„Szuverén, önálló maradt, soha nem engedett a maga legbenső magányához és titkához hozzányúlni. Mindig igyekezett bátran és szabadon élni.” Domján Edit tündökölt a színpadon és ragyogott a filmvásznon, szenvedéllyel élt életét azonban rövidre szabta.
Nyolcvan éve, 1932. december 25-én született Domján Edit Jászai Mari-díjas színésznő. Édesapja gumigyári munkás volt, a négytagú család nagy szegénységben élt előbb a fővárosban, majd Maglódon. Edit 1949-ben jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahová akkor közel háromezren akartak bejutni. Akkoriban nem volt alapkövetelmény az érettségi, a tehetséges fiatalokat felvették, s egyéves szakérettségi tanfolyamra küldték. Ez történt vele is: egy esztendő alatt vizsgázott le a középiskola négyéves anyagából és 1950-ben a főiskola hallgatója lett. Hatvanadmagával vágott neki a színészmesterség elsajátításának, diplomát 1954-ben csak tizenketten kaptak.
„Szorgalmam nem hagy el, az általános iskola elvégzése után szeretném becsülettel megállni a helyem felsőbb iskolai tanulmányaim folyamán is, hogy szüleimnek örömet szerezzek és elérhessem életem legfőbb vágyát, hogy mint művész híven szolgálhassam demokratikus hazámat, a dolgozó népet, melyből kikerültem” – írta abban az önéletrajzban, amit a Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételijekor küldött magáról 1949-ben, 17 évesen, persze a nyilvánvaló „segítség” érzékelhető, a kor kedvelt szófordulatainak alkalmazásai esetében.
Pályakezdés Kaló Flóriánnal
Színi pályáját a Szegedi Nemzeti Színházban kezdte, ahol kezdetben – kellemes énekhangja lévén – szubrettszerepekben lépett színpadra. Az ötvenes években, a végzős növendékeknek vidékre kellett szerződni, ettől csak kivételesen lehetett eltérni. „Mi úgy döntöttünk Edittel, hogy Szegedre megyünk, de előtte még gyorsan összeházasodunk. Nem volt nagy cécó, az egyik nap felkerekedtünk, a VIII. kerületi Tanácsnál, a folyosón megszólítottunk két embert, s kértük legyenek a tanúink, mert szeretnénk megházasodni. Az anyakönyvvezető összeadott bennünket, a tanúknak megköszöntük a közreműködésüket. Esküvő-dáridó persze nem volt, a menzára mentünk, jött a szokásos rántott leves, tonhal. Aztán összecsomagoltunk, átvettük a diplománkat és irány Szeged”- emlékezett vissza Kaló Flórián egy interjúban. Röviddel Szegedre kerülésük után férjét három hónapra katonának viszik el. Edit nehezen viselte a vidéki élet magányát, és elveszettnek érezte magát a városban. Nemvolt könnyen barátkozó természet, bár mindenkivel nagyon udvarias, és előzékeny volt. A Domján-Kaló házaspárt azonban a kezdeti nehézségeket követően a szegedi társulat hamar befogadta, ami komoly rangot jelentett, mert ekkoriban a társulat az ország színjátszásának előkelő helyét foglalja el. Domján Edit Beaumarchais A sevillai borbély darabjában, Rosina szerepében debütál először Szegeden. Ma is úgy emlegetik, hogy „sütött belőle a tehetség”.
1956-ban Sinkovits Imre elszavalta a Talpra magyart, akárcsak Gobbi Hilda, Tímár József pedig a Szózatot mondta el, Kaló Flórián is elszavalt nyilvánosan több verset, aminek következtében évekig fel sem merült vidékről a fővárosba kerülés lehetősége sem, afféle „büntetés” volt ez. Domján Edit szolidaritást vállal férjével, és bár nagyon szeretne a Madách Színházhoz kerülni, vállalja még a szegedi éveket 1961-ig, amikor a következő lehetőség érkezik számukra. 1961-ben szerződtette a budapesti Petőfi színház, ahol szinte pillanatok alatt ismert, elismert és keresett színésznő lett. 1963-ban a Nemzeti Színházhoz szerződött, majd 1964-ben átigazolt a Madách Színházhoz, élete végéig ennek a társulatnak a tagja volt. Elsősorban vígjátéki figurákat alakított, ilyenkor érvényesültek a legjobban utánozhatatlan kis gesztusai, karikírozó képessége, tiszta, bensőséges lírája, vonzó nőiessége.
A hatvanas éveknek ő volt a legtöbbet játszó színésznője, egy 1967-ben közzétett listát ő vezetett havi harmincegy fellépéssel. Kivételes sikere volt Marcel Achard A bolond lány című vígjátékának címszerepében, a darab évekig ment táblás házakkal a Madách Színház Kamaraszínházában. Az ötszázadik előadásra Budapestre érkezett Achard, aki kijelentette: tizenkét országban látta darabját, de ez az előadás tetszett neki a legjobban.
Szécsi Pállal
Filmezni 1960-ban kezdett. A Két emelet boldogságban férjével, Kaló Flóriánnal egy könyvmoly házaspárt formáltak meg, drámai erejéről tanúskodott az Új Gilgámes vélt betegséggel küszködő Lillája. Játszott még az Oldás és kötés (1962), Az utolsó előtti ember (1963), Az alvilág professzora (1969), az Imposztorok (1969) című alkotásokban. A televízió is gyakran foglalkoztatta és szinkronmunkákat is vállalt, csodálatosan mondott verset és mesét. Művészi munkáját 1965-ben Jászai Mari-díjjal ismerték el. 1969-re talán a sok munka, talán a siker nem egyforma megjelenése miatt is, de felborul a korábbi harmonikus egyensúly Kaló Flórián és Domján Edit között, és bár a barátság megmaradt köztük, a válás mellett döntenek. Innentől fogva szinte, nem nagyon foglalkozott magával és a magánéletével Domján Edit. Néhány futó viszonyt követően, a zárkózottságát egy tehetséges fiatalember oldotta fel.
1972 januárjában, a Magyar Rádió Ablak című műsorában találkozott Szécsi Pállal, a kor kedvelt énekes-sztárjával személyesen először. Szerelem első látásra – szenvedélyes románc alakult ki a két művész között. Domján eljárt Szécsi fellépéseire, elemezte, sőt bele is szólt színpadi mozgásába, és koreográfiai ötletekkel segítette, korrigálta, javította kiejtését, mozgáskultúráját. Szécsi nagy megtiszteltetésként élte meg a híres színésznő szerelmét, ám egy idő után kezdett terhessé válni számára Domján erős egyénisége, gyakran pikírt instrukciói és megjegyzései a köztük lévő nagy korkülönbségre mind jobban eltávolodik a színésznőtől, egyre többször kerül alkoholos befolyás alá. Szakításukat követően sem tudnak távolságot tartani egymástól, egy eszméletvesztéssel járó alkoholos éjszaka után Edithez viszik Szécsit, aki nehezen viseli szerelme állapotát.
Domján Edit már fiatalon kijelentette, hogy csak negyvenéves koráig akar élni, amikor meghallotta Szécsi öngyilkossági kísérletét, zokogva kifakadt: „Azt hiszi ez a Szécsi, hogy én ezt nem tudnám megtenni ugyanígy?” Szinte versenyeztek, melyikük vet véget előbb az életének. Szécsi tragikusan élte meg élete nagy szerelmének halálát, és annak öngyilkosságát soha nem tudta feldolgozni. Meggyőződése volt, hogy részese a színésznő halálának, s ezt soha nem bocsátotta meg magának.
„Szuverén, önálló maradt, soha nem engedett a maga legbenső magányához és titkához hozzányúlni. Mindig igyekezett bátran és szabadon élni. És amikor ez nem ment már tovább, volt elegendő bátorsága ahhoz, hogy egy önmaga által előre meghatározott időpontban egy olyanfajta megváltoztathatatlan és végső szabadságot válasszon, amibe senki nem szólhat bele” – írta róla Kaló Flórián. Tiszta szívű, a művészetért, hivatásáért rajongó ember volt. A közönség imádta, a szakma elismerte, a kritikusok kedvence volt, pályatársai szerették, ő mégis magányos maradt.
Azt mondta magáról, hogy csak negyven évet akar élni, és így is történt: negyvenedik születésnapján, 1972. december 25-én önkezével vetett véget életének. Titokzatos egyéniségét, tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halálát mítoszok övezik. Barátai és pályatársai 1992-ben létrehoztak egy nevét viselő alapítványt – a fiatal, vidéki színésznők művészetének elismerésére alapított díjat minden év decemberében ítélik oda, a vidéki színházak igazgatóinak javaslata alapján.
Felhasznált irodalom: Domján Edit – Színészkönyvtár MTI sajtó
