Édouard Manet szerepe a maga korában kettősségekkel és ellentmondásokkal teli, mégis döntő fontosságú volt. Kétértelmű volt ez a szerepe, mert miközben hű akart maradni a hagyományokhoz, a forradalmi festészeti mozgalom, az impresszionizmus vezéralakja lett.
És ellentmondásos is a szerepe, mert miközben Manet a múlt mestereire, az itáliaiakra – Raffaellóra, Giogionéra és Tizianóra -, a spanyolokra vagy Frans Halsra hivatkozott, ő maga nagyrészt legjobb barátja, a költő Baudelaire által magasztalt „modernségnek” megfelelően festett.
1832. január 23-án született Párizsban és százharminc éve, 1883. április 30-án halt meg Édouard Manet francia festő, grafikus, a realizmus és az impresszionizmus közötti korszak kiemelkedő képviselője.
Manet hagyományőrző, tehetős jogászcsalád sarjaként jött a világra. Apja komoly jogi karriert futott be, fiára is hasonló elvárással tekintett. A festészet iránti érdeklődését az ifjú a nagybátyjának köszönhette, aki rendszeresen magával vitte a Louvre-ba. Biztatására rajztanfolyamra is beiratkozott, ahol megismerkedett és életre szóló barátságot kötött Antonin Prousttal, a későbbi, szépművészetekért felelős miniszterrel. Apja még ekkor sem adta fel a reményt, hogy fiából „tisztességes kenyérkeresőt” faragjon, ám amikor Manet kétszer is megbukott a tengerésztiszti vizsgákon, a családnak be kellett látnia: a fiúból festő lesz.
Tanulóidejét a történelmi témájú képeiről híres Thomas Couture irányításával töltötte, gyakran utazgatott vele. Így jutott el Németországba, Itáliába és Hollandiába, közben egy életre beleszeretett Diego Velázquez és Francisco José de Goya képeibe. Miközben a tanulóműteremben megéljenezték Manet-t, Couture méltatlankodott: ” Ha új iskola vezére kíván lenni barátom, azt másutt alakítsa meg”.
Manet 1856-ban önálló stúdiót nyitott. Az abszintivó című képe révén vált ismertté, egyben botrányhőssé, hiszen rendszeresen választott olyan merész témákat, amelyeket kora közönsége nem értett vagy nem fogadott el. Az alkoholizmus, a koldusok és énekesek, a kávéházi jelenetek ábrázolása megbotránkoztatta az emelkedett témákhoz szokott közönséget.
A Visszautasítottak Szalonja
Bár mindig a Szalonban akart kiállítani, az 1863-as Salon des Refusés botrányhősévé, majd ettől kezdve a kritika és közönség bűnbakjává vált; merész újításaiban csupán „ízléstelen mázolmányt” láttak. Végül is perdöntő szerepet játszott, mert, dacára az ezzel kapcsolatos szenvedélyes vitáknak, az új eszmék és a legújabb festészeti irányzatok védelmezője és propagátora lett.
1858-ban festett Abszintivő című képét a Szalon visszautasította, ugyanebben az évben azonban megszületett első híres képe, a Fiú cseresznyével, amelyet Murillo és a spanyol festők stílusában festett. A képet és még tizennégy másikat, köztük az Abszintivót, a Zene a Tuilériák kertjébent, amely feltűnést keltett, és az Öreg muzsikust is a Martinet-galériában állították ki végül.
Korai munkáinak egyike a nagy vihart kavart Reggeli a szabadban, amelynek kiállításához az akadémiai művészetet képviselő párizsi Szalon nem járult hozzá. Végül pár napig mégis láthatta a közönség, mert III. Napóleon nagylelkűen engedélyezte, hogy a Visszautasítottak Szalonja bemutassa azt. Amikor 1863-ban kiállította az Olympiát, Manet a női test sajátos felfogású ábrázolása miatt került újra a figyelem és a viták kereszttüzébe. A képen egy a kor elvárásaitól gyökeresen különböző, vékony, kihívó tekintetű kurtizán látható, erős szexuális kisugárzással. Pablo Picasso, Paul Gauguin, Gustave Courbet, Paul Cézanne és Claude Monet azonnal korszakalkotó jelentőségűnek nevezték a munkát technikája és témaválasztása miatt. (Érdekesség, hogy Manet Olympiája másfél évszázad után először idén januárban hagyta el Franciaországot: a francia államfő engedélyével Velencében, a Dózse-palotában állították ki.)
Manet legtermékenyebb korszaka az 1860-as évek végére tehető, művészete ekkor már egyre szélesebb körben elfogadottá vált. Ebben a z időszakban és egész pályafutása során Manet csodálatos csendéleteket is fest, köztük a Váza babarózsákkalt 1864-ben és a Csendélet lazaccalt 1866-ban. 1863-ban feleségül vette egykori zongoratanárnőjét, több mint tíz éven át hű szerelmét, Suzanne Leenhoffot. Az 1870-71-es porosz-francia háborúban hadnagyként szemtanúja volt Párizs ostromának, és bár műtermét szétdúlták, képeit sikerült megmentenie.
1874-től évekig együtt dolgozott Claude Monet-val a Szajna partján. Leginkább ezeket az éveket tartják Manet impresszionista korszakának. A Csónakban, az Argenteuil és a Monet csónakban című képei a plein air stílusában készültek. Később visszatért legkedvesebb témáihoz, a szobabelsőkhöz és a vendéglői, kávéházi életképekhez (Álarcosbál az Operaházban, a Zola-regény ihlette Nana, A Folies-Bergeres bárjában).
Paul Colin Manet című kötetében tökéletesen leírta, hogy mi az, amire Manet rátalált: „…hogy megoldja azoknak az irányzatoknak az ellentétét, amelyek művészetében jelentkeznek, úgy képzelte, hogy egyesítheti a két elméletet, s – ha szabad így kifejeznem magam – a műteremben festhet plein-air képet. Modelljeit egy kis lugas melegházába, egy párizsi kertecske bizonytalan fényébe helyezte, ahol egyetlen gesztenyefa elegendő volt a napfény elhomályosítására. Ez a fogás lehetővé tette számára, hogy megtalálja kedvenc, talán intenzívebb, ugyanakkor finomabb megvilágítási effektusait, s továbbra is ragaszkodhasson a műteremfestészetben kialakult szokásaihoz, főleg ahhoz , hogy modelljei vég nélkül üljenek neki.”
Élete utolsó éveiben szifilisz és lábszárfekély kínozta, bal lábát amputálni kellett. 1883. április 30-án Párizsban halt meg. 1884-ben az École des Beaux Arts Manet-kiállításán műveit Émile Zola méltatta. Napjainkban a londoni Királyi Művészeti Akadémia szentelt kiállítást Manet portréinak, az erről készített dokumentumfilmet, a Manet: Portraying Life-ot szerte a világban, így Magyarországon is bemutatják.
