A nemzeti gyásznapon Fekete István 1956-os forradalomról írt, megrendítő sorai a fiatal hősök bátorsága előtt tisztelegnek, és a veszteség fájdalmát a nemzeti emlékezet részévé emelik.
Az író Levél Bécsbe című írása 1956. október 31-én, hajnalban született, amikor a forradalom napjainak eseményei még elevenen éltek benne. Egy Bécsben élő ismerőséhez, Vilmoshoz fordulva idézi fel korábbi beszélgetésüket a fiatalságról, majd megrendülten vallja be: tévedtek, amikor azt hitték, a fiatalabb nemzedékből hiányzik a bátorság és a hit. A budapesti fiatalok életüket kockáztatva bizonyították, hogy képesek kiállni a szabadságért.
Fekete István levele egyszerre vallomás, főhajtás és ima a halottakért, a túlélőkért és Magyarországért. November 4-én, a nemzeti gyásznapon különösen fájdalmas erővel szólalnak meg sorai, amelyek az áldozatok emlékét és az 1956-os forradalom erkölcsi örökségét őrzik.
FEKETE ISTVÁN: LEVÉL BÉCSBE
Kedves Vilmos!
Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedike, reggel négy óra. Koránkelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma mégis úgy érzem, ezen a napon maradhat minden, első ez a levél, aminek gondolatai agyonnyomnának, ha el nem küldeném őket neked.
Éjszakai sötétség van odakint s az ablakom fekete üvege mögött alszik a Város. Engedd meg, hogy nagybetűvel írjam ezt a szót, de ha lenne piros ceruzám, azzal írnám, mert egy hét óta ünnep van a szívemben, pirosbetűs, szent ünnep, ha erre a városra gondolok, amit sohse szerettem.
Emlékszel, ugye, mondtam is ezt neked, amikor ott ültünk a Schwarzenberg Caffeehaus páholyában s arról panaszkodtam, hogyha mi már nem leszünk, ha a mi generációnk mögött becsukódik a nagy ajtó, nem lesz, aki tovább vigye azt a lángot, amit te megőriztél Prsemislben s utána Szibériában, s amit én félvakon is jobban láttam, őriztem s úgy látszott: vakok előtt lobogtattam, akik amúgy sem törődtek vele.
Akkor, ott a kávéházban azt mondtam neked: nincs fiatalságunk, s ami van, mintha semmi közünk nem lenne hozzá, mintha nem a mi vérünk lenne, mintha magában hordaná a beláthatatlan rabság, lokálgőzbe fojtott rettenetes reménytelenségét.
És, Vilmos, ahogy most kinézek az ablak sötét tükrén és látom a vilanylámpák elszórt csillagait, elfutja a szemem a könny és bocsánatot kérek ettől a fiatalságtól, akik ezen a héten nem magyar, de világtörténelmet írtak fiatal vérükkel.
Bocsánatot kérek és nem törődöm most azzal sem, hogy nem értem az egészet, de nem is törődöm vele, hogy értem, vagy nem értem, nem akarok emberi értelemben büszke se lenni, csak a férfikönnyeket morzsolgatom, a mérhetetlen gyász és felfoghatatlan dicsőség imádságos olvasószemeit.
Akkor, amikor úgy éreztem, hogy semmi közünk Hozzájuk, mégis igazam volt, mert valóban nincs közünk hozzájuk, olyan mérhetetlen magasságban vannak felettünk, a készülés és hallgatás, a bátorság és halálbamenés olyan csodálatos dicsfényében, amire nincs szó s amely előtt csak leborulhat minden latolgató értelem.
Hogy mi szülte és hol volt ez bennük elrejtve, Vilmos, nem tudom, és ha visszagondolok a mi szájjártató, nagyhangú, ragyogó fiatalságunkra, elszörnyűködve látom ezeknek a fiataloknak néma értékét, amire lehet építeni, mert a mienkre nem lehetett.
A lelkünk. Vilmos, hol volt a lelkünk, amiről olyan szépen szavaltunk, az eszünk, Vilmos, hol volt az eszünk, amit olyan szépen villogtattunk, hogy elvesztettünk mindent. Ök nem beszéltek, nem szavaltak, csak készültek, éheztek, dolgoztak, harcoltak és meghaltak és visszanyertek mindent.
Te ott voltál Prsemislben és láttál hősöket. Láttál bakákat és tüzéreket meghalni a monarchiáért, egy távoli valamiért, ami talán csak egy fegyelmezett közösségi érzés volt, láttad Tamás altábornagyot egy utolsó rohamban egy szál lovaglópálcával vezetve az utolsó rohamot, de mindez céltalan bátorság és céltalan vérhullatás, oktalan hősködés ahhoz képest, ami az elmúlt héten Budapesten történt.
Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika. Itt csak halálbamenő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagéval és nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni.
És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet és győzelmesen élve maradtak. Élve maradtak elsősorban azok, akiknek testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szemléletében.
Ezerkilencszázötvenhat október harmincegy. Most jön fel a nap, a világosság véres ostyája s én összeteszem a kezem, mert nem tudok már írni, nem lehet semmit sem tenni, csak a holtakért és az élőkért, s az egész Magyarországért imádkozni, imádkozni…
Forrás: Magyar Kurír / Fekete István: Levél Bécsbe, 1956 november 4, Új Ember-cikk
