190 éve született Édouard Manet francia festő, a modern piktúra nagy alakja, aki a realizmusból az impresszionizmusba való átmenet vezető művésze volt. Manet életútja a zseniális művészek szokványos sorsa: képeit, művészi törekvéseit évtizedekig teljes meg nem értés fogadta.
„Minden puszta látszat, egy múló óra örömei, egy szentivánéji álom. Ennek a délibábnak csak a festészet, a tükör tükröződése – és az örökkévalóság tükröződése is – képes megörökíteni valamennyit ennek a délibábnak a csillogásából.” (Édouard Manet)
Édouard Manet az ellentmondások kombinációja volt a forradalmár művésznek, aki hivatalos elismerésekre vágyott; a kedélyes világfinak, aki beszéli az utcai szlenget és a liberális republikánusnak, aki hazavágyott a kényelmes, konzervatív életbe. Jóképű volt, szellemes és nagylelkű a barátaihoz, akik közé Baudelaire és Zola is tartozott.
Édouard Manet 1832. január 23-án született Párizsban. Rossz tanuló volt, egyedül a rajzórák iránt mutatott érdeklődést. Minisztériumi tisztviselő apja jogra akarta küldeni, ám ő inkább egy hajóra szegődött. 1850-ben szülei engedtek neki, s Thomas Couture akadémikus festő tanítványa lett. Felfogásuk igen különbözött, de Manet sokat tanult tőle a rajz elemeiről és a festés technikájáról. 1856-ban nyitotta műtermét, emellett a Louvre-ban Tiziano, Velázquez és Goya festményeit másolta, majd utazásokat tett Hollandiában, Németországban és Itáliában.
Gyűlölte az olyan emberek képmutató viselkedését, akik a jogrendszert képviselték, miközben annak pont ellentmondva éltek. Köztük saját apját is elítélte, aki az igazságügyi minisztériumban jogtanácsos volt, ám szeretőjétől volt egy törvénytelen fia. Ennek a gyermeknek az anyját maga Manet vette feleségül apja halála után.
Egyike volt annak a nemzedéknek, amelyet rendszeresen kizártak a párizsi Salonból. 1863-ban visszadobta a Reggeli a szabadban című festményt, így a korszakos művet a Visszautasítottak Szalonja mutatta be. Bár a képet Giorgione és Raffaello ihlette, a két felöltözött férfi és a meztelen nő együttese óriási botrányt kavart. A közönség nem értette a hármuk közötti kapcsolatot, miként azt sem, mi a meztelenség funkciója, s hogy életkép-e, vagy allegória a festmény.
A Reggeli a szabadban jelezte az impresszionizmus hajnalát. Manet kompozíciója Raffaellóig nyúlik vissza. Egy reneszánsz mester művének újraértelmezésével Manet megkérdőjelezte, hogy lehetséges-e hinni bármiben, amiben az embernek addig bizalma volt. A festményt Manet az apja halálát követő évben fejezte be.
Manet 1863-ban megnősült, majd barátja, Degas példájára lóversenyre kezdett járni, ez ihlette A longchamp-i versenyt. Az 1865-ös Salon kiállításán mutatta be az Olympia című képét, amely vihar kavart. Lola de Valence című képéről Baudelaire írt verset, a költőt többször lerajzolta, a budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi a Baudelaire szeretője című képét.
„Ismeretes, hogy milyen hatást váltanak ki Édouard Manet munkái a Szalonban. Egyszerűen fölperzselik a falat, amelyre fölakasztották őket! És körülöttük ott díszelegnek a divatos művészcukrászok édességei, a kandiscukor fák és a kalácstészta házak… Édouard Manet-nak már ki van jelölve a helye a Louvre-ban, akárcsak Courbet-nak, akárcsak minden szenvedélyes és hajhatatlan temperamentumú művésznek… Lehet, hogy e magasztaló sorok íróját éppúgy ki fogják nevetni, mint ahogy kinevették a festőt. Az idő mindkettőnkért bosszút áll majd. Mert van egy örök igazság, s ez az alapja kritikusi működésemnek: kizárólag az igazi temperamentumok élik túl a múló korszakokat, és ők uralkodnak rajtuk. Lehetetlen – értik? Lehetetlen –, hogy Édouard Manet előbb-utóbb ne győzzön, és el ne tiporja az őt környező satnya és középszerű festőcskéket.” (Zola, 1865)
Az 1870-es évektől festészete elfogadottá vált, Émile Zolát megragadta Manet realizmusa, írásai a képek provokáló jellegét emelik ki. Manet megfestette Zola arcképét, ezen az Olympia is látszik. Az 1870-71-es porosz-francia háborúban hadnagyként jelen volt Párizs ostrománál, s bár műtermét szétdúlták, képeit sikerült megmentenie.
1874-ben Manet nem kívánt részt venni azon a tárlaton, amelyet barátai, Monet, Degas, Pissarro, Berthe Morisot, Renoir stb. rendeztek, s amely az első impresszionista kiállításnak tekinthető (a csoportot éppen ebben az évben nevezték el, gúnyból, „impreszszionista festők” csoportjának).
1874-től évekig együtt dolgozott Claude Monet-val a Szajna partján. Ez Manet impresszionista korszaka, a Csónakban, az Argenteuil és a Monet csónakban című alkotások a plen air modorában készültek, a képek kivágása újszerű és meghökkentő. Manet jóban volt a többi impresszionistával, mégsem vett részt kiállításaikon, képeit a Salonnak küldte. Azonban a Salon továbbra is óvatosan fogadta a feltörekvő művészek festményeit, ebben az évben a zsüri két képét is visszautasította, csak A vasutat fogadta el. Noha ódzkodott a kategorizálásoktól, nem sínylette meg barátsága Monet-val, egész nyáron Argenteuilben dolgozott Claude Monet társaságában.
A La Vie Moderne folyóirat 1880-ban kiállítást rendezett Manet műveiből, a Salonban kiállíthatta Pertuiset és Rochefort arcképét; második díjjal tüntették ki: ami azt is jelentette, hogy ezután már nem kell zsűri elé bocsátania munkáit. A nyarat Versailles-ban töltött, azonban mind gyengébb lett, betegsége egyre jobban eluralkodott rajta. 1881-ben olyasmi történt vele, amit fiatalabb éveiben elképzelhetetlennek tartott: december 30-án a Becsületrend lovagjává nevezték ki.
A Salon 1882-ben mutatta be A Folies-Bergeres bárja című, utolsó nagy művét, ekkoriban Toulouse-Lautrec Bonnat műtermében dolgozott. Manet-t ekkor már szifilisz és lábszárfekély kínozta, bal lába üszkösödni kezdett, amiért amputálni kellett, s jobbára csendéleteket festett. 1883. április 30-án bekövetkezett halála után egy évvel az École des Beaux Arts Manet-kiállításán műveit Zola mutatta be.
Életműve átmenet Courbet realizmusa és az impresszionizmus között, saját korát és annak eseményeit festette, a megszépítetlen és erkölcsi tanulság nélküli valóságot. Festészete nem a pillanatnyi látványt rögzíti, nem is utánoz, a megismerés révén ábrázol. A klasszikusok formai zártságát megtartva mutatta be környezetét, a nagyvárosi életet.
