„Egyszer jókedvükben találták a tündéreket (a mélabú ilyen: egyszer fönt, másszor lent, aztán megint lent), akik meghívták őket lakomájukra, és tokaji bort itattak velük.” Esterházy Péter Egyszerű történet vessző száz oldal c. frissen megjelent regényéből ajánl a Magvető Kiadó egy részletet.
,,Taníts meg örülni…
Íme, egy friss, ropogós regény a tizenhetedik századról. Tehát történelmi regénynek kell lennie, mert hogyan is lehetne más, mint történelmi, ha egyszer a tizenhetedik században játszódik, de a huszonegyedik században írták? Írta – Esterházy Péter. – E. P. Egy kemény asszonyról szól, aki tud szeretni. Így gyűlölni is. Továbbá az Úristenről és Gizi nevű bakmacskájáról. Férfiakról is, az egyik Nyáry Pál, igen, egy ilyen nevűt a tizenkilencedik századból ismerünk, aki tehát így nem lehet azonos hősünkkel. Ahogy egy másik szereplő, Christoph Ransmayr csöndhintókészítő neve is csak véletlenül esik egybe a kortárs osztrák íróéval. Próbáljunk hát megbarátkozni a gondolattal, hogy a történelmi regény mint műfaj kap fogni még egy vajszínű árnyalatot az Egyszerű történet vessző száz oldal kardozós változatában. Más férfiak is regénykednek itten, az egyikük szakács – ,,A nagy ételsorokat még mindig fejből tudja, akár a Miatyánkot” -, specialitása a tengeri piláf. Vagy itt van Croy herceg: megfigyeltet és jelentéseket írat, de a jelentéseket tán el se olvassa. ,,Sebaj, tudjuk, a jelentés lényege nem az, hogy olvassák, hanem hogy írják őket.” Nem volna ez így szerencsés azonban a könyvekkel. Ha nem olvassák őket, nem történik semmi, porfogó tárgyakká lesznek. Ha meg ezt itt nem olvassák el, nem tudják meg soha, milyen az Esterházy-féle kardozós. Sem azt, hogy legfontosabb: örülni tudni. – P. D.
Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat
A regényidő egy közönséges tavaszi délutánján, mikor már az Ipoly menti szegény magyar akácosok* zöldellni kezdtek, de a tavaszi áradások még várattak magukra, Bárány Mihály, negyvennyolc esztendős vitéz, kinek se sorsa, se mindennapi tettei nem vezettek a csillagok, de még a jegenyék magasába sem, melyek, mintha katonai szemle volna, álltak a két folyó egybetorkollásánál, vigyázzban, feszesen, csak majd májusban „havaztak” barátságosabban, a fehér bolyhok fölröppentek a várfal tetejéig is, de többnyire a vízbe hulltak, s utaztak a nagy Duna felé, egyáltalán ez a „fölfelé” dimenzió kimaradt az életéből, amely egyszerűségében, szürkeségében nem nélkülözte a megbízhatóságot, a becsületes erőfeszítéseket, fölnevelt a hazának négy gyermeket, két deli ifjút és két kedves leányt, utóbbik jobban jellemességükkel, alázatos jóságukkal, mint szépségükkel fényeltek, bár Éva sudár szemöldöke** és Mária merészen rövid szőkesége föltűnhe tett volna az együtt érző pillantásoknak, első feleségét, a gőgös Toporczai Júliát, kivel kutya-macska módra reggeltől estélig és napszálltától hajnalig erőst marcangolódtak, már a kezdetek viharos szerelmeskedései is leginkább szerelmi marakodások voltak, harapásokkal, kéjes ütésekkel, a gyűlölködés és a szerelem bogozhatatlan gomolyaga, elragadván a fekete halál, tisztességgel eltemette, és gyászt is mímelt igyekezettel az asszony jó hírére való tekintettel,
valamint a Forgách uram vezette felvidéki hadak hadfiaként tizenkilencedik esztendejétől fogva pusztította-emésztette a törököt, ha ez volt a parancs, a törékeny békék parancstalan szüneteiben pedig többé-kevésbé okosan üzletelt velük, egyszóval tette, mit tenni kellett és lehetett, Bárány Mihály, negyvennyolc esztendős vitéz, szokásos délutáni ellenőrző körútját tartotta a gedőcsi várban.
A legenda szerint több mint ezer évvel ezelőtt a vár helyén tündérkert állt.* A halászok gyakran látták a mulatozó tündéreket, de amikor feléjük eveztek, azok eltűntek. Várakozásukkal ellentétben ugyanis, mely anyjuktól meg öreganyjuktól meg annak az anyjától hagyományozódott halásznemzedékek hosszú során át, a tündérek búvalbaszott alakok voltak, nem pedig derűs lelkek, ahogy a közvélekedés tartja. Viszont jó nők voltak, afféle faros-mellyes cicák.**
Egyszer jókedvükben találták a tündéreket (a mélabú ilyen: egyszer fönt, másszor lent, aztán megint lent), akik meghívták őket lakomájukra, és tokaji bort itattak velük. A halászok, hogy a tündértalálkozóról bizonyságot vigyenek társaiknak, elcsenték a tündérek aranykötőit és -láncait. (Anyagi szempontok nem vezették őket, csak a legendaképzésvágy. Meg hogy bizonyságot vigyenek.)
* Kosztolányi-allúzió. – E. P.
** Sem ne ikrek, sem ne távoli kuzinok – legyenek húg és nővér a szemöldökök. Ezt állítja Sharon Dowsett londoni vizázsiszta (kozmeto-arcász), ki a Chanelnek, a Balenciagának és több más nagy divatháznak ad tanácsot tanácsadóként. – E. P.
* Hosszú mondat. – E. P.47
* Illés György: Tündérkertek dicsérete, 1984. – E. P.
** Tapicska forgalmista szavai a Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmből (Menzel-Hrabal). – E. P.48
bortól elaludtak, és hajnalban arra ébredtek, hogy a Tiszán* ring a hajójuk. Zsebükhöz kaptak, és meglepve látták, hogy arany helyett lópatákkal és kecskekörmökkel van kitömve a zsebük. Az ipolyi (illetve a korponai) halászok között azóta is az a szólás járja, hogy „az sem biztos, ami a zsebemben van”.
Attila, a hunok rettegett királya, aki félig magyar volt, vagy tán egészen az**, saját kezűleg – így tartják – robbantotta föl a gedőcsi tündérkertet.
* Elírás; Dunán. – E. P.
** József Attila-foszlány. – E. P.
