Minden út Rómába vezet. Még a fürdőruhák története is a klasszikus ókorba nyúlik vissza. A középkor némi megtorpanást okozott a vízi ruházatnak, ám a felvilágosodás az intim darabokat is átszabta annyira, hogy a fürdőbugyogók szabás-varrása meg se álljon a brazil tangáig.
Mint a legtöbb kultúrtörténeti írást, a fürdőruhák történetét is a klasszikus ókorral kell kezdeni. A természet-közeliséget preferáló görögök és rómaiak leginkább meztelenül fürödtek, de nem minden körülmények között.
A tunikától a fehérneműig
A római birodalom több részén maradtak fenn olyan mozaikok, amelyeken férfiak és nők fürdőztek, és a högyek már akkor is lefedték (félig vagy egészen) testüknek mell és csípőközeli tájait.
Az ókori európai kultúrák eltűnését követően az európai fürdőkultúra erősen visszaesett, a fürdés is inkább csak mosakodássá változott, sokáig nem volt kimondottan vízbe szánt öltözet sem. Noha az ókorban már hordtak tunikát (trikót és alsó takaró ruhaneműt), meglepő, de a fehérnemű pont ennek a „sötét” középkornak a találmánya.
Az első dokumentum, ami „fürdőzéshez való inget” említ, egy 1387-ből származó kelengyeleírás. Ezzel a vállpántos inggel többször találkozni középkori miniatúrákon, bár szinte általános volt, hogy teljesen meztelenül szabadfürdőztek, mint ahogy meztelenül is aludtak nyáron.
Köntös és kezeslábas
A felvilágosodás fordulatot hozott a divattörténetbe is. A 18. századtól ismét népszerű lett elfoglaltság lett a fürdőzés, vagyis a strandolás, mint ahogy a sportok szeretete és művelése is.
Az e célra használt ruhadarabokban eleinte még a legkonzervatívabbak sem találhattak kivetnivalót, hiszen a bokáig érő fürdőing az utcai viselet egyszerűsített mása volt. A köntösszerű ruha lüszterből, vászonból vagy kartonból készült, sok fodorral díszítették és fekete fürdőharisnyát viseltek hozzá.
Sőt, a viktoriánus kornak megfelelően a teljes biztonság kedvéért az alsó szegélyekbe súlyokat varrtak, hogy megakadályozzák az anyag felemelkedését a vízben. A férfiak piros-;fekete-fehér keresztbe csíkos, hosszú ujjú pamuttrikó és hosszú lábszárú kezeslábasba bújtak a vízbe csobbanás előtt.
A kor fürdőkultúrájának érdekes kellékei voltak a fürdőgépek, amelyek leginkább a viktoriánus Angliában hódítottak. A fürdeni szándékozók utcai ruhában beszálltak a parton felállított, kerekekre szerelt apró faházakba, felvették a fürdőruhát, majd az egész szerkezetet betolták a vízbe, és az emberek illedelmesen kiszálltak belőle. A fürdőgép lényege az volt, hogy eltakarta a vízben mártózókat a kíváncsi parti szemek elől.
A „modern” fürdőruha
A női fürdőruha az anyagok fejlesztésével együtt csak a 20. században modernizálódott, gyapjúból kezdték készíteni, mert így jobban tartotta a formáját. A divat is lazulni kezdett: először a hölgyek karja, majd a lábuk (csak combközépig) lett szabaddá. Eltűntek a hatalmas fodrok és a szoros nyaksálak, a dekoltázs valahol a nyak és a mell közé húzódott le.
Ahogy a textíliák finomabban megmunkáltabbá, szabottabbá váltak, a fürdőruhák is egyre kényelmesebbek, praktikusabbak és nem utolsósorban kevesebb anyagot tartalmazók lettek.
A reklámvilág is felfedezte magának az egyre több bőrfelületet mutató ruhadarabokat, az 1940-es években egyre többször jelentek meg a magazinok borítóin a fürdőruhában pózoló sztárok, külön műfaját teremtve meg ezzel a fényképeknek.
Az igazi nagy áttörés a második világháború után a bikini elterjedésével és világméretű hódításával következett be. A francia Louis Réard autómérnök a II. világháború alatt vette át a családi csipkeverő üzemet, és unalmában ötölte ki a kétrészes fürdőruhát, melynek bemutatását egyetlen korabeli manöken sem vállalta.
Végül 1946. július 5-én az azóta elsüllyedt, híres párizsi Deligny uszodahajón került sor a pikáns ruhadarab bemutatására egy sztriptíztáncosnő közreműködésével. A fürdőruha végül az 1947-ben atomkísérletnek áldozatul esett Bikini-szigetekről kapta a nevét.
A kétrészes fürdőruhát igazán elfogadottá Brigitte Bardot tette, aki 1957-ben az És Isten megteremté a nőt című filmjében elsőként viselte a világsztárok közül. Egy évvel később Jayne Mansfield már bikiniben pózolt a Life Magazine-ban – ezzel az egyre kisebb méretű ruhadarab megindult az egyre nagyobb sikerek felé.
1964-ben egy bécsi születésű divattervező, Rudi Gernreich előrukkolt a monokinivel, azaz a felül semmi fürdőruhával. Az 1980-as években pedig megjelent a tanga, ami a nevét egy brazil törzsről kapta, tagjai állítólag hasonló ruhadarabot viselnek az Amazonas őserdeiben. A 2006-os trend slágere azonban valószínűleg a bikini felsők új generációja, a csíkmelltartó.
A férfiak esetében a kevesebb anyag, rövidebb történelmi változást is eredményezett. Az elmúlt évszázad során a nadrág egyre rövidebb és egyre feszesebb lett, egészen a 90-es évekig, a sportos, apró úszónadrágokig.
Az utóbbi évtizedben megfigyelhető, hogy a férfi fürdőnadrágok szára egyre bővebb és egyre hosszabb lett, szörfnadrág fazonú, ma már nem ritka a térd alá érő modell sem. Bár néhány férfi rákapott a tangára, az erősebb nem igazából soha nem tudott megbarátkozni a ruhadarabbal.
