„Leszálltam, hogy egyet sétáljak a vonat mellett, mert a nap kisütött és jólesett a melege a hűvös reggeli idő után. Járás közben fölpillantottam a szomszédaim ablakára. A nő fején nem volt már kalap.” Gárdonyi úti naplója olyan bédekker, amelyet sem korábban, sem azóta nem írt meg más magyar író.
„Mindenki utazik, akinek hűs, leveles otthona nincsen, no meg akinek ideje, erszénye engedi. Mindig jólesik a lelkemnek, mikor fiatal embereket látok úton, akár vasúton, akár országúton. Ezek azért utaznak, hogy lássanak. Föl vannak szerelve földképpel, messzelátóval, kalauzkönyvvel, jegyzőkönyvvel s a szemükben az élet szeretete mosolyog. De vajon van-e köztük csak egy is, akit akár a szülők, akár a mesterek megtanítottak volna látni? Mert más a nézés, meg más a látás. Nézni mindegyike tud. Látni nem. S bizony az utazók közül nem mindig az tér a tapasztalatok legtöbb kincsével haza, aki a távolból leghamarabb megmondta, hogy a toronyóra mennyi időt mutat, hanem sokszor az a vaksi útitárs, amelyik szemüveg nélkül még az ajtón is alig tud kimenni.”
Gárdonyi úti naplója Erdélybe, Bukarestbe, Konstantinápolyba, Velencébe, Madridba, Dél-Amerikába, Afrikába kalauzolja olvasóit, de ne várjunk tőle puszta leírásokat: e műben ugyanis az elemző-vizsgálódó író a történetek és események mögöttes tartalmára hívja föl a figyelmet, legyen az egy vasúti fülkében elhangzott párbeszéd, egy vonatjegy kálváriája, egy magyar vendéglő Sztambulban, avagy éppen a Szent Anna-tavat megidéző mendemondák valósága. Vagyis nem „néz”. Hanem „lát”. Az „Amiket az útleíró elhallgat” olyan bédekker, amelyet sem korábban, sem azóta nem írt meg más magyar író.
Gárdonyi Géza: Amiket az útleíró elhallgat
(Részlet a könyvből)
GYORSVONATON
Budapest
A vonat öt perc múlva indul. Ma alig van utazó: az idő borongós. Lehet, hogy esik is.
Az én kocsimban egy fiatal házaspár ül. A szomszéd fülkében foglaltak helyet. Ahogy bepillantottam, a nő kimerengett az ablakon, a férfi meg olyan unalommal nézett rá, mintha legalább is háromesztendős házasok volnának.
De mit is találnának egymáson érdekesnek. A férfinak halszemei vannak és rútul fölkarikázott fakó bajusza. Az asszony még szőkébb, szinte kenderszínű a haja, az arca meg pergamenthalavány. Rézszínű plüssruhába van öltözve és egy csomó pipacsot tart a kezében.
Bizonyosan színésznő volt és most a színpadi ruháit viseli.
Rákos
A beszéd áthallatszik a szomszéd fülkéből. Valami nyílás van itt. Nem érdekelne a beszédük, de meglep, hogy a férfi nagyságolja a hölgyet.
Hát nem felesége?
− Tegye el, nagysád − mondja a férfi −, valahányszor érzi, csak tartsa az orra alá.
Érthetetlen szavak.
Mit tegyen el? Mit érez?
Mit tartson az orra alá?
− De önnek nem marad, uram.
− Nem is kell. Nekem a fejem sohasem fáj. Csak éppen azért vettem, hogy legyen otthon. Mert pusztán lakom. De majd hozatok, ha kell, a patikából.
− Áldott jó orvosság.
− Ha elfogy, írjon egy sort dr. Ladányi Pálnak, mert az az én nevem. Küldök készséggel.
− Nagyon lekötelez. Én özvegy Fehér Imréné vagyok és önnek ezentúl hálás tisztelője.
− Csókolom a kezét. Mindig örülök, ha egy kicsit orvos lehetek.
− Hát nem orvos?
− De az volnék, hanem abbahagytam a mesterségemet: gazdálkodom.
− Az én szegény férjem is földbirtokos volt. Tegnap vetettem le a gyászruhát.
A vonat tovább indul. A kerekek dübörgése elnyomja a beszélgetést. Tovább olvasom a hírlapokat.
Gödöllő
A férfi hangja:
− Bocsásson meg az őszinteségemért, de én azt hittem, festi.
− Arról könnyen meggyőződhet. A festett hajnak határozott a színe és a hajszálak töve vagy sötétebb, vagy világosabb. Nézze meg az én hajamat, végig egyszínű.
− Bámulatos haj. Egyszer láttam ehhez hasonlót Karlovszkynál, aki nekem jó barátom. Egy modellje volt ilyen feltűnően szőkehajú, de nem ilyen pompás. Annak nem ért le a csípőjéig.
− Az enyém a térdemig ér.
− Irigylem a férjét a másvilágon is. Ezen a világon meg a szobaleányát.
− Most akartam éppen letenni a kalapomat. Hogyan tegyem le az ön dicséretei után? Ön azt gondolná, hogy leénekelte a fejemről.
Aszód
A nő hangja:
− Soha egy pillanatra sem. De mégis tegnap, hogy Trilbyt láttam. Ha én játszhatnám…
− Nagysád még olyan fiatal, hogy akármikor is visszatérhet a színpadra. Nagyon szeretném látni, mint Trilbyt.
− Már annak vége. Mikor az Imre elvett, megesküdtem neki, hogy soha többé színpadra nem lépek.
− Az eskü szerződés. A halál fölbontja a szerződéseket.
− Gondolja?
− Ez így van.
− Ha így is van, nem kívánok visszatérni. A hangom gyönge hozzá. Csak ezt az egy szerepet szeretném mezítláb, kibontott hajjal…
− Az igaz, hogy a szép női láb ritkaság a mai világban.
− Az enyémet a férjem gipszbe öntette.
− Nem lehetne abból kapni egy párt? Nagyon szeretnék kapni egy párt a kegyed szép lábából.
A nő kacagva:
− Nem lehet. Először is nem egy pár, csak egy: a jobb láb. Másodszor abból is csak egyet engedett önteni, és azután, aztán… azt is széttörte, mikor márványból kifaragták.
− Gyönyörű lehet.
− Ott van az ő íróasztalán és ott is marad örökre, mert a család azt a szobát úgy hagyja, amint volt.
Hatvan
A nő hangja:
− Én Miskolcig megyek. Ott mingyárt kocsira ülök és Hejő-Csabáig meg sem állok. Hát ön meddig megy?
− Én csak Gödöllőig váltottam jegyet.
− De hiszen Gödöllőt régen elhagytuk.
− Tudom.
Leszálltam, hogy egyet sétáljak a vonat mellett, mert a nap kisütött és jólesett a melege a hűvös reggeli idő után. Járás közben fölpillantottam a szomszédaim ablakára. A nő fején nem volt már kalap. Az arca így leányossá változott. A kunkorgós bajuszú doktor narancsot vásárolt, valami hatot és sietve vitte föl a kocsiba.
Vámos-Györk
A férfi hangja:
− Őszintén szólva nem volt rá időm. Huszonöt éves koromig az egyetemre jártam és tanultam. Ki gondol ebben a korban házasságra? Azután meghalt az apám és nekem a birtokot kellett rendeznem. Nem voltam még csak egy majálison sem.
− Most az édesanyjával lakik?
− Nem. Csak magam. Az olyan csöndes kis pusztán, mint az enyim, még az anyám sem szeret lakni. Pedig a házam paradicsom. Öt hold park veszi körül s ez tele van fülemilével meg sárgarigóval.
− Milyen boldog ember?
− Boldog? Azt mondja, boldog vagyok? Ott, egyedül? Ebben a pillanatban sajnálom, hogy kegyed nem férfi.
− Mért?
− Akkor azt mondanám: Pajtás, te szívem szerint való ember vagy, gyere el hozzám egy-két jó napra!
Kaál-Kápolna
A nő hangja:
− Soha, soha. Jobb így. Mikor fölvettem az özvegyi ruhát, elhatároztam, hogy soha többé le nem vetem.
− De hiszen levetette.
− A lélek is özvegy. Kép gyanánt mondtam. Oh, a férfiak mind egyformák. Míg lányok vagyunk, azt mondják: a házasság a mennyország kapuja. Mikor aztán átmentünk a kapun, behúnyt szemmel és mosolyogva, akkor hamarosan levedlik a finomságot s mi egyszercsak egy prózai ember mellett találjuk magunkat. A harmadik hónapban már a szemünk közé ásítanak. Brrr, micsoda változás!
− Nagysád, két fűszál sincs a világon egyforma.
− De mind zöld. Emlékezzék a szavamra, mikor házasember lesz, ön is átalakul. A hatodik hónapban már a feleségével tömeti meg a pipáját és oda szotyogtatja az orra alá. Menjen, menjen, maga is csak olyan csúnya, mint a többi!
Füzesabony
A férfi hangja:
− Komolyan mondja? Ilyen rövid ismeretség után, komolyan mondja ezt?
− Komolyan.
− Esszerint a balláb, az aranyos ballábacska az enyém.
− A magáé. A tiéd!
Gárdonyi Géza: Amiket az útleíró elhallgat, Kiadó: Tarandus Kiadó, Kiadás éve: 2013, Oldalszám: 156
