„A bambuszpadon ülök a váróban, Collins mellém sündörög, leül: azt ígérted, hogy ha meggyógyulok, veszel nekem cukorkát, mondja. Kézen fogom, a közeli boltba ballagunk, ígéretem betartom.” Turóczi Ildikó Add ide az ajándékom, doktor című hamarosan megjelenő kötetéből ajánlunk egy részletet tisztelegve Collins emléke előtt.
Meghalt egy kisfiú. Ez a szomorú esemény még nem hír, sok kisfiú meghal. Sajnos. Mégis, miközben a nagyhatalmak milliárdokat költenek például az űrkutatásra, miközben Oroszország, Ukrajna, Izrael, Palesztina – és még sorolhatnánk az országokat – milliárdokat költ a fegyverkezésre, úgy véljük, hírértékkel bír egy kisfiú halála. Nem demagógia és nem közhely egy kisfiúról megemlékezni. Ez a kisfiú már nem élheti meg iskolás éveit, nem találkozhat az első szerelem érzésével, nem lehet családja, mert soha nem is volt jövője. Collins HIV-pozitív volt, és Afrikában, egy számunkra Isten háta mögötti csodálatos helyen élt.
Az Afrikában önkéntes orvosi munkát vállaló Turóczi Ildikó „örökbe fogadta” Collinst, és bár viszonylag rövid ideig figyelhette és segíthette sorsát, minden tapasztalata, gondolata és érzelme segíthet nekünk megérteni a lehetetlent: elfogadni egy kisfiú halálát. Könyvéből pontos képet kaphatunk erről a világról rámutatva; mennyire fontos lenne, ha a kultúráink közti különbségek, törzsi hagyományaik, ismereteik és életvitelük elfogadásával segítenénk őket.
TURÓCZI ILDIKÓ: ADD IDE AZ AJÁNDÉKOM, DOKTOR
(Részlet)
Collins
A fiúk iskoláztatása későbbi családi, társadalmi szerepük miatt válik fontosabbá. Ezt Collins esetében megkérdőjelezi gyógyíthatatlan betegsége.
Collinsszal a kórházban találkozom: idős nagyapja hozza a kilencéves, lázas, kétoldali tüdőgyulladásban szenvedő gyereket. Más betegségről nem tudnak, mondja nagypapa, hozzánk azért jöttek, mert a faluban azt ajánlották, hogy próbálják meg a fehér orvosnál. Elvégzünk néhány tesztet, a szövődményes malária gyanúja beigazolódik, Collins marad, nagypapa elmegy.
A délután estébe fordul, indulok haza, de időmből-erőmből még futja egy utolsó pillantásra: a kórházban fekvő betegek mellett rokonok, ismerősök, hozzátartozók, csak Collins fekszik egyedül, a falnak fordulva. Az ágya szélére ülök, nem fordul felém.
– Ettél ma, te gyerek? – kérdezem.
– Nem – válaszolja, még mindig a fal felé fordulva.
– Mit szeretnél enni, Collins?
– Ételt – válaszolja alig hallhatóan.
Az étel főtt ételt jelent, és míg kollégám elszalad egy tál rizsért, én Collinst faggatgatom. A gyerek helyes angolsággal válaszol, Yaoundéból, a fővárosból jött, eddig anyja nevelte, azaz nagynénje, aki halott anyja helyét átvette. Apját nem ismeri, meghalt ő is. Azért jött Esuba, mert a nagynéni-anyának elfogyott a pénze. Ez már elég adat ahhoz, hogy míg megérkezik az étel, elvégezzem a gyorstesztet; a kilenc éves gyerek HIV-pozitív.
A megfelelő kezelés hatására Collins állapota rohamosan javul, néhány nap után el is hagyhatná a kórházat, szólunk is neki, hogy ha nagypapa érkezik, hazamehet vele. A bambuszpadon ülök a váróban, Collins mellém sündörög, leül: azt ígérted, hogy ha meggyógyulok, veszel nekem cukorkát, mondja. Kézen fogom, a közeli boltba ballagunk, ígéretem betartom. Az iskola, ahova jár, nem esik messze az én lakásomtól, akár reggelizhetnénk együtt, mondom neki a magamban érlelgetett ötletet, ő vidáman bólogat, tudja hol lakom, majd meglátogat. Délután Godlove motorbiciklire ülteti, hazaviszi, én pedig kakaóért, kenyérért, csoki krémért megyek. Este nagypapa érkezik a kórházi költségeket törleszteni. Hogy a gyerek AIDS-es? Persze, tudja ezt mindenki. Elmondom, hogy ittlétem ideje alatt szeretnék Collins támogatója lenni. Beleegyezik.
A gyereket néhány évvel idősebb unokatestvére, Kum kíséri, a nappali karosszékeibe huppannak, várják a reggelit. Collins a rajzait mutatja, a piros limuzinost nekem hozta. Cserébe színes ceruzát, golyóstollat, iskola-szatyrot adok, és naponta elismételjük, hogy mindez csak februárig, mert akkor el kell mennem, vissza az én hazámba és törzsembe, és nem vihetem magammal, mert… és sorolom az érveket: mert én is úton vagyok állandóan, mert az én hazámban más nyelveket beszélnek stb. Arról is beszélünk, hogy segítek majd haza, nagynéni-anyukához menni Yaoundéba. Az egyetlen valós okot nem említjük: úgy tudom, hogy HIV-fertőzött személy nem hagyhatja el Kamerunt. És ha ez nem is lenne igaz, vagy akadna kiskapu, tartok attól, hogy az én kultúrámban sem lenne jobban el- és befogadott, mint itt, Kamerunban.
Az iskolából egyre gyakrabban hiányzik, előbb ismétlődő tüdőgyulladásai miatt, később, mert egyszerűen nem akar iskolába menni (ha kérdezem, fáradtságra hivatkozik, aztán csak hallgat). Utólag derül ki, hogy nyilvánossá vált fertőzöttsége miatt osztálytársai elkerülik, kiközösítik. Írni, olvasni, számolni ő sem tud, de városi gyerekként jól beszéli a francia és az angol nyelvet.
Amikor a család megtudja, hogy Collins unokabátyjával jön reggelizni, Kumnak megtiltja, hogy öccsét elkísérje („a meghívás csak Collinsnak szólt, Kumnak nem”), Collins viszont egyedül nem jön, a helyzetet megoldjuk, a meghívást Kumra is érvényesítem.
A gyerekek egyre ritkábban jönnek, a reggelik elmaradnak. Collins kimarad az iskolából, bőre parazitával tele, ruhája piszkos, osztályában csak ő van ilyen állapotban, mondja a tanítónő, csak ő AIDS-es és azt is tudja mindenki, hogy fertőzött. Hetenként egy-két alkalommal, délután, megjelenik, a sulis gondokról már alig beszélünk, egyébről is keveset: Éhes vagyok, doktor! Gyújts tüzet Collins, főzni fogunk. Aztán fürödni, szappant használni, bőrödet bekenni. Otthon is megteheted, Collins! Lefekszik, betakarom, elszenderedik, mélyen alszik. Nézem, és fokozódik bennem a keserűség. Vajon hol van a határa egy segítő foglalkozásúnak, egy alapellátásban dolgozónak, egy idegen kultúrából valónak, vajon meddig hatolhat egy másik kultúrába, vagy meddig engedheti, hogy az a másik hatoljon bele? Mekkora helyet kaphatnak az érzelmek, és mennyi a pragmatika, az ésszerű, tényszerű cselekvések, gondolatok része? Kölcsönhatások, konnexiók, kapcsolatok. Lehet-e terepmunkás egy orvos úgy, hogy ráérezzen a megfelelő távolságra és megőrizze azt? Hiszem, hogy lehet, és azt is sejtem, hogy Collinsszal én túlléptem ezt.
A nagyszülőkhöz indulok ismét, akik alig beszélik az angolt, és mert most többről van szó, mint támogatási szándékról, Polycarpot kérem meg, hogy tolmácsoljon.
A család a háromköves tűzhely mellett üldögél a konyhában. A konyhában semleges társalgás folyik, földművelésről, politikáról, mindennapi nehézségekről. A tűzhelyen fufu készül, a család összes otthon levő tagja, ember és kutya, ott ül a nagy üst körül. Jelenlétem megzavarja a békés beszélgetést, zavarban vagyok magam is. Szeretném, ha csak a nagyszülőkkel beszélhetnék, a bennlevők bólintanak, kimennek, a konyhában csak négyen maradunk, rövid, udvarias csevegés után Collins piszkos ruháira, bőre állapotára terelem a szót. Nagymama-anya köszöni a Collinsról való gondoskodást, elmondja, amit már tudunk, hogy a gyerek azért került Esuba, mert gyakran beteg, és Yaoundéban sokba kerül a gyógyszer, a kórház, a tandíj és egyenruha. Az antiretrovirális kezelést elkezdte, néha abbahagyja, az igaz, mert vagy a gyógyszer késik, vagy az ellenőrző vizsgálatra nincs pénz, meg hát az túl sokat úgysem segít, legyint. A ruhákról semmit nem tud, kilenc évesen már minden gyerek kimossa a magáét, ez az ő dolga és ez így van mindenhol. A bőre meg tényleg csúnya, rontás van rajta, de nem csak a bőrén, hanem az egész gyereken, azért viselkedik olyan furcsán. Elvitték a helyi tudóhoz, jó nevű hagyományos doktorhoz, de ő sem ment sokra vele. Ha pénzük lesz, folytatják majd a rontásűzést, teszi hozzá, majd elnézést kér, amiért mennie kell, nagy temetés lesz holnap, segíteni kell a háziaknak. Nagypapa-apa enyhén restelkedik, hogy nincs sok idejük törődni a fiúval, de dolgozni kell, hogy pénze legyen a családnak, és hát Collinsnak nem veszik hasznát a farmon sem, nem dologra való a fiú, erőtlen és gyenge. A beszélgetés végére érünk, búcsúzunk. Látogatásunknak gyorsan híre megy, a szomszédos gyorsfőzde nagydarab tulajdonosnője nem titkolt rosszallással, nagy hangerővel tudatja velünk, hogy legutóbb ő hozta el a gyerek gyógyszereit, ott vannak még a fiókjában, mert senki nem jött utánuk. Ezért olyan a fiú, amilyen, dübörgi a végső konklúziót, és ezért van olyan sok AIDS-es az országban.
Néhány nap múlva ismét felkeresem Collins nagyszüleit, és pragmatikus tárgyalásba kezdünk. Szeretném, ha Collins visszamenne Yaoundéba, ismét iskolába járna, mondom a nagyszülőknek. Ezt anyagilag támogatni fogom. Szeretnék az anya szerepét eddig betöltő nagynénivel is beszélni, hogy ennek részleteiről tárgyaljunk. Yaoundé nagyváros, ott nehezebben lesz egy fertőzött gyerek megbélyegzett, könnyebben jut a gyógyszereihez is, és a hely, ami kora gyerekkora biztonságát adta, talán jó hatással lesz a természetes immunitására is. A nagyszülők egyetértenek, és néhány nap múlva Matilda nagynéni-anyuka is megérkezik. Telefonszámot cserélünk és megbeszéljük a részleteket. A csinos, ápolt, középkorú nő néhány könnyet ejt, majd pénzt kér a visszaútjára. Visszautasítom; egyebet nem, csak a Collins tandíját, iskoláztatási költségeit fogom támogatni. Megérti, elfogadja, harag nincs, mosolyog, elválunk.
A Rozáliéhoz hasonló életkorú Collins is korán elvesztette szüleit, akik mindketten fertőzöttek voltak, és anyja révén fertőzött lett a gyerek is. Nagynénje nevelte, majd a növekvő, többnyire gyógyszerre költött kiadások miatt Esuba, a nagyszülőkhöz küldte. Negyedikes ő is, bőre szintén rühatkával és tetűvel fertőzött, ami egyrészt a gondoskodás hiányára, másrészt csökkent immunitására utal. Az igaz ugyan, hogy Esuban higiénia szempontjából nem túl magas a mérce, de tetves, rühös gyereket sem látni sokat. Ennek valószínűleg a rendszeres esti, tetőtől-talpig történő tisztálkodás az oka, mint ahogy az is, hogy az ágyneműként szolgáló lepedőket minden hétvégén kimossák; késő délutáni, esti órákban gyakran látni nagy lavórokban mosakodó, fürdő gyerekeket, testvéreket, amint egymást csutakolják. Nehezebbé csak a száraz, vízmentes egy-két hónapban válik a helyzet, akkor viszont az Esun átfolyó patak medre telik meg emberekkel. Esuban egy, az általa megszokottól különböző életformával találkozik, amihez nehezen adaptálódik. Tudja, hogy a költözésnek anyagi okai vannak, betegségét sem titkolják előle, és amikor betegsége nyilvánossá, ezen túlmenően pedig megbélyegzővé válik („megfertőzheti a többi gyereket”) iskolai teljesítménye romlik, majd a gyerek iskolakerülővé válik.
Az együtt reggelizés gondolata a gyerek rendszeres és változatosabb étkeztetését szolgálja, aminek célja a gyerek immunrendszerének erősítése. Támogatói szándékomról (ingyenes kórházi és utókezelés, közös reggelik, szükségesnek vélt dolgok beszerzése), mint Rozáli esetében, értesítem a családot. A többszöri találkozás, a gyerek viszonylagos családnélkülisége („Hol van az anyukád? Yaoundéban.”), kiszolgáltatottsága miatt néha az optimálisnál szorosabbá, bensőségesebbé tesszük a kapcsolatunkat; ennek szabályozása nem kis gondot jelent.
A Collins és a nagyszülők közötti viszony meglehetősen egyértelmű: a beteg gyereket, aki nem fog meggyógyulni soha, és akire egyre többet kell költeni, a család, anyagi lehetőségeinek függvényében, kézről-kézre adja. Az is evidens (lásd az antiretrovirális kezelés többszöri megszakítása), hogy amikor nincs pénz, nincs anyagi fedezet, akkor gyógyszeres ellátás, kórházi segítség sincs, nem tud lenni.
Hogy a helyzethez ki hogy viszonyul érzelmileg, annak bemutatására, kellő ismeretek hiányában, nem vállalkoznék. Collins elmagányosodása (nem megy iskolába, alig van néhány barátja, nagyapja nem viszi magával a farmra stb.), amiben én depresszív állapot kialakulását sejtem, esui családja előtt sem marad rejtve, és oka csak rossz varázslat lehet, ekképp is kerül kezelésre („a gyerek furcsán kezdett viselkedni, elvittük hagyományos orvoshoz”).
Collins és Rozáli esete bár látszólag hasonló, eléggé eltér egymástól. Mindketten árvák, de míg Collins anyja halálának oka ismert (AIDS-ben halt meg, ami elég megszokott betegség Kamerunban), Rozáli anyjáról csak sejtelmes, homályos, „rossz” történetek keringenek. Collins első nyolc életévét nagyvárosban tölti, több, hasonló korú gyerek társaságában, ebbe törést Esuba költözése okoz (váltás egyik életformából a másikba, osztálytársak, barátok hiánya, a vele való törődés és a hozzá való viszonyulás másmilyensége, a HIV-fertőzés nyilvános, stigmatizáló léte, az ebből fakadó kitaszítottság, elszigetelődés, a folyamatos visszavágyódás a nagyvárosi iskolába és családba, ennek bizonytalansága, az állandó betegeskedése miatti munkaképtelensége stb.). Rozáli környezete állandó. Bár mindketten „mások”, mint kortársaik, a „másság” oka látszólag különböző: ez Rozáli esetében a fura viselkedésű anya és a lány viselkedése, Collins esetében pedig a HIV-fertőzésből adódó szociális és egészségügyi következmények; egyik esetben előrelátható a korai terhesség, szülés, különféle nemi bajokkal való fertőződés, a másikban pedig az AIDS okozta korai elhalálozás. Környezete mindkét gyereket negatív címkével látja el, és a stigma, bár különböző oka van (Rozálinak főképp a szociális, családi háttere, Collinsnak pedig veleszületett, fertőző vírusbetegsége), előrevetíti sorsukat.
Turóczi Ildikó: Add ide az ajándékom, doktor, Kiadó: Publikon Kiadó, Fotók: Turóczi Ildikó
