„Ismeretes, hogy milyen hatást váltanak ki Edouard Manet munkái a Szalonban. Egyszerűen fölperzselik a falat, amelyre fölakasztották őket!” – írta Emil Zola a 185 éve született Manet művészetének hatásáról.
Micsoda botrányt kavart Párizsban! Botokkal felfegyverkezve mentek, hogy elverjék a „fehér szajhát”, szitokszavakkal illették a „nőstény gorillát”, és mindent megtettek, hogy elpusztítsák Olympia című festményét. Csak a teremőrök előrelátásának köszönhető, hogy az 1865-ös párizsi Szalon tárlatán szereplő mű megmenekült. 1908-ban a Louvre vásárolta meg, jelenleg a Musée d’Orsay-ben látható.
Edouard Manet (1832-1883), a festmény mindig kifogástalanul öltözködő alkotója lett volna az utolsó, akit a bohém vagy provokatív jelzővel illetnek. Éppen ellenkezőleg: olyan volt, mint egy dandy vagy egy sznob. Jómódú, művelt családba született, és Thomas Couture akadémikus festő műtermében tanult festeni. 1856-ban nyitotta műtermét, emellett a Louvre-ban Tiziano, Velázquez és Goya festményeit másolta, majd utazásokat tett. Sokat utazott Olaszországban, Belgiumban, Ausztriában és Németországban, eleinte Frans Hals, Rembrandt és Tiziano inspirálta, később Goyáért és Velázquezért lelkesedett.
Később az impresszionizmushoz közeledő Edouard Manet-t az egyre inkább egy fiatal, új utakat kereső festőgeneráció vezéralakjának kezdték tekinteni, akiknek kedvenc témája a modern Párizs volt. Néhány festménye (pl. Reggeli a szabadban, 1863; Olypmia, 1863; Zene a Tuillériák kertjében, 1860) nagy hatást gyakorolt a megújulást kereső fiatal párizsi festőkre.
Manet képtémái szakítottak a klasszikus ideálokkal, nem fogadta el a műfajok közötti hierarchiát, szívesen festette az ún. „jelentéktelen témákat” nagyméretű vásznakra (a nagy méret addig a történelmi vagy mitológiai témáknak volt fenntartva), a hagyományos motívumokat (pl. a női akt) is újraértelmezte (Olympia), mindemellett Manet csodálatos csendéleteket is festett, amelyeken nem kizárólag a szokásos gyümölcsöket, zöldségeket, reggeliző asztalt ábrázolta, hanem akár egy csomag, vagy egy szál spárgát.
Közeli barátai, Baudelaire, a költő és Zola, az író (róla remek modern portrét festett: Émile Zola portréja, 1868, Párizs, Musée d’Orsay; Zola később A remekmű című regényében örökítette meg az impresszionista mozgalom regényes történetét) megvédték a konzervatív támadásoktól, főleg, amikor az új színfelfogással festett Olympiát (1863, Párizs, Musée d’Orsay) 1865-ben kiállította a Szalonban. A festmény óriási vihar kavart. Elképesztő, miket írtak a botrányt kiáltó újságok: „macskás Vénusz”, „sárga hasú odaliszk”, „női gerilla”, „erkölcstelen prostituált”. Már régóta tudjuk, hogy ez a merész témájú, a színek kontraszthatására építő, síkszerű kompozíció a legszebb Vénusz-ábrázolások sorába illik, Botticelli, Giorgione, Tiziano Vénuszának méltó párja. A festő meleg árnyékok nélküli, világos színekkel nagyon is valóságosan, jelenvalóan festette meg a kemény vonalú testet a Tiziano-kép nyomán kialakított környezetben.
Csakhogy Manet-nak ekkorra már gyakorlata volt a felháborodott közönséggel és szakírókkal szemben. Bár az Olympia még nagyobb botrányt keltett, mint a Reggeli a szabadban (1863, Párizs, Musée d’Orsay), melyen egy fiatal meztelen nő piknikezik, és szégyentelenül, határozottan tekint a néző szemében felöltözött férfiak társaságában. A nő a hatvanas években gyakori modellje Manet-nak, a felháborodást nyilván az is okozta, hogy Manet nem volt képmutató, s a női alakot kurtizánként ábrázolta. Azonban a képmutató társadalom könyörtelen volt saját gyarlóságuk szembesítésével, vagyis az egyébként idillikus beállítású festménnyel szemben. Manet-t ekkor még meglepte a nagy ellenállás és a felháborodás, azonban két évvel később viszont már borítékolni tudta, hogy az Olympia nem kisebb botrányt fog kelteni, hiszen egyértelmű provokáció volt – még akkor is, ha Tiziano Urbinói Vénusza alapján készült.
„Ismeretes, hogy milyen hatást váltanak ki Édouard Manet munkái a Szalonban. Egyszerűen fölperzselik a falat, amelyre fölakasztották őket! És körülöttük ott díszelegnek a divatos művész-cukrászok édességei, a kandiscukor fák és a kalácstészta házak… Édouard Manet-nak már ki van jelölve a helye a Louvre-ban, akárcsak Courbet-nak, akárcsak minden szenvedélyes és hajthatatlan temperamentumú művésznek…” (Zola, 1865)
Az Olymipa c. festményen a nő szinte hanyagul, szégyenérzet és a kora 19. századi aktokra jellemző misztikus aura nélkül néz szemlélőjére. A lekerekített, erotikát sugárzó vonalak helyett karcsú testet látunk; a vibráló, kihívó pír helyett a bőr tónusa inkább sárgába hajlik; a törékeny, karcsú bokák helyett a nő izmos végtagokkal rendelkezik. A modell kétségkívül egy modern nő, minden valószínűség szerint kurtizán; ezt a feltevést erősíti meg az a csokor is, melyet egy szolga hoz az ágyához. Az olümposzi istennő itt úgy jelenik meg, mint a földi szerelem egyszerű szolgája, „egy éjszakai hölgy a munkaruhájában”.
Manet 1862-ben találkozott vörös hajú modelljével, Vicotrine Meurent-nal, és lenyűgözte őt a nő természetessége, eredetisége. Egy ideig a szeretője, egyúttal kedvenc modellje is volt. Később mag Meurent is megtanult festeni, sőt az 1876-os Szalonon ki is állított. Végül elnyelte őt a felejtés, de azt tudjuk, hogy szegényen halt meg Párizsban. Sajnos egyetlen festménye sem maradt fent.
»…az Olympia festője központi alakja annak a művészeti korszaknak, amelynek történetét meg akarom írni. „Tengelye” ennek a kornak, „sarkköve”. „Manet előtt”, „Manet után”: az efféle kifejezések nagyon is jogosak. Vele egy korszak végződik és egy másik korszak kezdődik. Manet csakugyan „atyja” volt a modern festészetnek: ő adta meg a meghatározó lökést az új piktúrának, s ez az ösztönzés indította meg a továbbiakat.« – olvashatjuk Réz Pál fordításában Henri Perruchot Manet élete című életregényeben az összegzést Edouard Manet nagyságáról.
Manet élete végéig megmaradt provokátornak, ugyanakkor társadalmi elismerésre is szert tett – még a francia becsületrendet is megkapta. Hagyatéka elsősorban festményeiből állt, melyek közt ott volt az a kép is, amelytől sosem tudott megválni – Olympia portréja.
