Szabad szellemnek azt nevezte, aki másként gondolkodik, mint amire származása és jogállása rendelné, de az emberek többségét a puszta megszokás irányítja. Friedrich Nietzsche német klasszika-filológus, filozófus, költő 170 éve született.
Hol az igazság? Nietzsche maga egy helyütt így sziporkázik: „tudósok helyes ítélete: minden kor embere tudni vélte, mi a jó és a rossz, a dicsérendő és a kárhoztatandó. De az már a tudósok előítélete, hogy mi most ezt bármely kornál jobban tudjuk”.
„Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék.
S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád.” (1886)
Friedrich Nietzsche német klasszika-filológus, filozófus, költő 170 éve, 1844. október 15-én született. Egy protestáns lelkész fiaként született Röckenben. Első verseit középiskolai évei alatt írta. A bonni, majd a lipcsei egyetemen teológiát és klasszika-filológiát tanult, 1869-ben a bázeli egyetem professzora lett. Az 1870-71-es porosz-francia háborúban önkéntes betegápolóként vett részt.
Szembántalmai miatt 1879-ben nyugdíjazták, ettől kezdve Svájcban és Észak-Olaszországban élt. Korábbi neurózisai után, 1889-ben Torinóban elméje elborult, a bázeli, majd a jénai klinikán ápolták. Elbocsátása után anyja és nővére gondozásában Naumburgban, majd 1897-től 1900. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig Weimarban élt. Utolsó évtizedét teljes szellemi sötétségben töltötte.
Korai, művészetfilozófiai korszakában Schopenhauer és Richard Wagner hatása érvényesült. A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus című írásában az ókori görög tragédiák eredetét kutatta. Korszerűtlen elmélkedések című művében alkotta meg a kultúrfiliszter fogalmát, aki idillnek tekinti a köznapi létet, amelyben jól érzi magát. A hagyománytiszteletet károsnak tartotta, mert puhává és toleránssá teszi az embert.
Szembefordult a felvilágosodás haladáshitével, a jogegyenlőséget és az emberi méltóságot hazugságnak, a haladást üres fecsegésnek tekintette. A kultúra feladata véleménye szerint nem a tömegek művelése, hanem a géniusz életre hívása. Szabad szellemnek azt nevezte, aki másként gondolkodik, mint amire származása és jogállása rendelné, de az emberek többségét a puszta megszokás irányítja.
Érvelése elsősorban a kereszténység ellen irányult, az általános morális rendszer elvetése mellett szállt síkra. A valláserkölcs alapjait próbálta lerombolni, a szeretetet, részvétet, jóságot és hálát ostorozta, és amellett érvelt, hogy a jó és rossz között csak fokozati különbség van. Az erkölcs történelmi, társadalmi meghatározottságára, a keresztény valláserkölcs tarthatatlanságára irányította rá a figyelmet.
A kultúrát, a felhalmozott ismereteket tette felelőssé a modern ember neurózisáért, az újjászületést egyedül e ballaszttól való megszabadulástól remélte. Nevezetes mondása – „Isten meghalt” – az egykori barátnak, Wagnernek szólt, aki túllépve a Niebelung-mondák germán hőskultuszán, a Parsifal szeretetmítoszát alkotta meg.
„Hirdette, hogy az igazság nem létezik, mégis kereste. Olyan ellentétes szellemeket szabadított fel önnön tudatában, amelyeknek végül csak úgy tudott látszólag parancsolni – és itt érvényesül betegségének hatása gondolkodására –, hogy önmagát helyezte a paradoxonon kívüli, e paradoxon fölötti pontra. Amilyen mértékben romlott közérzete, általános egészségi állapota (s szellemi vívódásának kilátástalansága bizonyára hozzájárult e rosszabbodáshoz), olyan mértékben fokozódott önbizalma betegessé, kétségbeesett önimádattá, hogy végül önmagát kiáltsa ki a világ megváltására egyedül képes és egyedül hivatott Antikrisztussá.
Gondolkodói szándéka és megvalósításának lehetősége között nem volt összhang. Ennek ő maga is tudatában volt. „Talán még sokkal inkább akarok is szabadgondolkodó lenni – vallja –, mint amennyire képes vagyok rá.” Igen találóan értékeli Thomas Mann ezt a vallomást olyan ember sejtelmeként, aki a megismerésben borzalmasabbra vállalkozik, mint amit el bír viselni.
S mindebben – szkepticizmusában is – korának gyermeke volt. Azé a koré, mely Marxot is nemzett.” (Friedrich Nietzsche válogatott írásai – Előszó)
Az átfogó filozófiai rendszereket elutasította, szemlélete az életfilozófiákat előlegezte meg: az ember csak magában találhatja meg az értékeket. Schopenhauer tétele – mindennek végső oka az akarat – alapozta meg azt a tanítását, hogy az emberi lét lényege – mint 1884-1888 között írt könyvének címében is megfogalmazta – A hatalom akarása. A társadalmi világ és benne minden ember egy-egy hatalomra törő akarat. A többre méltó embereknek az a küldetése, hogy emberfeletti emberré (Übermensch) fejlesszék magukat. A maga korában a polgári radikálisok Nietzschét is szószólójuknak vélték, de gondolatait eltorzított formában a nácizmus ideológusai is felhasználták.
Az Ímígyen szóla Zarathustra című művében, melyet a német próza egyik csúcsteljesítményének tartanak, biblikus-látomásos hangon, himnikusan fogalmazott, az „ugyanannak örök visszatérése” eszméjét hirdette. Utolsó befejezett műve az önéletrajzi elemeket is tartalmazó Ecce homo, amely lenyűgöző gondolatok mellett a hivalkodó önteltségnek is szomorú példája.
Költőként is számottevőt alkotott: néhány verse mintaként szolgált a későbbi poétanemzedékek számára. Foglalkozott muzsikával is, jól zongorázott, fiatalkorában Petőfi verseit is megzenésítette. Hatástörténete szerteágazó, a nácik éppúgy elődjüket látták benne, mint az egzisztencialisták.
„A nyelv általi önformálás Nietzschének olyan szenvedélyévé válik, amely gondolkodásának összetéveszthetetlen stílusát adja. Ebben a gondolkodásban elmosódnak a határok megtalálás és kitalálás között, a filozófia nyelvi műalkotássá és irodalommá válik, és ennek az a következménye, hogy a gondolatok elválaszthatatlanul hozzátapadnak nyelvi testükhöz. Amit Nietzsche nyelvi virtuozitása elővarázsol, azt csak jelentékeny evidenciaveszteség árán lehet más szavakkal visszaadni.” (Rüdiger Safranski: Nietzsche – Szellemi életrajz)
