„Emlékszel? – szótlanul ringtunk az esti csendben, / sehol semmi nesz a vízen s az ég alatt” 225 éve, 1790. október 21-én született a burgundiai Maconban Alphonse de Lamartine francia költő, politikus és történész.
1790. október 21-én született a burgundiai Maconban Alphonse de Lamartine francia költő, politikus és történész. Nemesi családból származott, apját a jakobinus diktatúra idején bebörtönözték, de a nyaktilót elkerülte. Alphonse a jezsuitákhoz járt iskolába, noha a rend akkor hivatalosan be volt tiltva. Szülei royalisták voltak, és nem engedték, hogy Napóleon alatt szolgálatot vállaljon. 1811-12-ben Itáliában járt, 1814-ben belépett XVIII. Lajos testőrségébe.
ALPHONSE DE LAMARTINE: A TÓ
(részlet)
Így tehát, mindig új partok felé csatázván,
mert éjünk örök, és út nincs visszafele,
Horgonyt nem vethetünk az idő óceánján
egyetlen napra se?
Ah tó! Milyen messze már az alig elsuhant év!
Hűs vízed hasztalan várja a drága nőt:
nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még
mellettem láttad őt!
Így verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,
így törték partodat porló hullámaid,
és a szél akkor is így szórta be haboddal
imádott lábait.
Emlékszel? – szótlanul ringtunk az esti csendben,
sehol semmi nesz a vízen s az ég alatt,
csak a két evező verte édes ütemben
zengő kristályodat.
(ford.: Szabó Lőrinc)
A császár visszatérésekor Svájcba emigrált. A második Bourbon-restauráció után már nem akart katona lenni, inkább verseket és drámákat kezdett írni. 1816-ban ismerkedett meg Savoie hegyei közt, a Bourget-tó partján a súlyos beteg Julie Charles-lal, akihez számos verset írt. Julie, aki segített neki állást szerezni Párizsban, 1817-ben meghalt: a költő újabb versekkel, köztük A tó című híres költeményével emlékezett rá.
Lamartine 1820-ban megnősült, egy angol nőt vett feleségül. Ez évben lett a nápolyi francia követség titkára, és ekkor jelent meg első verseskötete, a Méditations poetiques (Költői elmélkedések). A szerző által két év múlva bővítve újra kiadott kötet újszerű, romantikus hangja, a költő érzelmeinek őszintesége hatalmas sikert aratott. Témái bensőségesek, vallásosak voltak, nyelve új zeneiséget hozott a francia költészetbe. Erős hatással volt rá Byron romanticizmusa, misztikus világnézetű lírai költeményeiben a szerelem, az elmúlás, a hit kérdései foglalkoztatták.
1829-ben a Francia Akadémia tagja lett, 1830-ban kiadta Költői és vallásos harmóniák című kötetét. A deista rajongással teli hálaadó dicshimnuszra Liszt Ferenc zongoradarabot írt. (Liszt a Les preludes című szimfonikus költeményét is Lamartine versére komponálta.) 1832-33-ban utazást tett a Szentföldön és a Közel-Kelet más országaiban. Ekkorra teljesen elvesztette katolikus hitét, és a liberalizmus panteista világnézetével azonosult. Ekkoriban kezdett hozzá egy nagyszabású filozófiai eposzhoz, amelyben a szeretetvallást és a haladás liberális elméletét akarta hirdetni. Végül csak két résszel készült el: az 1836-ban megjelent Jocelyn egy fiatalemberről szól, aki pap akar lenni, de a forradalom idején kizárják a szemináriumból, és beleszeret egy lányba. Haldokló püspöke hívására lemond szerelméről, és isten szolgája lesz. A másik részt, Egy angyal bukása címen, 1838-ban jelentette meg, ennek főhőse egy angyal, aki szerelemből emberré lesz. 1839-ben jelent meg Költői fohászok című verseskötete, ezután felhagyott az irodalommal, hogy többet foglalkozhasson politikával.
Az 1830-as júliusi forradalom után Lamartine otthagyta a diplomáciai pályát, hogy bekapcsolódjon az otthoni politikába. Nem kötelezte el magát Lajos Fülöp mellett, függetlenségét megőrizve társadalmi kérdésekkel kezdett foglalkozni, és 1833-ban képviselő lett.
A proletariátus kérdését tartotta a kor legfontosabb ügyének, szóvá tette a munkásság embertelen körülményeit. Elítélte a kapitalisták túlzott politikai befolyását, és elkerülhetetlennek látta a forradalmat. 1847-ben adta ki a Girondiak történetét, amely a nagy forradalom mérsékelt pártjának históriáját ismertette, a mű a baloldal körében igen népszerű lett, a magyar radikálisokra, így Petőfi Sándorra és Vasvári Pálra is hatott.
Az 1848-as februári forradalom után Párizsban kikiáltották a második köztársaságot, és Lamartine külügyminiszter lett, de valójában ő volt az ideiglenes kormány vezetője. Erőfeszítéseket tett a rabszolgaság és a halálbüntetés eltörlésére, de a legtöbb kérdésben elfoglalt pacifista és mérsékelt álláspontja miatt egyedül maradt. Áprilisban még tíz helyen is nemzetgyűlési képviselővé választották, de sem a vagyonos polgárság, sem az elégedetlen munkásosztály nem követte. Az elszigetelődött Lamartine-t így a felkelés 1848. június 23-26-i leverése után elkergették hivatalából.
A költő elindult az 1848. decemberi elnökválasztáson, de Louis Bonaparte Napóleonnal szemben alulmaradt, és rövidesen képviselői címét is elvesztette. Lamartine-t megtörte a vereség, anyagi gondok is nyomasztották, mivel a család örököseként neki kellett eltartania nőtestvéreit is. Ezután húsz éven át „irodalmi kényszermunkát” végzett, az egyik könyvet írta a másik után: a Rafael regényes beszámoló Julie Charles iránti szerelméről, a Vallomások és az Új vallomások című önéletrajzi művekben valódi és költött elemek keverednek. Regényei közül megemlítendő a Geneviéve és az Antoniella – ez utóbbi történelmi szempontból is érdekes. Irodalmi folyóiratot is kiadott, amelyben tanulmányai és versei jelentek meg. Több jelentős történelmi művet írt: Az alkotmányozó nemzetgyűlések története, A restauráció története, Oroszország története, Törökország története. 1869. február 28-án, szegényen halt meg Párizsban. Őt tekintik az első romantikus francia költőnek, aki a szimbolistákra is jelentős befolyást gyakorolt.
