„Hatalmas fény. Kör. Gömb, körülvesz, átölel, melegít. Érlel. Eléget, megsemmisít. Zuhanás a napba.” Lengyel Gyula különösen érzéki írása Eskmo Sol című a stúdióalbumjáról.
Ha az építészet megfagyott zene, akkor a zene[1]megelevenedő épület. Csukott szemhéj vásznára vetülő film. A muzsika figyelmes, beleélő hallgatása közben a fantázia számára felmerülő képek, színek, mozgás, struktúrák, filmszerű jelenetek szubjektívek, nem tudom, lehet-e elbeszélni őket. Ha lehet, akkor leírásuk költői tevékenység. A kép nem a zene illusztrációja, a szöveg nem a zene és nem a kép leírása. Ha nem önállósul, visszahull a sötétbe.
Hatalmas fény. Kör. Gömb, körülvesz, átölel, melegít. Érlel. Eléget, megsemmisít. Zuhanás a napba. Empedoklész az Etna kráterébe ugrik. Bolygók, gázgömbök fénye. Láva, villám, nap, napok, csillagok. Elektronok.
Brendan Angelides, (egyik) művésznevén Eskmo Sol című idei albumát hallgatom. Ő az énekes, a zeneszerző, a producer, ő játszik az összes hangszeren, kivéve néhány részletet, melyek kedvéért egy kis vonószenekart vett fel egy barátja stúdiójában.
Közben nézem a lemezborítót. Mi lehet ez? Gomba spórák. De a NASA hamis színképe a napról is itt van benne.
Sol. Soleil. Sun. A latin „s” ma is sziszeg, sistereg, száll.
Érthetetlen ragyogás, elnémít, felemészt. Tébolyult erotika, tébolyult odaadás. Ezer kohóban ezer pörölykalapács egyszerre lendül. Felfoghatatlan fehér izzás. Tengerpart, a fehér homokot nézed. Nem tudod nézni. Nem tudod nem nézni. Csukott szemmel is látod.
Héliosz, titánok gyermeke, kocsiját hajtja, keletről nyugatra, az éggömbön végig.
Lemenő nap. Narancssárga. Olvadt arany. Burok. Benne ülsz, a napban ülsz, minden a nap lesz. Mérhetetlen egy-szerűség. Egység. Egy. E.
Eskmo: Sol, The Light of One Thousand Furnaces
Hallgatom ezt a két, szünet nélkül egybekapcsolt számot a lemezen és szavakká próbálom formálni, amit látok.
Indulás. Tá – tá – tá, minden ritmus nélküli ütem, géphang. De mintha kalapácsok.
Második lépés. Egyetlen kitartott szinti köti össze a kopogást. De mintha hegedűk.
Torzul a hang. Napkitörések. Negyedhang csúszások, még mindig előbbi ritmustalan ritmusban. Puha fény, éles fény, magömlés. Csengettyűk, üveg. Kegyetlen és gyönyörű.
Neuronok árama az agyban, fotonok futása, fény, protonáradat a napból, elektronok a drótban, a gépben, rádiójelek a térben, remeg a levegő a hangfalban. Áramból hang, áradó hang lesz. Minden rezgés, vonulás, áramlás. És a lényeg az egészben mégis az, ami a vihar magjában van: a semmi. „Az űr a dobban, dobban – dobban – dobban” énekli egy másik „nap-darabban” Eskmo[2].
Űrhajó tart a nap felé. De sosem érhet oda, vissza kell forduljon. Nem tudják, mért…
Nyers zúgás, nagy gázgömböt idéz. Szűrő, torzító, effekt. Most beért minket egy ritmus. Ezer kohó fénye. Ebben a második részben az ambient atmoszféra, a zúgás átmegy neoklasszikus – romantikus dallamvezetésbe. Szeledül a chill, de csak azért, hogy végül azt is újra felülírja a hang görbülete, csúszása…
Ikarosz a tengerbe csapódik. Ikarosz túl magasra szállt. Brueghel Ikarosza. Csak egy láb lóg ki a vízből, kapálózik. Nem számít. A nap alászáll. Szinte giccses sárga. Az elektronika nem kegyes. De az ember sem. Most hagynám el a hajót. Angelides kortárs minimál retorikája, minimál elektronikája a fényes semmi felé utazásba helyezi a hallgatót.
Lengyel Gyula
[1] Goethe a straßburgi székesegyház előtt állva misztikus elragadtatásában mondta: „…Baukunst als eine erstarrte Musik…”
[2] “The space inside the drum, the drum, the drum” (dalszöveg, in: Eskmo – The Sun is a Drum)
