„Úgy éltem életem mostanig, mint fiatal bika, / aki esett tehenek közt unja magát a déli / melegben és erejét hirdetni körberohangas játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót.” Ezen a héten a 117 éve született Radnóti Miklós gyönyörű versét ajánljuk.
Radnóti Miklós Mint a bika című verse a halál és a fenyegetettség élményének egyik korai, meghatározó megfogalmazása. Bár a költő már korábban is érzékelte ennek a sorsnak az árnyát, ebben az 1933-as műben jelenik meg először ilyen tudatos formában.
A vers kezdősora – „Úgy éltem mostanáig, mint fiatal bika” – egy erőteljes hasonlattal indít, amely végigkíséri a rímtelen szabadvers három egységét. A szöveg időrendben bontakozik ki: a múlt, a jelen és a jövő perspektívájából. (Radnóti életének személyes tragédiái – édesanyja és ikertestvére elvesztése születésekor, majd édesapja korai halála – már önmagukban is meghatározóak voltak.)
A múlt a felszabadult, ösztönös élet ideje, tele lendülettel és mozgással. A jelen már ennek az állapotnak a megtörése: a veszély felismerésének pillanata, amely mozdulatlanságot és elmélyült töprengést hoz. A jövő pedig nem prófécia, hanem ebből a felismerésből fakadó következtetés: az elkerülhetetlen vég tudata jelenik meg benne, amelynek képe a költői látomásban válik teljessé.
Vers a hétre – az 1909. május 5-én született és 1944. november 9-én meghalt Radnóti Miklós költő-műfordítóra emlékezve.
RADNÓTI MIKLÓS: MINT A BIKA
Úgy éltem életem mostanig, mint fiatal bika,
aki esett tehenek közt unja magát a déli
melegben és erejét hirdetni körberohangat
s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót.
És rázza fejét s fordul, szarván a sűrű,
repedő levegővel és dobbantása nyomán
gyötrött fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét.
S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint
bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén
és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, –
fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, kűzd
és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda –
és lassan, szomorun bőg a kövér levegőben.
Így küzdök én is és így esem el majd,
s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.
(1933)
