Claude Monet, a francia impresszionisták kiemelkedő alakja 95 éve, 1926. december 5-én halt meg. A híres francia festő elvetette a tájfestés hagyományos megközelítését: ahelyett, hogy régi mestereket másolt volna, inkább a napi vagy évszakos változások okozta szín- és fényváltozásokat figyelte meg.
„Monet tanácsa szerint: »próbáljuk meg elfelejteni, milyen tárgyak vannak előttünk – fák, házak, mezők –, s csak arra gondoljunk, ez itt egy kis kék négyszög, az ott egy rózsaszín téglalap, amott egy sárga csík, és csak azt fessük meg, ahogyan látjuk.«” (David Piper: A művészet élvezete)
1840. november 14-én született Claude Monet francia festő, a francia impresszionisták kiemelkedő alakja. Művészete maradéktalanul megvalósítja az impresszionizmus elveit, képei tárgyak helyett színeket és megvilágítási helyzeteket ábrázolnak.
Párizsban született, apja kereskedő volt. Ifjúkorában Le Havre kikötővárosában élt, karikatúrái és portréi nyomán itt ismerte fel tehetségét Eugéne Boudin, akinek ösztökélésére csatlakozott a szabadtéri festészet, a plein air kedvelők köréhez. 1859-ben visszaköltözött Párizsba, ahol megismerkedett Constant Troyonnal, a barbizoni tájképfestők mesterével, majd Camille Pissarróval.
„Az őt rajongva szerető, seregnyi fogadott gyermeke, valamint meleg szívű, de házsártos feleségének körében élő Monet sokféle emberrel tartott fenn baráti kapcsolatot: a szomszédságában lakó, s a későbbiekben a kormányzathoz jó kapcsolatot jelentő, tiszteletre méltó Clemenceau-tól kezdve a régi pályatársain kívül olyan, e körben ritkán előforduló művészekig, mint Félicien Rops, Carolus-Duran, Jules Chéret és a Guy de Maupassant, Léon Daudet, Mallarmé és Huysmans nevével fémjelzett írótársaságig. A festő híres ínyenc volt, különösen salátái voltak népszerűek.” (Bernard Denvir: Impresszionizmus)
Monet 1860 és 1862 között Algériában katonáskodott, Afrika élénk színei erősen hatottak festészetére. Leszerelése után ismerkedett meg Auguste Renoirral és Alfred Sisley-vel; a fiatal festők Edouard Manet-t tartották vezérüknek, noha ő nem értett egyet művészeti elveikkel.
Párizs akkori képzőművészeti életét az akadémikus festészetet képviselő Szalon kiállításai határozták meg, Monet és társai viszont a Visszautasítottak Szalonjához csatlakoztak, és a fontainebleau-i erdőbe jártak tájképeket festeni.
Monet festészetének sajátos jegyei az 1866-os Reggeli a szabadban című képén tűnnek fel először, az anyagszerű, realista ábrázolás a fényjelenségek érzékeltetésével együtt jelentkezik.
Párizsi képein (Saint Germain l’Auxerrois, Louvre-rakpart, A gyermekek kertje) még a levegő remegése is érezhető a várost besugározó napfényben.
A Terasz Le Havre mellett vagy a Nők a kertben az impresszionizmust közvetlenül előkészítő képek. Ezután Renoirral a Szajnát festette, a napfényes természet, a víz tükröződése, a színes árnyékok tették mozgalmassá képeit (A Szajna Argenteuil-nél, La Grenouillére).
Az 1870-es porosz-francia háború miatt Pissarróval Londonba mentek, ahol lenyűgözte őket Turner festészete. A londoni parlament című képe felhasználta az angliai köd formaoldó hatását.
A japán fametszetek is hatottak rá, akárcsak kortársaira, Hollandiában csatornákat, hajókat és szélmalmokat festett.
1872 és 1878 közt Argenteuil-ben élt, optikai látomásaiban az ember már csak kellék. Ekkori párizsi képeit (Boulevard des Capucines, A fellobogózott Rue Montorgeuil) a remegő atmoszféra, a napfényes színek teszik elevenné.
A pillanatnyi benyomásokat, légköri változásokat megragadó irányzat nevét Monet Impresszió, a felkelő nap című képe adta, amely a mozgalom első, 1874. évi kiállításán volt látható. Ismertek festménysorozatai, amelyeket azonos témákról különböző napszakokban, más-más fényviszonyok mellett festett, első ilyen sorozata a Saint-Lazare pályaudvarról készült.
A csoport felbomlása után, 1878-ban Vétheuil-be, 1883-ban Givernybe költözött, mindkét hely számos képét ihlette. Ezek az esztendők művészete elismerését is meghozták, 1889-ben óriási sikere volt Rodinnel közös kiállításának.
Az 1890-es Szénaboglyák sorozata főleg a légköri jelenségeket tükrözi. Leghíresebb, 1890-től 1892-ig festett sorozatán, a roueni katedrálist ábrázoló képein szinte eltűnik az épület, a kőcsipkék részletei, csak a levegő és a fény finom remegése látható reggel, délben, délután és este.
A 20. század első éveiben festett Temze-képei Turner hatásáról tanúskodnak, a köd, a gyárak füstje, a londoni szmog elhalványítja a hidakat és a parlament tornyát. 1908 és 1910 között Velence csatornáit, műemlékeit festette.
„Louis Gillet műkritikus 1909-ben felismerte, mi is annyira különös ezekben a vízi tájképekben: „a fejük tetejére állított festmények”, hiszen az ég van alul, s maga a táj – amit csupán a füzek és más lombos fák fordított tükröződése képvisel – a kép tetején. A szemlélőnek nincs szilárd kapaszkodója, csak bizonytalanul mered a Gillet által „keret nélküli tükörnek” nevezett felületre, a tükörre, amely fordított képét mutatja a világnak, és mögötte a félig elrejtett mélységeknek. Nincs perspektíva, és nincs a méretek érzékelésében segítséget nyújtó tér vagy távolság. A föld, a fák és az ég – minden eltűnt, csak a csíkokként elővillanó, szélben reszkető, hol napfényben fellobbanó, hol az alkonyi árnyékba boruló tükröződésekben lehet őket megsejteni. Valóságos, megfogható formaként egyedül a vízililiomok elmosódott, rózsaszín csomói maradtak.” (Ross King: Dühödt ámulat)
Élete végén látása megromlott, ennek tulajdonítják a vörös szín egyre erősebb megjelenését utolsó képein. A tökéletességre törekvő Monet azokat a képeit, amelyekkel elégedetlen volt, dühében maga tette tönkre, állítólag több száz képe veszett így el.
„Monet régi barátja, Paul Cézanne jóval darabosabban fogalmazott: „Bazmeg, eccerűen ő a legjobb”. (Ross King: Dühödt ámulat)
„Monet képeinek jó része a vidék csendjének és nyugalmának gyönyörűséges megjelenítése: napfény és árnyék foltjaitól tarka, délutáni folyópartok vagy a virágos mezőn divatos ruhákban parádézó hölgyek. Ahogy Mirbeau írta: A természet „a szerelem forró leheletével” és „kirobbanó életörömmel” jelenik meg Monet képein. Bájteli, idillikus jeleneteit különlegesen öntörvényű ecsetkezeléssel, vibráló színfoltokkal jelenítette meg; a szemlélők többsége úgy érezte, hogy képei gyönyörködtetnek és elandalítanak szemet és szívet egyaránt, s hogy Monet le peintre du bonheur – a boldogság festője.” (Ross King: Dühödt ámulat)
Ezután kertjének virágaival, japán hídjával, a vízfelületek színjátékával szinte tárgy nélküli képeket alkotott. Tavirózsáinak óriás pannóit az Orangerie-ben helyezték el. Monet 1926. december 5-én halt meg, retrospektív kiállítását 1928-ban rendezték meg Párizsban.
Monet művészete maradéktalanul megvalósítja az impresszionizmus elveit.
Képei tárgyak helyett színeket és megvilágítási helyzeteket ábrázolnak. A képszerkesztés feladása, a tárgytalanítás az absztrakt művészetet előlegezi meg.
Az impresszionizmus – a fényképezés fejlődésével párhuzamosan – elsőként szakított a pontos ábrázolás igényével, és a művész egyéni látásmódját fejezte ki. Ez ma már alig elképzelhető felháborodást keltett, a közízlés az előző korok képeinek sötét színeit értékelte, a plein air, az élénk színvilág szokatlanul hatott.
A fotók forrása: Francia Nemzeti Könyvtár/europeana.eu, Public Domain
