„Önarcképeket festek, mert gyakran vagyok egyedül és mert én vagyok az, akit a legjobban ismerek.” 70 éve, 1954. július 13-án hunyt el Frida Kahlo festőnő, aki különösen kifejező művészetével szenvedéseinek történetét vitte vászonra.
A mexikói művésznő művészetén keresztül nagy intenzitással meséli el történetét: testi fájdalmait, spontán abortuszait, a szerelem és az árulás tragédiáját, valamint politikai elkötelezettségét. De ki volt valójában Frida Kahlo?
Frida Kahlo (teljes nevén Magdalena Carmen Frida Kahlo y Calderón) 1907. július 6-án született Mexikóváros Coyoacán külvárosában. (Ő maga 1910-et jelölte meg születési éveként, nem női hiúságból, hanem a mexikói forradalom iránti tiszteletből.) Sokáig úgy hitte a világ, hogy apai nagyszülei erdélyi magyar zsidók voltak, akik Németországba települtek át. Innen érkezett Mexikóba apja, Guillermo (Wilhelm) Kahlo fényképész, aki egy spanyol-indián származású nőt vett feleségül, négy lányuk közül a harmadik volt Frida.
Jobb lába hatévesen gyermekbénulás miatt deformálódott, az egyébként sem köznapi lány ezért szívesen bújt férfiruhába vagy hosszú mexikói szoknyába (a tehuana népviselet egész életében kedvenc öltözéke maradt). Bár a családnak sosem volt pénze, Frida elit középiskolát végzett és orvosnak készült.
1925-ben Kahlo komoly balesetet szenvedett, amely egész életére rányomta bélyegét. A buszbalesetben gerincsérülést szenvedett a medence tájékán és súlyosan megsérült jobb lábán, amelynek következményeit soha nem heverte ki. Hónapokig feküdt gipszfűzőben, az unalom és a fájdalom elől menekülve kezdett festeni: előbb tükör segítségével önarcképet, majd mindenkit maga körül. A baleset miatt nem lehetett gyermeke, bár több évbe telt, mire ezt el tudta fogadni. Ez azt is jelentette, hogy szembe kellett néznie az egész életen át tartó fájdalom elleni harccal.
1926-ban, gyógyulásakor festette első önarcképét, amely egy hosszú sorozat kezdete volt, melyben élete eseményeit és azokhoz fűződő érzelmi reakcióit ábrázolta.
1928-ban csatlakozott az önálló mexikói kultúra megteremtését célul kitűző baloldali művészek csoportjához. Itt ismerkedett meg a nála huszonegy évvel idősebb Diego Rivera festővel, akihez 1929-ben férjhez ment (1939-ben elváltak, de a következő évben újra összeházasodtak).
Örökkön örökké. Most
1944 van. Annyi túlélt
óra. A vektorok
továbbhaladnak a régi irányba.
Útjukat semmi sem állja. Nem tudnak töb-
bet, mint az eleven érzel-
meket. Nem vágynak többre, mint menni
amíg találkozhatnak. Lassan.
Nagy nyugtalansággal, de
vakon bízva abban
hogy mindent
„aranymetszés” irányít. Sejtszintű
rend van. Fény van. Minden
középpont ugyanaz.
Nincsen bolondság. Ugyanazok
vagyunk, akik voltunk, és
akik leszünk. Nem számolunk
a hülye sorssal.
(Frida Kahlo: Napló, részlet)
Kapcsolatuk életre szóló, bár idillinek korántsem nevezhető kötelék volt. Rivera csalta nejét, még annak húgával is, de Frida sem volt a házastársi hűség példaképének nevezhető, számos férfival és nővel folytatott viszonyt, s nem titkolta biszexualitását. Szeretői között szerepelt Lev Trockij is, aki a Rivera házaspár kérésére kapott menedékjogot Mexikóban, neki ajánlotta egyik legszebb önarcképét, a Függönyök között címűt.
Kahlo később ezt mondta: „Két súlyos balesetet szenvedtem életemben. Az egyikben egy villamos vágott földhöz… A másik baleset Diego.”
A házaspár 1930-tól három évig az Egyesült Államokban élt, ahol Rivera több épületet díszített faliképeivel. Frida orvosai tanácsa ellenére megpróbálkozott a gyermekvállalással, de terhessége vetéléssel végződött, szörnyű lelki és fizikai élményeit festményeiben dolgozta fel. Az asszony nem érezte jól magát, egyre inkább vágyott vissza Mexikóba.
Műveit nyilvánosan először 1937-ben mutatta be, addig jobbára magának festett. A következő évben New Yorkban nagy sikerű önálló kiállítása volt, sok képet adott el és sok megrendelést kapott. Európában már kisebb sikereket aratott, igaz ő sem kedvelte az európai művészetet és a vén földrészt, de ő volt az első latin-amerikai festő, akitől képet vett a Louvre.
A II. világháború éveiben tanított, tagja lett a mexikói kultúrát támogató testületnek, részt vett a szürrealisták nemzetközi kiállításán. Gerincfájdalmai miatt azonban újra acélfűzőt kellett viselnie, állapotán a műtét sem segített, súlyos depresszió gyötörte. Fel kellett hagynia a tanítással, de továbbra is aktívan politizált: 1948-ban belépett a Mexikói Kommunista Pártba, utolsó éveiben készült képein is sok a politikai tartalom.
1950-ben hét operációt végeztek a gerincén, tolószékbe és állandó fájdalomcsillapítókra kényszerült, képein a korábbi finom vonások vastagok, pontatlanok lettek. 1953-ban, amikor Frida Kahlo első önálló kiállítását tartotta Mexikóban (az egyetlent, melyet szülőhazájában még életében tartottak), egy helybeli kritikus ezt írta:
„Ennek a különleges személynek életét és munkáit nem lehet különválasztani. Festményei egyben életrajza is.”
Ez a megállapítás arra szolgál, hogy megmagyarázza munkássága miért is oly különböző kortársaiétól, a mexikói freskófestőkétől, és hogy azóta miért vált feminista példaképpé.
Élete során az önarckép olyan téma lett, amelyhez Frida Kahlo mindig visszatért, ahogy más művészek is mindig visszatértek szeretett témáikhoz – Rembrandt önarcképéhez, Vincent van Gogh Napraforgóihoz és Claude Monet Tavirózsáihoz.
1953-ban jobb lábát amputálni kellett, ágyhoz kötötté vált, első önálló mexikói kiállítására is – a vendégek meglepetésére – ágyában fekve, díszes mexikói ruhában vitette el magát.
„Te vagy, akit ma szeretek.
– Minden szerelmemmel szeretlek mindenem
neked adom az erdőt
benne a házacskával
minden jóval, amit csak
megépítettem, örömömben
élsz majd velem – azt akarom
légy boldog.”
(Frida Kahlo: Napló, részlet)
1954 nyarán tüdőgyulladást kapott, állapota egyre romlott és július 13-ára virradó éjjel meghalt. Bár az orvosok tüdőembóliát állapítottak meg, naplója néhány bejegyzése miatt nem zárható ki az öngyilkosság sem.
Frida Kahlo művészete különös, időnként a naivakra emlékeztető, máskor szürrealista jegyeket mutat, jelképei azonban könnyen megfejthetők. Nagy részük életrajzi ihletésű, művészete valójában szenvedéstörténet.
Magányosságára utal a sok önarckép, arcán nem fejeződik ki érzelem, inkább az azt körülvevő tárgyak utalnak a történésekre és az érzelmi állapotra. Ő volt az első (ráadásul női) festő, aki leplezetlenül ábrázolta a női testet, a szexualitást, azokat az élményeket, szenvedéseket, amelyeket csak a nők élhetnek át.
Frida Kahlót ma egyrészt a függetlenség és a női erő ikonjaként látjuk, aki fájdalommal és szerelmi csalódással küszködött, másrészt minden testi korláttól felszabadult művész.
A coyoacáni Kék Házat, ahonnan indult és ahová visszatért, Diego Rivera az államnak adta, 1958-tól múzeumként működik. Frida Kahlo festményei megtalálhatók a világ nagy múzeumaiban, életéről 2002-ben film készült, amelyben a címszerepet a szintén mexikói Salma Hayek alakította nagy erővel.
