Egyik kutya, másik eb

Szerző: Garamvölgyi Katalin / 2018. december 30. vasárnap / Kultúra, Irodalom

„Szia, mondtam én, szia, mondta ő. És azonnal tudtuk, hogy spanok leszünk!” – Két kutya, Papucs és Nózi különleges beszélgetése Garamvölgyi Katalin tollából.

Ő ugyanis egy macskányi yorki kutya. Viszont amíg én egy boldog „jó, hogy jössz, labdázzunk kicsit!” felkiáltással üdvözlöm a betörőket, Nózi loholt már ékszerrablók nyomában, megmondta a frankót az igazi tolvajtempóról, és nemrég megjelent egy harmadik könyv is A szagtalan betörő címmel, amelynek szintén ő a főszereplője.

A krónikását Kántor Katának hívják, aki Nózi szerint furcsa lény, mert embernek született ugyan, de valószínűleg nincs megelégedve ezzel az állapotával, ezért éjszakánként állatmintás kezeslábast ölt, és zsiráfnak, dalmatának vagy pandának öltözik. Kata mindezt azzal magyarázza, hogy mindig fázik, azok a holmik pedig puhák és melegek. De Nózinak ez a magyarázat nem kielégítő. Ki fogja vizsgálni a dolgot!

Lesz rá ideje, hiszen megkezdte a boldog nyugger létet, rendezgeti emlékiratait, egrecíroztatja a házi hadtestet (benne Archie őrmestert és Rémszem tartalékos közlegényt), és női szíveket tipor a facebookon. Többek között az enyémet. Némi pillarebegtetés, sok-sok egyeztetés után végre összehoztuk a randit a mostantól méltán híres Bölény-kertben.

A Duna parton köd volt, alacsonyan ültek a fellegek, amikor akkor a szürkeségből, mint valami jólfésült miniviking megjelent Ő. Mon Szőrnagy! És akkor összeszagoltunk. Szia, mondtam én, szia, mondta ő. És azonnal tudtuk, hogy spanok leszünk!

– Jó szagod van, Nózi, mondjuk én is piperéztem ám rendesen két napig a randi miatt, remélem, értékeled! Amúgy mi a kedvenc szagod?

– Több kedvenc szagom van. A szomszédék csivavája például időről időre az őrületbe kerget a szerelem édes-fűszeres bódító illatával. Ilyenkor még a ruhaválasztását is képes vagyok megbocsátani neki. Bátran kijelenthetem, hogy a szerelem szaga a legerősebb.

– Most komolyan a szomszéd csivavájáról fogsz nekem áradozni az első randinkon?!

– Óh, bocsánat, Papucs, tényleg, valami markánsabbal kellett volna előállnom. Nos, a félelem szagát említeném. Nem volt olyan házkutatás, ahol a bűnözők ne ontották volna magukból azt a kesernyés, fanyar szagot, ami szinte zakatolt a levegőben, és egyértelműsítette számomra, hogy mennyire izgatottak, és félnek a lebukástól. Akkor már tudtam, hogy nyomon vagyok, ezért ez a szag is a kedvencem lett. Például ragyogóan érzem azt is, hogy te most ideges vagy.

– Óóó, hát egy kicsit. Hoztam ugyanis neked virslit ajándékba, elég sokat, mert akciós volt, és éppenséggel oda is adhatom neked, ha muszáj, de adsz majd belőle?

– Hm. Mennyit szeretnél?

– Nos, a kettőnk méretarányai alapján legalább kétharmadot!

– Legyen. Ha attól vidám leszel, Papucska, legyen! Tudod, a legjobban mégis a vidámság illatát szeretem. Otthon a lánykölyök nagyon sokszor áraszt ilyet magából, ezért is viselem el tőle, hogyha az énkicsipónim helyett néha énkicsinózim-at játszik velem, és mindenféle ruhákba öltöztet. A vidámság szaga olyan könnyű és friss, mint a nyári szellő. Egyszerűen felvidít. Mint téged a megfelelő mennyiségű virsli testvéries megosztása.

– Rendkívüli képességeid vannak, könyvek szólnak hőstetteidről. Én szabadidőmben mindenféle professzori címeket adományozok magamnak, de eddig legfeljebb csak orvosok írtak rólam, ők is csak kórtörténetet. Amúgy sok iskolát jártam, sajnos egyiket sem sikerült elvégeznem, mert vagy engem dobtak ki, vagy a gazdámat, így aztán magántanuló lettem (Waldorf módszer plusz heti egy makarenkói pofon). Nálad ez hogy zajlott, mon szőrnagy? Ki voltál téve mindenféle veszélynek?!

– A ORFK Dunakeszi Kutyakiképző Központ kábítószerkereső szaktanfolyamát végeztem el (OKJ-s végzettséget ad, csak mondom). Ez egy három és fél hónapos, bentlakásos iskola, ahol függővé váltam. JÁTÉK-függővé. Hangsúlyozom, hogy JÁTÉK, mert még mindig sokakban él az a hiedelem, hogy minket, drogkereső kutyákat kábítószerrel etetnek. A Krónikásom szokott is morogni, hogy:” Jaja, a kábítószerkereső kutyát kábítószerrel etetjük, hogy keresse a drogot, a hullakereső kutyát pedig hullával etetjük, hogy megkeresse a holttestet, de azok a fránya robbanóanyagkereső kutyák sehogy se akarják lenyelni a kézigránátot!” Szóval mi csak a keresés öröméért keresünk, ilyen egyszerű az egész. Jut eszembe, Papucs, nyomozhatnékom van, nézzünk már valami pia után!

– Előled aztán semmi nem marad rejtve, mi?

– Elmesélem a kedvenc kalandomat. A győri börtönben történt, ahol rendszeresen részt vettem a csomagok átvizsgálásában, amiket a hozzátartozók küldtek a fogvatartottaknak. Kávé, cigi, fűszerek, mindig nagy szagkavalkád fogadott a küldemények körül. Egyszer azonban éreztem, hogy az egyikben kábítószert rejtettek el, rá is kapartam a csomagra, és még meg is ugattam a nyomaték kedvéért. Ámde semmi más nem volt benne, csak öt szál házikolbász. A friss vágásból származó kolbász isteni, fűszeres illatot árasztott, bár egy kevéssel több fokhagymát még elbírt volna. Na de nem ez a lényeg. Kábítószert éreztem, és nem tágítottam. Vadul ugattam a kolbászt. Erre az egyik börtönőr mit mondott? Na mit? Azt, hogy biztos éhes vagyok, és máskor a gazdám ne éhesen hozzon dolgozni, mert nem tudok a feladatomra koncentrálni. Micsoda pimaszság! Szerencsére a Gazda bízott bennem. Széttörte az egyik kolbászrudat, aminek a közepéből csak úgy hullottak a drogtabletták. Beletöltötték ugyanis a kolbászba. Na, ennyit erről. Jót nevettem.

– Oké, a nyomodba sem érhetek, de figyelj csak, elfogyott a virsli, és ott, kicsit északkeletre, a veranda ablak alatt tutira van valami nagyon tetszetős. Nézzünk már utána! Rendőri kísérettel még úgyse csórtam sose kaját, te meg ugye fel sem érnéd az asztalt, már meg ne sértődj…

– Figyelmeztetlek, Papucs, hogy nekem van büntető jogköröm, és bármikor és bárhol szolgálatba helyezhetem magam. Ez néhányszor okozott már némi kellemetlenséget a Gazdának (amikor például a házunk festéséhez felvonult brigád egyik tagjánál kábítószert találtam), de erre csak azt tudom mondani, hogy éberség! Mindenki tartózkodjon a tiltott szerektől, mert bárhol és bármikor felbukkanhatok, hogy eljárjak a jogkörömben. Szóval csekkoljuk csak le az élelmiszerraktárat. Meg azt a bográcsot is, ott. De ne egyél meg mindent, hallod!?

– Ez a „mindig szolgálatban”-duma bejön a csajoknál, mi? Szolgálunk, védünk, udvarolunk… Komolyan mondom, mint egy rocksztár, olyan vagy néha!

– Néha?! Tény, hogy sok szerelmem van, hogy csak néhányat említsek közülük: Lilyke, Sandy, Mazsi, Cuki, Bogyó. Egytől egyik csodaszép, magasan művelt, és a hőstetteimet megfelelően csodáló kutyahölgyek, akik megfűszerezik a mindennapjaimat, ezért nagyon hálás vagyok nekik. Nélkülük kevesebb lenne az életem.

– Hé! Hahó! Hát, Nózikám, mivel kifelejtettél a felsorolásból, úgy vélem, nem szemétség a részemről emlékeztetni téged és a nagyérdeműt, valamint a rajongóseregedet, hogy nem is olyan régen lőttek a golyóidnak. Nem olyan akciófilmesen ugyan, de csöndben megváltál tőlük.

– Hát nézd, Papucs, én erre azt tudom mondani, hogy ezt a témát most ne bolygassuk, jön az új esztendő, a Disznó éve lesz, új golyókat nem kaphatok már, hát legalább csaj meg virsli legyen sok. Szóval, most szépen hagyd abba a zabálást, kerítsük elő a Krónikásomat, koccintsunk végre, folyjék a pezsgő, adj egy puszit, lángoljon a szeretet, és jövőre veled ugyanitt!