan mondogatták, hogy Billy puhatestűi különösen speciálisak. A hangsúlyt bármelyik szóra helyezhették – lehetett Billy puhatestűi vagy Billy puhatestűi, amelyek makulátlan állapotban maradtak meg az oldatban vagy kifejezetten drámai pózokban lebegtek a tartályokban, ráadásul nem is csak az elején. Ez így persze hatalmas butaságnak hangzott: senki sem preparálhatott jobban egy tintahalat, mint egy gekkót vagy házi egeret. A vicces anekdota azonban csak nem merült feledésbe, elsősorban azért, mert tényleg akadt benne némi igazság. Pedig amikor terjedni kezdett, Billy még kifejezetten lyukas kezű munkatárs volt. Hatalmas mennyiségű csőrös poharat, kémcsövet és üveget zúzott szilánkokra, és nem egy állat teteme áztatta szét a laborja padlóját, mielőtt egészen váratlanul rá nem érzett, hogyan is kell ezt csinálni.
– Mi köze ennek bármihez? – kérdezte Billy.
– Elmondom én, mi köze ennek bármihez – felelte Baron. – Az a helyzet, Mr. Harrow, hogy két okból rángattuk ide le… vagy fel, attól függően, melyik irányban tartja a térképet. Az egyik, hogy maga fedezte fel az óriáspolip eltűnését. A másik ok ennél némileg konkrétabb. Az egyik megjegyzése miatt van itt.
– Tudja, az a nagy igazság – folytatta Baron -, hogy ilyet még az életben nem láttam. Arról már hallottam, hogy valaki lovakat lopott. Kutyákkal gyakran előfordul, nyilván. De ez… – Kuncogva csóválta a fejét. – A biztonsági őreiknek lesz mit kimagyarázni, nem igaz? Gondolom, éppen vad meaculpázás zajlik odaát, ahogyan az már lenni szokott.
– Mármint Dane-ről meg a kollégáiról van szó? – kérdezte Billy. – Lehet, nem tudom.
– Ami azt illeti, nem Dane-re gondoltam. Érdekes, hogy pont őt említette.
Nem, a magam részéről a többi őrre céloztam, bár Dane Parnell és a munkatársai is biztosan eléggé értetlenül pislognak éppen. De rájuk még visszatérünk. Felismeri, mi ez? Baron egy noteszlapot csúsztatott át az asztalon. Elnagyolt, csillagforma rajz díszelgett rajta. Talán egy napkorongból szétáradó fénysugarakat ábrázolt. A szétfutó vonalak közül két hosszabb kis kunkorban végződött.
– Ja – mondta Billy. – Az én művem. Ilyen kitűző volt az egyik pasason a csoportomban. Tegnap rajzoltam az egyik kollégájának.
– Tudja esetleg, mit ábrázol, Mr. Harrow? – kérdezte Baron. – Szólíthatom Billynek? Tudja, mi ez?
– Honnan tudnám? De az a fickó, aki ezt viselte, nem tágított mellőlem.
Egészen biztosan nem tudott észrevétlenül kisurranni és bármi… szóval bármit elkövetni. Azt észrevettem volna.
– Látta már valaha ezt a jelet? – A másik férfi most szólalt meg először.
Két összekulcsolt keze úgy szorította egymást, mintha erővel fogta volna vissza magát. Akcentusából egyáltalán nem lehetett megmondani a származását – olyan semlegesen beszélt, amit kizárólag szándékosan lehet megtanulni. – Nem mocorog valami az emlékei között? Billy nem válaszolt azonnal.
– Sajnálom – mondta végül. – Én csak… Maga kicsoda? Baron a fejét ingatta. A nagydarab férfi arca továbbra is kifejezéstelen maradt. Lassan pislantott egyet. A lány végre felpillantott a telefonjáról, és halk, ciccegő hangot hallatott.
– Az úr Patrick Vardy, Mr. Harrow – mondta Baron. Vardy kinyújtotta, majd ismét összekulcsolta a kezét. – Szintén részt vesz a nyomozásban.
De nincsen rangja – gondolta Billy. Az összes hivatalos személy, akivel eddig találkozott, Ilyenolyan közrendőr, Ikszipszilon nyomozó, Akármilyen felügyelő volt. Kivéve Vardyt. A nagydarab férfi felállt, kisétált a lámpafényből, és megállt a fal mellett.
– Tehát látta már ezelőtt? – folytatta Baron, és megkocogtatta a papírlapot.
– Nem ismerősek a kis ficakok?
– Nem tudom – válaszolta Billy. – Nem hinném. Mi ez egyáltalán? Megtudhatom?
– Azt mondta a kensingtoni kollégáknak, hogy a látogató, aki ezt a kitűzőt viselte, láthatóan… és most idézem… be volt indulva, vagy valami ilyesmi – jegyezte meg Baron. – Erről tudna bővebben mesélni?
– Igen, ezt valóban említettem Mulhollandnak – mondta Billy. – Azt nem tudom, hogy a pasas kattant volt-e vagy csak furcsa. – Vállat vont. – Akik a polip miatt jönnek, néha kicsit…
– Nem tapasztalt olyasmit, hogy mostanában többen érkeztek volna? – kérdezte Baron.
– Poliprajongók? – kérdezett vissza Billy. – Nem tudom. Lehetséges.
Néhányra emlékszem, mert beöltözve jöttek, vagy fura ruhákban. – A nő feljegyzett valamit. Billy lopva őt figyelte.
– Rendben, akkor hadd kérdezzek még egy dolgot – folytatta Baron. – Tapasztalt bármi különöset mostanában a múzeum környékén? Senki sem osztogatott feltűnően érdekes szórólapokat? Nem tüntettek? Nem lóbáltak táblákat? Feltűnt esetleg bármilyen hasonló, szokatlan ékszer valamelyik látogatón? Tudom, ezzel valójában azt kérdezem, mennyire szarka, mennyire figyeli mások csillogó holmijait. De érti, nem?
– Nem – mondta Billy. – És nem tudom. Megesett már, hogy odakint felbukkantak a dilinyósok. Ami a kitűzős pasast illeti, kérdezzék meg Dane Parnellt – tette hozzá a vállát vonogatva. – Mint már tegnap is említettem, szerintem ismerte a látogatót.
– Természetesen nagyon szívesen beszélgetnénk Dane Parnell-lel is.
Különösen annak fényében, hogy ismerik egymást a kitűzős úrral. De sajnos ez kivitelezhetetlen. – Vardy a felügyelő fülébe súgott valamit.
Baron elhallgatott, majd folytatta. – Ugyanis a különleges preparátumhoz hasonlatosan, amelynek őrzésével megbízták, sőt fogalmazhatnék úgy is, hogy a kitűzős úr példáját követve… Dane Parnell is nyomtalanul eltűnt.
– Eltűnt? Baron bólintott.
– Tartózkodási helye ismeretlen – mondta. – Kalap-kabát. Felszívódott, mint a harmat. Kámforrá vált. Vajon miért akarna eltűnni, merül fel a kérdés.
Nos, igen. Nagyon szívesen csevegnénk vele a nyomozással kapcsolatban.
– Szokott beszélgetni vele? – kérdezte váratlanul a rendőrlány. Billy ösztönösen ugrott egyet a székében, és némán bámult a fiatal nőre, aki csípőre tett kézzel meredt rá. Hadarva, vaskos londoni akcentussal beszélt.
Amúgy is sokat jár a szája, nem? Megállás nélkül dumál mindenféléről, amiről nem nagyon kéne.
– Mi…? – nyögte ki Billy. – Szerintem nem váltottunk tíz szónál többet, amióta a központban dolgozik.
– Mivel foglalkozott előtte? – kérdezte Baron.
– Halvány fogalmam sincs…
– Hogy nyüszít! – A rendőrnőt hallhatóan mulattatta a helyzet.
Billy csak pislogott. Próbálta kedélyesen felfogni a hallottakat, mosolygott, hátha a fiatal nő is visszamosolyog, de nem járt sikerrel.
– őszintén szólva – mondta – nem kedvelem különösebben a fickót. Mogorva. Még köszönni sem tud, nemhogy beszélgetni.
Baron, Vardy, meg a nő egymásra néztek, mintha szavak nélkül tanácskoznának. Felszaladó szemöldökökkel, csücsörítő ajkakkal, kurta, gyors bólintásokkal. Végül Baron törte meg a csendet.
– Nos, Mr. Harrow – mondta lassan. – Ha még bármi eszébe jut, kérem, keressen meg minket.
– Oké – bólogatott Billy. – Persze, úgy lesz. – Felemelte mindkét kezét, mint aki megadja magát.
– Maga rendes ember. – Baron felállt. Átnyújtotta a névjegyét, olyan lelkesen fogott kezet Billyvel, mintha őszintén hálás lenne neki. – Ne nagyon utazzon el sehova, rendben? Még előfordulhat, hogy akad pár kérdésünk.
– Az eléggé sanszos – mondta a fiatal nő.
– Mit jelentsen az, hogy a kitűzős férfi is eltűnt? – kérdezte Billy, de Baron csak vállat vont.
– Minden és mindenki eltűnik, nem igaz? Természetesen igazából nem tűnt el… az ugyanis feltételezné, hogy egyáltalán létezett valaha. A központ összes látogatója köteles megadni a nevét és a telefonszámát. Mindenkit felhívtunk a tegnapi csoportjából. A sziporkaszerű kitűzőt viselő úr – mondta Baron, és megkocogtatta a rajzot – neve Ed, legalábbis ezt közölte az információs pultnál. Úgy bizony, Ed. A telefonszám nem szerepel a telefonkönyvben és senki sem veszi fel.
– Usgyi vissza a könyveihez, Billy – szólalt meg Vardy, amikor Billy éppen kinyitotta az ajtót. – Nagyon csalódtam magában. – Rákoppintott a jegyzetlapra. – Nézzen utána, mit tanulhat Kooby Derrytől és Morrytól.
– A szavak különösen csengtek, de egyúttal furcsán ismerősnek is tűntek.
– Micsoda? – fordult vissza Billy a folyosóról. – Hogy mondta? – De Vardy egy legyintéssel útjára engedte.
A rendkívül értetlen Billy dél felé tartott, és közben teljesen eredménytelenül próbálta feldolgozni az egész beszélgetést. Nem tartóztatták le: bármikor távozhatott volna. Előhalászta a telefonját, hogy Leonra zúdítson mindent, de végül mégsem tette, és ezúttal sem tudta volna megfogalmazni, miért nem.
Végül nem is ment haza. Inkább London belvárosa felé vette az irányt, és továbbra sem tudott szabadulni az érzéstől, hogy figyelik. Először egy kávézóban üldögélt, aztán onnan egy könyvesbolt kávézójába vonult át, ahol könyveket lapozgatott és literszámra döntötte magába a teát.
A mobilján nem volt internet-hozzáférés, a laptopját pedig otthon hagyta, ezért nem tudott meggyőződni róla, mennyire volt helyes a megérzése, miszerint előző esti szószátyársága ellenére a hírekben egyetlen szó sem szerepel majd az óriáspolip eltűnéséről. Azt már tudta, hogy a londoni lapok biztosan nem írtak róla. Semmit sem evett, pedig teltek-múltak az órák, aztán beesteledett, majd leszállt az éjszaka is. Nem igazán csinált semmit, csak mogorván morfondírozott, és ettől egyre bosszúsabbá vált, de azért sem telefonált be a központba, inkább csak magában latolgatta a különböző lehetőségeket.
A hosszú órák alatt folyamatosan kísértette egy dolog, ami egyre csak nőtt benne, majd szabályosan mardosni kezdte belülről: az a megjegyzés, amit Vardy vetett utána. Billy biztos volt benne, hogy hallotta már ezeket a neveket, sőt jelenteniük kellett valamit a számára. Már bánta, amiért nem próbált többet kihúzni Vardyból: még abban sem volt biztos, hogyan kell rendesen leírni ezeket a neveket. Egy noteszlapra firkálgatta a lehetőségeket: kubi derri, morri, moraj, kobadara, és hasonlók.
Lesz minek utánanézni, a rohadt életbe – gondolta.
Már hazafelé tartott, amikor maga sem tudta, miért, de felfigyelt egy férfira a busz hátsó ülésén. Próbált rájönni, mi lehetett az, ami odavonzotta a tekintetét. Nem látta rendesen az arcát.
Nagydarab, széles vállú alak volt, kapucniban, és egész úton lehajtott fejjel ült. Akárhányszor Billy arrafelé fordult, a férfi még jobban összegörnyedt vagy az ablakon bámult kifelé. Az elsuhanó város folyamatosan próbálta magára vonni Billy figyelmét.
Mintha a város összes éjszakai élőlénye és épülete őt figyelte volna – és minden járókelő. Miért érzem így magamat? Ez természetellenes – gondolta Billy. A világnak nem így kellett volna működnie. A párocskát nézte, akik az előbb szálltak fel. Nem nézett hátra, amikor elmentek mellette, csak elképzelte, hogy helyet keresnek a fémüléseken.
A buszt röpdöső galambraj követte. Régen aludniuk kellett volna. Ha a busz megindult, felrebbentek, leszálltak, amikor megállt. Billy nagyon tudott volna most örülni egy zsebtükörnek, hogy feltűnés nélkül figyelhesse a hátul ülő férfit, hátha meglátja örökösen elfordított arcát.
A busz emeletén ültek, a londoni belváros leghivalkodóbb neonfényei fölött, az alacsonyabb fákkal, első emeleti ablakokkal és utcatáblákkal egy szinten. A fény zónái nem úgy rétegződtek, mint az óceánban, hanem éppen ellenkezőleg, nem egyre mélyebbre hatolva, hanem a magasban nyelt el mindent a teljes sötétség. A lámpákkal megvilágított, kirakatok derengésében fürdő utcák voltak a legvilágosabbak: az ég lett az ásító mélység, biolumineszkáló csillagokkal. Fejük fölött kihalt irodákat nyelt el a zavaros félhomály, mintha a busz emelete az átmeneti zóna peremére sodródott volna, ahol hirtelen mélyülni kezd az óceán. Billy úgy pislogott felfelé, mintha egy mélytengeri árokba meredne. A hátul ülő férfi is felfelé bámult.
Billynek nem a következő megállónál kellett leszállnia, de megvárta, amíg becsukódik az ajtó, majd felpattant és lerobogott a lépcsőn:
– Elnézést, várjon, bocsánat! A busz elhajtott, és Billy egyedül maradt a sötétben, mint egy magányos búvár. A hátsó emeleti ablak koszos üvegén át egyenesen őt bámulta a másik utas.
– Basszus! – mondta Billy. – Basszus!
Ösztönös, védekező mozdulattal maga elé kapta a kezét. A távolodó busz ablaka megreccsent, a férfi hátrahőkölt. Billy szemüvege mintha megremegett volna. A busz ablakán túl, amelyen most már egy hosszú repedés éktelenkedett, nem bukkant fel újra a kapucnis ember. Aki Dane Parnell volt.
