„Azonban Dankó Pista már akkor mindenfelé hordozható kincscsel bővelkedett. Minden ujján volt gyűrű, az ingében aranygomb és a kézelőjén ezüst.” Gárdonyi Géza nemcsak javítgatta Dankó Pista szerzeményeit, novelláiban is megörökítette barátját.
Gárdonyi Géza: A borostyán-pipa
Egyszer az történt Dankóval, hogy negyven forint hullott a zsebébe. Harmincat egy nótájáért kapott, tizet meg egy nótaszövegért. (Ott írta hevenyében a kottakereskedés asztalán.)
Vannak olyan emberek, akiknek a pénz nyugtalanságot okoz. A cigányok talán mindnyájan olyanok. A takarékpénztárban nem bíznak. Inkább ékszert, órát vesznek, mert azt mondják: zálogba lehet tenni. Zálogház nélkül a leggazdagabb cigány se tudja elképzelni a világrendet.
Azonban Dankó Pista már akkor mindenfelé hordozható kincscsel bővelkedett. Minden ujján volt gyűrű, az ingében aranygomb és a kézelőjén ezüst.
Viszi hát a pénzt nagybúsan a Hatvani-utcán. Mert ő mindig bús, mikor egyedül van. Mindennap haragszik valakire, vagy valamire. A kalapja szokása szerint a tarkójára csapva. Egyik keze a kabát zsebében; a másikban cigaretta.
– Mit csináljak én ezzel a pénzzel? – mormogja magában. – Volna több: vennék rajta aranyórát. Volna kevesebb, hazaküldeném az asszonynak.
Meg-megáll a kirakatok előtt és a fejét rázza.
– Minek nekem műláb? – morogja, vállát rántva egy helyen, ahol művégtagokat bámult a kirakatban. – Kell a kutyának műláb!
A késesbolt, a porcelánkereskedés, a papírkereskedés, nem elégíti ki egyik sem. A pipásbolt kirakata előtt azonban érdeklődéssel áll meg. Szemlélődik.
Egy másfélarasztos borostyánpipa sárgállik ott a tajtékáruk között. Voltaképpen nem is pipa, csak pipaalakú szivarszopóka. A szopókájától kezdve, a szivartartóig borostyán, a szára is borostyán, szép felhős húslevesszínű áttetsző portéka.
– Drága lehet! – szól Dankó nagy füstöt eresztve a cigarettájából. – Talán csak a királyok szívhatják ilyenből a szivart!
De kitépi magát a csábítás karjaiból és tovább megyen. Nem néz többé a kirakatokra. Az arca még keserűbb, mint az előbb volt.
Az utca végén megáll.
– Elviszik, – mondja aggodalmasan. – Valaki azóta is megvehette.
Vakar egyet a tarkóján és megint visszasétál. Megkönnyebbülten látja, hogy a borostyánpipa még mindig ott lóg a kirakatban.
A boltban szivart is árulnak. Dankó csak cigarettázni szokott, de most szivart vásárol.
– Milyen tetszik? – kérdezi a kövér kis pocakos boltos.
– Magam se tudom – feleli kimelegedve Dankó -, olyan hosszú vastagot…
– Britannikát?- Azt, azt – feleli Dankó.Belemarkol a szivarládába és kiemel egy nagy marékkal.
– Hát az a szivarpipa mennyibe kerülne? –
kérdezi félvállról. – Az a borostyánból való ott a kirakatban.
– Melyik? – mondja ravaszul a boltos.
Mert borostyánból való szipka nincs ott több csak az az egy, de ha a vevő nagyon megnézte azt az egyet, akkor meg is veszi.
Dankónak ki kell mennie az utcára, meg kell mutatnia a borostyánpipát.
A kereskedő kiveszi a pipát; megtörülgeti szarvasbőrrel, miközben egynéhányszor a világosság felé tartja, úgy, hogy a borostyán pompája szembetűnő legyen. És csak azután mondja meg az árát.
– Harminchat forint.
Dankó megkönnyebbülten lélegzik. Arra várt, hogy vagy száz forint lesz a pipa, vagy legalább is negyvenegy, szóval hogy az ő mindennapi boldogtalansága, – amely az ő életrendjében úgy kell már, mint a feketekávé – ezen a napon is meglesz. Azonban, a pipa megvétele most már lehetséges.
– Harminchat forint, – mondja a fejét rázva, – sok pénz az ilyen hitvány kis pipáért.
– Sok? – szól az öreg úr kereskedelmi kacagással, – hetven forintos pipa ez, nagyságos uram. Remekmű! De én ma mégis odaadom harminchat forintért.
Dankó belenyúl a zsebébe.
– De igazi borostyán-e? – kérdezi utolsó ellenvetésképpen.
– Igazi-e? – szól kereskedelmi sértődéssel a boltos. – Mingyárt meglátja nagyságod.
Leszakítja egy újságpapírosnak a sarkát és pehellyé tépi. Odaszórja a pelyheket az asztalra, azután megdörzsöli a pipát a kabátján és fölrántatja vele a pelyheket.
Dankó nem vitatkozik tovább. Odaveti a bankókat az asztalra és ragyogó szemekkel veszi birtokába a borostyán-pipát. Az egyik szivart mingyárt bele is illeszti és rápöffent. A szivar szépen ég. A pipa jól szelel. Dankó méltóságosan vonul ki a boltból és előkelő leereszkedéssel viszonozza a boltos köszöntését.
Egy darabig a járdán megy, de hogy a Hatvani-utcán mindig sok a jövő-menő, hol jobbra, hol balra kell kapnia a pipát, nehogy valami bolond ember neki ütközzék.
– Ördög vigye ezt a sok népet, – mondja boszúsan. – Már kell a háború hiába!
Letér a kocsiútra és ott füstöl tovább. Hogy ott nem járnak annyian, szeme szüntelenül a kedves portékára mosolyog, csak olykor pillant föl, hogy lássa, kik bámulják az ő pipáját.
Persze, amint fölér a Kerepesi-útra, a kocsik hol mögötte, hol szembe zaklatják. Dankó balettugrásokkal menekül hol jobbra, hol balra a kocsik elől.
Betér hát egy kávésházba és feketéért zörget. Neki a feketekávé mindig jólesik, egyben körül is néz, hogy nincsenek-e ott írók! színészek? vagy muzsikus cigányok? Nincsenek.
Dankót fúrja a gond, hogy kinek mutassa meg a pipáját. Az asztalnál, ahova letelepedett, egy Ferenc József szakálú öreg úr ül és újságot olvas. Dankó jókedvűen keveri a kávét és füstöl, mint a propeller. Az öreg úr boszúsan pillant rá az újság mögül.
Dankó fölfogja ezt a pillantást, de félreérti.
A pipát még inkább feléje tartja az öreg úrnak és még pogányabbul füstölög.
Az öreg úr lebocsátja az újságot. És a szemüvege fölött Dankóra mereszti a szemét.
Dankó azt hiszi, hogy az öreg úr el van bájolva, s ezért néz olyan különösen.
– Ugye, szép pipa, – mondja bizalmasan, hogy megelőzze a dicséretet.
– Nem szép! – mordul meg az öreg úr.
– Micsoda?
– Nem szép! – ismétli az öreg úr még erősebben.
– De kérem, ez a pipa hetven forintos.
– Akkor sem szép!
– Borostyán.
– Bánja a tüzes istennyila! Maga… maga kémény!
Dankó megsértődve fizet. Egy pillanatra azon gondolkozik, hogy ne csináljon-e lovagias ügyet a gorombaságból, azonban ott a kávés. Magához inti:
– Látja ezt a pipát?
– Látom.
Dankó leszakítja egy újságnak a felét és széttépi, fölkapkodtatja a pipával.
– Ugye, hogy borostyán? No, mit szól rá?
A kávés hidegen feleli:
– Még négy krajcárt kérek az újságért.
Dankó haragosan füstölög el a kávésházból.
– Micsoda emberek ezek a pestiek: otthon Szegeden az egész város erről a pipáról beszélne!
A délután folyamán még három-négy kávésházban megfordul. Idegent nem szólít meg többé, de ismerősöknek sűrűn tépegeti az újságsarkokat és kapkodtatja a pipával.
De amellett folyton pöröl is. Hol a biliárdozók dákója fenyegeti a pipát, hol a kávéslegények ügyetlensége. Se zsebre dugni nem lehet, sem az asztalra tenni, hát csak szívja a szivart egyiket a másik után.
És most következnék a leírása, hogyan őrzi Dankó a pipáját éjjel-nappal az eltöréstől, mennyire szédül a sok szivartól, és mennyire nem ér rá nótát csinálni a pipa miatt. Mindezt az olvasó képzeletére bízom.
Csak ott folytatom a történetet, amint Dankó egy hét elmultával megint a Hatvani-utcát sárgítja a pipájával.
– Meguntam ezt a pipát, – mondja a kereskedőnek. – Szüntelen kell rá vigyázni. Mennyibe veszi vissza?
A kereskedő vállat és orrot von.
Nézi a pipát.
Terjegeti a tenyerét.
Végre így szól:
– Hat forint.
– Hat forint? – ismétli elszörnyedve Dankó. – Hiszen az úr azt mondta, hogy hetven forintot ér.
– Lehet, – feleli a kereskedő, – de lássa tisztelt úr, ilyen pipa nem kell a kutyának se.
Dankónak élete végéig is megvolt a borostyánpipája, de az utcán többé nem dugta a szájába. Csak mikor vendégei érkeztek, akkor vette elő, s örömmel mondogatta el, hogy a pipa hetven forintos és sűrűn kapkodtatta vele a papiros-pelyheket.
Forrás: Gárdonyi Géza: Aranymorzsák, MEK.OSZK
