Ma már látjuk, hogy Hemingway tollán a modernista prózaírás egyik alapműve született meg, mely szerzőjét még életében a huszadik század amerikai prózájának a klasszikusává avatta. A jéghegy csúcsa c. novelláskötet 21 Hemingway-kincset rejt.
21 „új”novella — először magyarul. Ernest Hemingway (1899-1961), a huszadik századi amerikai irodalom kultikus alakja, a modern prózaírás mestere.
A rövidebb elbeszélésformáknak is nagy művésze volt. Legtöbb olvasójának is először egy kisregény, Az öreg halász és a tenger (1952) jut eszébe a neve hallatán, s ugyanezek az olvasók – Hemingway méltán híres regényei, a Búcsú a fegyverektől (1929) és az Akiért a harang szól (1940) mellett – rögtön sorolni kezdik felejthetetlen novelláit, a Bérgyilkosokat, a Francis Macomber rövid boldogságát, A Kilimandzsáró havát és a többit; írói pályája is a novellaműfaj jegyében indult: első igazán fontos munkája az először 1924-ben Párizsban, majd 1925-ben Amerikában is megjelent A mi időnkben című elbeszéléskötet volt.
Ma már látjuk, hogy Hemingway tollán a modernista prózaírás egyik alapműve született meg, mely szerzőjét még életében a huszadik század amerikai prózájának a klasszikusává avatta. Rangját csupán növelték újabb novelláskötetei, a Férfiak nők nélkül (Men Without Women, 1927), A győztes nem nyer semmit (Winner Take Nothing, 1933) és a későbbi elbeszélés-gyűjtemények. Összetéveszthetetlen szemlélete, hangja és stílusa igen gyorsan az írónak valamiféle védjegyévé vagy szabadalmává vált, először hazájában, de később szerte a nagyvilágban is. Hazánkban sem történt ez másként. Elbeszéléseinek terjedelmes gyűjteménye, az 1960-ban (majd 1963-ban második kiadásban) megjelent Novellák című kötet nyomán, amely a Déry Tibor és Ottlik Géza vezette magyar írói-műfordítói élgárda avatott tolmácsolásában adott lényegében teljes képet Hemingway kisprózai munkásságáról, nálunk is magasba hágott az író népszerűsége, divatja, sőt valóságos kultusza támadt a magyar olvasóközönség körében. S novellisztikája volt a forrása az író mélyreható irodalmi hatásának is – a hatvanas években egész nemzedékre való fiatal magyar prózaírót ihletett meg a hemingwayi példa. A 21 „új”, eleddig magyarul nem olvasható írást Bart István műfordításában adjuk közre. A Hemingway-rajongók számára A jéghegy csúcsa – Hemingway összes novellája felbecsülhetetlen kincs.
Ernest Hemingway: A jéghegy csúcsa
(Részlet a könyvből)
FRANCIS MACOMBER RÖVID BOLDOGSÁGA
(részlet)
Délfelé járt az idő. Mindnyájan az étkezősátor kettős szárnyú, zöld ajtólapjának árnyékában üldögéltek, s úgy tettek, mintha mi sem történt volna.
– Mit iszunk, citromlevet tisztán vagy limonádét? – kérdezte Macomber.
– Én gimletet – vetette oda Robert Wilson.
– Én is. Inni kell most – mondta Macomber felesége.
– Én is azt hiszem – helyeselt Macomber. – Szóljon neki, hogy csináljon három gimletet.
A fiú már készítette is az italt. Kiemelte az üvegeket a hűtőzsákokból, melyek párásan csillogtak a szélben, a sátrakat beárnyékoló fák tövében.
– Mennyit adjak neki? – tudakolta Macomber.
– Egy font bőven elég – válaszolta Wilson. – Nem kell elkényeztetni őket.
– Vajon szétosztja-e köztük a vezetőjük?
– Feltétlenül.
Francis Macombert egy félórával azelőtt a szolgagyerekek, a szakács, a bőrnyúzó és a teherhordó diadalmenetben hozták be a vállukon és karjukon, a tábor szélétől egészen a sátráig. A puskahordozók nem vettek részt a felvonulásban. A bennszülött fiúk letették sátra bejáratánál. Macomber sorra kezet rázott velük, fogadta jókívánságaikat, majd belépett a sátorba. Az ágyán üldögélt, amikor a felesége bejött. Az asszony egy szót sem szólt hozzá, ő pedig azonnal kiment, hogy arcát és kezét megmossa kint a hordozható mosdótálban.
Aztán átment az étkezősátorba, és letelepedett egy kényelmes vászonszékbe egy szellős, árnyékos helyen.
Mrs. Macomber futó pillantást vetett Wilsonra. Rendkívül csinos, fiatalos nő volt. Szépsége és társadalmi helyzete révén öt évvel ezelőtt hozzájutott ötezer dollárhoz, mert odaadta nevét és fényképét egy kozmetikai reklámhoz, pedig maga soha nem is használta azt a cikket. Tizenegy éve volt Francis Macomber felesége.
– Pompás oroszlán, mi? – szólalt meg Macomber. A felesége most ránézett. Szemügyre vette mindkettőjüket, mintha még sohasem látta volna őket azelőtt. Az egyiket, Wilsont, a fehér vadászt, jóformán még sohasem látta. Középtermetű férfi volt, haja homokszínű, bajusza rövidre nyírt.
Hirtelenvörös arcában mélyen ült rendkívül hideg, kék szeme, melynek sarkában hamiskásan szaladtak össze a fehéres ráncok, valahányszor nevetett. Most rámosolygott az asszonyra, de annak tekintete lesiklott a férfi arcáról bő zubbonya alatt domborodó vállára, melyet csaknem eltakart négy tölténytartó a bal szivarzseb tájékán, azután továbbrebbent a szeme Wilson nagy, barna kezére, viseltes nadrágjára, poros bakancsára, majd vissza vörös arcába. Észrevette, hogy arcának napsütötte pirosságát fehér vonal vágja el. Stetsonkalapjának nyoma. Ez a fittyedt karimájú kalap most ott függött a sátorpózna kampóján.
– Ürítsük ezt a poharat az oroszlánra! – indítványozta Robert Wilson.
Ismét rámosolygott a nőre, de az asszony mosolytalanul a férjét méregette. Francis Macomber nagyon magas, nagyon jókötésű férfi volt, már akinek a nagy csontú termet tetszik. Fekete volt, a haja rövidre nyírva, mint az evezősöké, ajka inkább keskeny. Az emberek jóképűnek tartották. Ugyanolyan szafáriruhát viselt, mint Wilson, azzal a különbséggel, hogy az övé új volt. Harmincötödik évében járt, kitűnően tartotta magát, jól értett a labdasportokhoz, csakis nagy halakat fogott, sikereit egy sereg rekord koronázta, most nemrég pedig mindenki szeme láttára bebizonyította, hogy gyáva.
– Az oroszlánra! – szólt. – Sohasem tudom megköszönni magának, amit tett.
Margaret – így hívták a feleségét – visszafordította tekintetét férjéről Wilsonra.
– Ne beszéljünk az oroszlánról! – mondta az asszony.
Wilson ránézett, de nem mosolygott. Most az asszony mosolygott őrá.
– Furcsa nap volt ez a mai – mondta. – Nem kéne föltennie a kalapját még a sátorlap alatt is délidőben? Maga mondta, csak azért szólok.
– Föltehetem – szólt Wilson.
– Nagyon piros az arca, Mr. Wilson – mondta az asszony, és megint elmosolyodott.
– Az ital teszi – vetette oda Wilson.
– Nem hiszem – felelte Margaret. – Francis sokat iszik, de ő sose piros.
– Ma az – próbált tréfálkozni Macomber.
– Nem – mondta a felesége -, ma csak az enyém pirult. De Mr.
Wilson mindig piros.
– Nyilván ilyen fajta vagyok. Hanem: nem vennék le a műsorról a szépségemet mint beszédtémát?
– Csak most kezdtem el.
– Hagyjuk abba! – mondta Wilson.
– Nehezen indul a beszélgetés – állapította meg Margaret.
– Ne légy csacsi, Margot! – szólt oda a férje.
– Semmi nehézség – mondta Wilson. – Itt ez a pompás oroszlán.
Margot rápillantott a két férfira, és azok mindketten tudták: az asszonyt sírás környékezi. Wilson már régóta látta, mi készül, és rettegett tőle. Macomber már túljutott a rettegésen.
– Csak az ne történt volna. Ó, bár ne történt volna meg – mondta az asszony, és elindult a sátra felé. Hangtalanul sírt, de a két férfi látta, hogy válla meg-megrándul rózsaszínű napálló blúza alatt.
– A nők mindjárt elvesztik a fejüket – szólt oda Wilson a magas férfinak. – Nem számít. Idegizgalom, miegyéb.
– Nem – mondta Macomber. – Azt hiszem, ezt a mai naptól életem végéig viselni fogom.
– Szamárság. Igyunk rá egyet ebből a vitriolból! Felejtse el! Különben is, semmi az egész.
– Megpróbálhatjuk – felelte Macomber. – De azt nem felejtem el, amit értem tett.
– Nem tettem semmit – mondta Wilson. – Szamárság.
Így üldögéltek az árnyékban, ott, ahol a széles koronájú akácok alatt tábort ütöttek. Mögöttük magányos sziklaszál magaslott; előttük pázsitszőnyeg futott, egy kavicsos mederbe ágyazott folyó felé, azon túl erdő következett. Itták az épp hogy hideg citromos whiskyt, és kerülgették egymás tekintetét. A bennszülött fiúk közben ebédhez terítettek. Wilson jól láthatta, hogy a fegyverhordozó gyerekek már mindent megtudtak a dologról, s amikor észrevette, hogy Macomber inasa terítés közben fürkésző pillantásokat vet gazdájára, szuahéli nyelven ráripakodott. A fiú kifejezéstelen arccal fordult el.
– Mit mondott neki? – érdeklődött Macomber.
– Semmit. Mondtam, hogy mozogjon, mert különben kaphat vagy tizenötöt a jobbikból.
– Az mi? Korbács?
– Azt tiltja a törvény – válaszolta Wilson. – Pénzbírságot írnak elő.
– Még mindig megtörténik, hogy megkorbácsoltatják őket?
– Hogyne. Ha netán panaszra mennek, abból a hatóság nagy ügyet kever. De nem mennek. A korbácsot inkább elviselik, mint a pénzbírságot.
– Milyen furcsa – szólt Macomber.
– Valójában nem is az – felelte Wilson. – Maga mit tenne: tűrné a vesszőzést, vagy elvesztené a keresetét? Maga is zavarba jött kérdésétől, és mielőtt Macomber válaszolni tudott volna, így folytatta: – Mindnyájunknak kijut a napi verés, kinek így, kinek amúgy.
Ezzel sem volt megelégedve. „Úristen – gondolta magában -, micsoda diplomata vagyok.”
– Igaza van: megkapjuk a verést – mondta Macomber, és még mindig nem nézett társára. – Rettentően szégyellem magam az oroszlánügy miatt. De, ugye, nem kerül tovább? Úgy értem, nem jut senkinek a fülébe?
– Szóval azt hiszi, hogy én majd elmondom a Mathaiga Klubban?
– Wilson hűvösen végigmérte. Ezt azért nem várta volna. „Szóval a fickó nemcsak pipogya fráter, de még nyöszörög is – gondolta magában.
– Pedig a mai napig kedveltem. De mit tudhat az ember egy ilyen amerikairól?”
– Nem – mondta Wilson. – Hivatásos vadász vagyok. Mi sohasem beszélünk a klienseinkről. Efelől egészen nyugodt lehet. Különben is udvariatlanság arra kérni minket, hogy ne járjon el a szánk.
Most jött rá, hogy mennyivel könnyebb lesz a szakítás. Akkor majd egyedül étkezik, és olvashat is közben. Ezek is külön esznek majd. Csak hivatalos minőségben fogja őket kísérgetni a szafárin – hogy is mondják a franciák? Előkelően elnéző magatartás – s mennyivel könnyebb lesz akkor, mint most végighallgatni ezt a szentimentális émelygést. Megsérti majd valamivel, és azzal új lapot kezdenek. Akkor majd a könyvével ülhet le az asztalhoz, és mégis az ő whiskyjüket issza. Ezt a kifejezést használták arra, amikor a szafári balul ütött ki. Az ember összeakad egy másik fehér vadásszal, és megkérdezi: „Hogy megy a sora?” És ha erre az a felelet: „Ó, még mindig az ő whiskyjüket iszom”, akkor az ember tudja, hogy az egész nem ér egy lyukas mogyorót.
– Bocsánat – mondta Macomber, miközben társa felé fordította jellegzetesen amerikai arcát, melyről a kamaszság nem tűnik el a férfikor derekáig. Wilson szemügyre vette rövidre nyírt evezősfrizuráját, szép metszésű, s még most is majdnem őszinte szemét, szép orrát és jó formájú állát.
– Bocsánat, erre nem gondoltam. Rengeteg olyan dolog van, amit nem tudok.
„Tehet egy szívességet” – gondolta Wilson. Teljesen fölkészült, hogy gyorsan és simán szakít, és most tessék: ez a nyavalyás, miután éppen megsértették, bocsánatot kért. Még egy próbát tett. – Ne szívja mellre, amit mondok! – kezdte. – Nekem is élnem kell valamiből. Tudja, Afrikában nincs olyan nő, aki ne lőne oroszlánt, és nincs olyan fehér ember, aki megfutamodnék.
– Én megfutamodtam, mint a nyúl – szólt Macomber.
„Hát mi a fenét lehet kezdeni egy ilyen alakkal, aki így beszél” – morfondírozott magában Wilson.
Célba vette Macombert tompa, kék gépfegyverszemével, az meg visszamosolygott rá. Kellemes mosolya volt, ha valaki nem látta meg szemében a sértődöttséget.
– Talán majd helyreütöm a csorbát a bivalyvadászaton – mondta.
– Most az következik, nem?
– Reggel, ha megfelel – vetette oda Wilson. Talán tévedett az előbb. Könnyen lehet, hogy így kell a dolgokat fölfogni. Hiába: az emberismeret fenét sem ér ezekkel az amerikaiakkal. Most megint a szívébe zárta Macombert. Csak a mai reggelt tudná elfelejteni. De azt persze nem lehet. Olyan kínos volt, hogy kínosabb már nem is lehetett volna.
– Ott jön a Memsahib – mondta. Margaret a sátra felől közeledett.
Üdének, vidámnak, sőt bájosnak látszott. Hibátlanul tojásdad arca oly tökéletes, hogy az ember szinte azt várná: ez a nő ostoba. „De ostobának nem ostoba – gondolta Wilson. – Nem, nem.”
– Hogy van a szépséges, vörös arcú Mr. Wilson? Jobban érzed magad, Francis, angyalom?
– Ó, sokkal – vallotta Macomber.
– Kivertem a fejemből az egészet – mondta a felesége, és leült az asztalhoz. – Miért érdekes az, hogy Francis jól tud-e oroszlánt ölni, vagy sem? Nem ez a foglalkozása. Ez Mr. Wilson szakmája. Mr. Wilson valóban rendkívül lenyűgözően gyilkol. Maga mindent gyilkol, igaz?
– Mindent – felelte Wilson -, ami jön. – „Ez a fajta a legkeményebb dió a világon – gondolta magában. – A legkeményebb, a legkegyetlenebb, a legvérszomjasabb és a legvonzóbb fajta. Az emberek meglágyulnak, vagy az idegeik ronccsá őrlődnek, ők viszont megkeményednek. Vagy olyan férfit választanak maguknak, akivel bírnak? Ezt még nem tudják eldönteni abban a korban, amikor férjhez mennek” – tűnődött. Örült, hogy a maga leckéjét már megtanulta az amerikai nőkről, mert ez a mostani nagyon vonzotta.
– Holnap reggel bivalyra megyünk – közölte az asszonnyal.
– Én is megyek – mondta Margaret.
– Nem, nem jön.
– De igenis, megyek. Ugye mehetek, Francis?
– Miért nem maradsz a táborban?
– A világért sem – mondta a feleség. – Ilyen kalandot, mint a mai, semmi pénzért el nem szalasztanék.
„Amikor az imént elment – tűnődött magában Wilson -, amikor elment, hogy kibőgje magát, csuda remek nőnek látszott. Mintha megértené, fölfogná a helyzetet, mintha bánkódnék a férje miatt, és fájna neki a dolog. Húsz percre eltűnik, aztán visszajön, az amerikai nők kegyetlenségének páncéljában. Ezek a legpiszkosabb nők. Azok, csakugyan a legpiszkosabbak.”
– Holnap a te kedvedért újabb bemutatót tűzünk a műsorra – mondta Francis Macomber.
– Nem jön velünk, asszonyom – szólalt meg Wilson.
– Nagyon téved – mondta az asszony. – Különben is roppant szeretném magát újra látni munkája közben. Isteni volt ma reggel. Már amennyire állatok fejét széjjellövöldözni isteni.
– Itt az ebéd – mondta Wilson. – Nagyon elemében érzi magát, ugye?
– Miért is ne? Nem azért jöttem ide, hogy unatkozzam.
– Nos, eddig nem volt unalmas – mondta Wilson. Odalátszottak a folyóba ágyazott vándorkövek és a háttérben a magas partoldal a fákkal. Eszébe jutott a reggel.
– Ó, nem – felelte az asszony. – Eddig nagyszerű. És a holnap? Nem is tudja, mennyire várom a holnapot.
– Antilop, tessék, most kínálják magának – mondta Wilson.
– Az a nagy, tehénszerű állat? Akkorát ugrik, mint a nyúl?
– Azt hiszem, ez megfelel a személyleírásnak – szólt Wilson.
– Kitűnő a húsa – jegyezte meg Macomber.
– Te lőtted, Francis? – kérdezte a felesége.
– Én.
– Nem bánt? Vagy igen?
– Csak ha rázuhan az emberre – magyarázta neki Wilson.
– Örvendek.
– Egy kicsit abbahagyhatnád a buzerálást, Margot – mondta Macomber, miközben az antilopot szeletelte tányérján, és krumplipürét, mártást meg sárgarépát tolt lefelé fordított villájára, hegyére szúrva a húsdarabot.
– Én abba is hagyhatnám – mondta az asszony -, ha már olyan szépen fejezted ki magadat.
– Ma este pezsgővel ünnepeljük meg az oroszlánt. Délben a pezsgő csak fölhevíti az embert – mondta Wilson.
– Ó, az oroszlán – kiáltott Margot. – Rég elfelejtettem az oroszlánt.
„Ez a nő jól ugratja a férjét – gondolta magában Robert Wilson.
– Vagy talán azt hiszi, így kell a dologhoz jó képet vágni? Hogyan viselkedjék egy asszony, aki rájön, hogy a férje pipogya fráter? Cudarul kegyetlen nőszemély, de hát mind ilyen. Persze, ők uralkodnak, és aki uralkodik, annak néha kegyetlennek kell lennie. Ha így is van: nekem elegem van az istenverte rémuralmukból.”
– Vegyen még egy kis antilopot! – kínálta az asszonyt udvariasan.
Aznap délután, úgy estefelé, Wilson és Macomber elindult automobilon a bennszülött sofőr meg két puskahordó kíséretében. Mrs. Macomber a táborban maradt. Túl meleg van, mentette ki magát, holnap úgyis velük megy kora reggel. A távolodó autóból Wilson elnézte a terebélyes fa alatt álldogáló asszonyt. Inkább csinos volt, mint szép, enyhén rózsaszín árnyalatú khakiruhájában. Haját kisimította a homlokából, és hátul, lent a nyakszirtjénél kontyba fésülte.
Arca olyan üdén virított, mintha Angliában volna. Integetett feléjük, amint a kocsi átgázolt a mezőn, a magas füvön, majd a fák közé kanyarodott, neki a csalitos domboknak.
A csalitosban egy impalacsordára bukkantak. Kiszálltak az autóból, és meghajtottak egy vén, széles agancsú bakot, majd Macomber becsületére váló lövéssel helyben marasztotta, jó kétszáz lépésről. Ettől aztán nekiiramodott a csorda, vad futásban, egymás hegyén-hátán utat nyerve. Lábukat hasuk alá húzva akkorákat ugrottak, oly hihetetlenül s lebegve úsztak a levegőben, mint az ember olykor álmában.
– Jó lövés volt – szólt oda Wilson. – Kis célpontot nyújtanak.
– Ér ez a fej valamit? – kérdezte Macomber.
– Kiváló – nyugtatta meg Wilson -, így lőjön, és nem lesz semmi baj.
– Gondolja, hogy holnap bivalyra akadunk?
– Remélem, igen. A bivaly kora reggel kint legel, és ha szerencsénk van, el tudjuk csípni a mezőn, csordában.
– Szeretném ezt az oroszlánügyet lezárni – mondta Macomber.
– Nem valami kellemes érzés, ha az ember ilyesmit csinál a felesége szeme láttára.
„Szerintem – gondolta Wilson – feleség ide, feleség oda, az a kellemetlen, hogy ilyesmit csinál valaki, vagy ha már megtörtént, még beszél is róla” – mondani azonban ezt mondta:
– Mit kell ezen annyit töprengeni? Akárki elvesztené a fejét, mikor először kerül szembe oroszlánnal. Az ügy le van zárva.
Aznap éjjel, vacsora után – mielőtt lefeküdt volna – Macomber megivott még egy pohár whiskyt szódával a tűz mellett. Később ágyán, a moszkitóháló alatt, az éjszaka neszeire figyelve úgy érezte, hogy az ügy még nincs lezárva. Se lezárva nincs, se el nem kezdődött.
Pontosan úgy van, ahogy megtörtént, néhány részlete kitörölhetetlenül felnagyítva. Nyomorultul szégyellte magát. De a szégyennél is jobban kínozta valami dermesztő, kongó félelem. A félelem még ott tátongott, mint valami hideg, nyálkás üreg abban a nagy semmiben, ahol valamikor az önbizalma fészkelt, és ettől a rosszullét környékezte. Ez az érzés még most sem hagyta el.
Előző éjszaka kezdődött, amikor felriadt, és hallotta, hogy oroszlán bőg valahol följebb a folyó mentén. Öblös hangon indult a bőgés, és valami köhögős torokköszörülésben végződött. Olyan közelinek hatott, mintha éppen csak a sátorlap választaná el tőle. Amikor Francis Macomber felriadt e hangra azon az éjjelen, megijedt. Hallotta, amint felesége álmában csöndesen lélegzik. Nem volt senki, akinek bevallhatta félelmét, sem aki vele együtt félhetett volna. Feküdt magában, és nem ismerte azt a szomáli közmondást, hogy bátor ember háromszor ijed meg az oroszlántól: egyszer, amikor megpillantja a nyomát, egyszer, amikor meghallja a hangját, és egyszer, amikor szemközt találja magát vele. Aztán a lámpás fényénél reggeliztek, és mikor kinn ültek az étkezősátorban, napfölkelte előtt, az oroszlán ismét elbődült.
Francis azt hitte, máris ott van a tábor szélén.
– Hangja után ítélve, öreg legény lehet – mondta Robert Wilson, miközben fölnézett sózott heringje és kávéja mellől. – Hallják, hogy köhög?
– Nagyon közel van?
– Lehet vagy egy mérföldnyire a folyó völgyében.
– Meglátjuk?
– Megnézzük.
– Ilyen messzire elhallatszik a bőgése? Mintha itt lenne a sátorban.
– Fene messzire hord a hangja – felelte Robert Wilson. – Fura, hogy ilyen messzire elhallatszik. Remélem, puskacsőre való macska.
A fiúk azt állítják, járkál errefelé egy jól megtermett példány.
– Ha lövésre kerül a sor, hol kell eltalálnom, hogy helyben marásszám? – tudakolta Macomber.
– A nyaka és a törzse között – adta meg a választ Wilson. – Nyakán, ha megy. Csontra lőjön! Roncsolja szét!
– Remélem, jó helyre tudom majd szalasztani a golyót – mondta Macomber.
– Nagyon jól lő – szólt oda neki Wilson. – Ne hamarkodja el! Biztos lövésre menjen! Mindig az első lövés számít – Mekkora legyen a lőtávolság?
– Nem tudom. Ebbe az oroszlánnak is van beleszólása. Ne lőjön addig, amíg olyan közel nem jön, hogy biztosra mehet.
– Száz méter alatt? – kérdezte Macomber.
Wilson odavillantott a szemével.
– Száz, az körülbelül megfelel. Lehet, hogy rövidebbre kell hagyni.
Nem kockáztatnám meg sokkal messzebbről. Száz, az tisztességes távolság. Ezen a távolságon ott lövi meg, ahol akarja. Itt jön a Memsahib.
– Jó reggelt! – köszönt rájuk Mrs. Macomber. – Rámegyünk erre az oroszlánra?
– Amint befejezte a reggelijét – mondta Wilson. – Hogy érzi magát?
– Csodásan – válaszolt az asszony. – Telve izgalommal.
– Megyek és megnézem, hogy minden rendben van-e. – Wilson elindult. Nyomban utána az oroszlán újra fölordított.
– A nyomorult, mekkora ricsajt csap!
– Belérekesztjük a hangot – mondta Wilson.
– Mi baj, Francis? – kérdezte a felesége.
– Semmi – válaszolta Macomber.
– De valami még sincs itt rendjén. Mitől vagy olyan ideges? – kérdezte Margaret.
– Semmitől.
– Mondd meg nekem! – Az asszony ráemelte tekintetét. – Nem jól érzed magad?
– Ez a rohadt bömbölés – válaszolta -, így ment egész éjszaka.
– Miért nem keltettél föl? – kérdezte a felesége. – Élveztem volna, ha hallom.
– Meg kell ölnöm a dögöt – mondta Macomber nyomorultul.
– Nahát, ezért vagy itt, nem?
– Jó, jó. De ideges vagyok. Az idegeimre megy ez a bömbölés.
– Akkor meg, ahogy Wilson mondta, öld meg és fojtsd belé a szuszt!
– Igen, édeském – monda Francis Macomber. – Ugye, milyen könnyűnek hangzik?
– Csak nem félsz?
– Hát persze hogy nem. De ideges vagyok. Egész éjjel hallgattam az ordítását.
– Ragyogóan meg fogod ölni – jelentette ki a felesége. – Majd meglátod. Tudom. Alig várom, hogy lássam.
– Fejezd be a reggelidet, és indulunk.
– Nevetséges, ilyen korán? Még nem virrad – mondta Margaret.
Az oroszlán mély mellhangon fölmordult. A torkából hirtelen feltörő hang rezgése szinte megrázta a levegőt, végül egy mély sóhajjal, keserves nyögéssel elhallgatott.
– Olyan, mintha itt volna a közelben – szólalt meg Macomber felesége.
– Úristen – mondta Macomber -, gyűlölöm ezt az átkozott hangot.
– Roppant lenyűgöző.
– Lenyűgöző! Ijesztő.
Robert Wilson akkor érkezett oda, kezében kurta, ocsmány, botrányosan nagy furatú 505-ös Gibbse, száját vigyorra húzta.
– Gyerünk! – szólt. – Puskahordozójánál van a Springfieldje meg a nagy puska. Minden bent van az autóban. Megvannak az acélgolyói?
– Igen.
– Én kész vagyok – jelentette ki Mrs. Macomber.
– Ennek a ricsajnak véget kell vetni – mondta Wilson. – Üljön előre! A Memsahib ülhet velem itt hátul.
Beszálltak a kocsiba, és a hajnali szürkületben elindultak a folyó mellett fölfelé a fák között. Macomber kinyitotta a töltényrést, és meggyőződött, hogy acélgolyók vannak-e benne; rátolta a závárt, és biztosította fegyverét. Érezte, hogy remeg a keze. Megtapogatta a többi töltényt a zsebében, aztán végighúzta ujjait a töltényeken, melyeket az inge mellrészére erősített tölténytartókban hordott. Hátrafordult Wilson felé, aki az ajtó nélküli, doboz alakú autó hátsó ülésén foglalt helyet a felesége mellett. Mindketten vigyorogtak izgalmukban. Aztán Wilson előrehajolt és súgott valamit.
– Nézze, ereszkednek a madarak lefelé. Ez azt jelenti, hogy az öregúr otthagyta a zsákmányt.
A folyó túlsó oldalán Macomber jól látta a fák fölött köröző, a magasból le-lecsapó keselyűket.
– Valószínűleg erre jön majd a szomját oltani, mielőtt nyugovóra térne – suttogta Wilson. – Jól nyissa ki a szemét! Lassan haladtak előre a folyó magas partján. A folyó ágya itt mélyen feküdt a görgeteg kövek között. Az autó ide-oda kerülgette a nagy fákat. Macomber a túlsó partot figyelte, amikor egyszer csak megérezte, hogy Wilson megfogja a karját. Az autó megállt.
– Ott van – vette ki a suttogásból. – Előttünk, jobb kéz felé. Szálljon ki, és kapja el! Csodaszép példány.
Macomber most látta meg az oroszlánt. Kissé oldalvást állt, fejét magasra tartotta, feléjük ordítva. A fújdogáló reggeli szél meg-megborzolta sötét sörényét. Óriási volt, amint kirajzolódott a meredek parton a reggeli szürkületben, izmos szügyével, lágyan domborodó testével.
– Milyen messze van? – kérdezte Macomber, fegyverét fölemelve.
– Hetvenöt körül. Szálljon ki, és csípje el!
– Miért ne innét lőjek, ahol állok?
– Nem szokás autóból lőni a vadra – hangzott a fülébe Wilson szava. – Szálljon ki! Nem fog a maga kedvéért egész nap itt állni! Macomber kilépett az első ülés félkörű ajtónyílásán, rá a lépcsőre, majd onnan a földre. Az oroszlán még mindig ott állt fenségesen és hidegen szemlélve ezt a tárgyat, melyet szeme valami óriás rinocérosz sziluettjének látott. A szél nem hozott feléje emberszagot, ezért csak figyelte a tárgyat, miközben busa fejét jobbra-balra ingatta. Aztán szemmel tartva a tárgyat, félelem nélkül, de habozva, hogy lemenjen e inni a folyóhoz, amíg az a dolog ott áll vele szemközt, észrevette, hogy egy emberi alak szakad el az ismeretlen tárgytól. Ekkor elfordította a fejét, és a fák fedezéke mögé húzódott. Egy reccsenő csattanást hallott, majd megérezte a 30-06-220-as acélgolyó ütését az oldalában, mely hirtelen, forró émelygést okozva föltépte a gyomrát.
Futni kezdett tele talpon ide-oda hintázva súlyos testét, s a fák között a magas fű fedezéke felé tartott. Akkor újabb reccsenés következett, és füle mellett elzúgva belehasított a levegőbe. Aztán megint reccsent egyet, és az oroszlán érezte, hogy az ütés eltalálja alsó bordáit, és tovább szakít befelé; érezte, hogy tele gyomrán kapott sebet, és a habos vér hirtelen megforrósodik a szájában. Vágtatni kezdett a magas fű irányába, ahol le tudna hasalni, láthatatlanná válna, és olyan közel csalogathatná támadóit, hogy egy rohammal elkaphatná az embert, aki kezében tartja azt a reccsenő micsodát.
Macomber, mikor kilépett az autóból, azon nem gondolkozott egy percig sem, hogy mit érez az oroszlán. Csak tudta, hogy remeg a keze, és ahogy távolodik az autótól, alig bírja a lábát emelni.
Merevséget érzett a combján, de mégis reszkettek az izmai. Fölemelte a puskát, célba vette az oroszlán nyakszirtjét, és meghúzta a ravaszt. Semmi eredmény, hiába húzta és húzta a ravaszt, pedig azt hitte, az ujja is eltörik bele. Akkor eszébe villant, hogy a fegyver biztosítva van. Amint elengedte a fegyvert, hogy kioldja, még egy lépést tett mereven előre, az oroszlán pedig, mihelyt észrevette, hogy sziluettje kibontakozik az autó hátteréből, megfordult és eliramodott.
Aztán Macomber elsütötte a fegyvert. Tompa puffanást hallott, és ebből tudta, hogy a golyó célba talált; az oroszlán azonban nem állt meg. Macomber újra lőtt, és mindenki látta, hogy a golyó fölvág egy csomó földet a rémülten csetlő-botló oroszlán előtt. Ismét lőtt, de most már eszébe jutott, hogy alá kell céloznia. Mindnyájan hallották, hogy a golyó talált, az oroszlán pedig vágtába ment át, és beért a magas fűbe, mielőtt Macomber előretolta volna a závárt.
Macomber ott állt, remegő kezében a még mindig élesre töltött Springfielddel, és kóválygott a gyomra. Mellette Robert Wilson és a felesége. Ott állt két puskahordozó is, akik wakamba nyelven hadarásztak.
– Eltaláltam, kétszer találtam el – mondta.
– Gyomron találta és még valahol elöl – mondta Wilson lelkesedés nélkül. A puskahordozók komoran álltak. Most már elhallgattak.
– Lehet, hogy megölte – folytatta Wilson -, várnunk kell egy kicsit, mielőtt bemerészkedünk és megnézzük.
– Hogy érti ezt?
– Várjuk meg, amíg legyengül, mielőtt utánamegyünk.
– Aha – mondta Macomber.
– Csuda remek oroszlán – szólt Wilson vidáman. – Bár most bitang rossz helyen van.
– Miért rossz az a hely?
– Nem látni, amíg bele nem botlik az ember.
– Aha – mondta Macomber.
– Gyerünk! – szólt Wilson. – A Memsahib itt maradhat az autóban.
Elindulunk, és megnézzük a vérnyomokat.
– Maradj itt, Margot! – mondta Macomber a feleségének. Nagyon kiszáradt a szája, és nehezére esett a beszéd.
– Miért? – kérdezte az asszony.
– Wilson mondja.
– Elmegyünk körülnézni – magyarázta Wilson. – Maga itt marad. Innét még jobban lát.
– Rendben van.
Wilson szuahéli nyelven egy-két szót váltott a sofőrrel. Az bólintott, és azt mondta: – Igenis, Bwana.
Akkor leereszkedtek a meredek parton, majd a folyón át a kövek között fölkapaszkodtak a túlsó partra, a kiálló gyökerekbe fogódzkodva.
A parton haladtak előre, amíg el nem érték azt a helyet, ahol az oroszlán megfutamodott Macomber első lövése után. Vér feketéllett a füvön. A puskahordozók hívták föl rá a figyelmüket, hosszú fűszálakkal mutogatva. A vérnyom befelé tartott a part menti fák mögé.
– Mit csinálunk? – érdeklődött Macomber.
– Nincs sok választás – felelte Wilson. – Nem tudjuk áthozni az autót. Meredek a part. Várunk még, hadd merevedjen meg egy kicsit szegény pára, aztán bemegyünk ketten, és megkeressük.
– Nem gyújthatnánk meg a füvet? – kérdezte Macomber.
– Túl nedves.
– Nem küldhetünk hajtókat rá? Wilson végigmérte. – Persze hogy küldhetünk – válaszolta. – Csak egy kicsit életveszélyes. Tudjuk, hogy az oroszlán meg van sebezve, érti? Az oroszlánt éppen meg lehet cserkelni: a neszre megugrik, de a sebzett oroszlán feltétlen támad. Nem is látjuk egészen addig, amíg bele nem botlunk. Meglapul egy akkora fedezékben, amiről az ember azt hinné, hogy még egy nyulat is alig rejthet el. Nemigen küldhetjük be a fiúkat oda efféle cirkuszi mutatványra. Valakit biztos szétmarcangolna.
– Na és a puskahordozók?
– Hát azok velünk jönnek. Ez az ő shaurijuk. Erre szerződtek, érti? Igaz, nem nagyon örülnek neki.
– Nincs kedvem bemenni oda – mondta Macomber. Elszólta magát, még mielőtt észrevette volna.
– Nekem sincs – monda Wilson jókedvűen. – Viszont nincs más választás. – Aztán, mintha valami eszébe jutna, rápillantott Macomberre. Rögtön meglátta, milyen szánalmas kifejezés ül az arcán, s hogy mennyire remeg.
