A Pintér Béla Társulat új színdarabbal reagált az égetően fontos és megosztó közéleti kérdésekre. Menekültválság, oktatásügy, hatalmi téboly a Szkénében. Hegedüs Barbara a Fácántánc című darabról írt.
Pintér Béla megkerülhetetlen jelensége a magyar (nem csak független) színházi életnek. Kíméletlen lelki lemeztelenítésekkel és/vagy heveny társadalomkritikával átitatott darabok kerülnek ki a keze alól több mint egy évtizede, az elmúlt néhány évben a méretes kritikai sikert egyre nagyobb közönségsiker is övezi. A darabok teltházasak, közülük több az alternatív Szkénéből vörös bársonyszékes színházakba költözött, a Parasztoperára, a Kaisers Tv Ungarn-ra vagy a Titkainkra igazi tortúra jegyet szerezni. A hatalmas siker nyilván teher is, ha Pintér valamelyik darabja nem remekműgyanús, mindenki fortyogni kezd, pedig még a gyengébbek is köröket vernek sok kőszínház sápatag és középszerű kínálatára.
A Fácántáncban – mint a társulat legtöbb új darabjában – nem könnyű fellelni a tematikus vezérfonalat. Ott van ugye a magyar közoktatás, amiről évek, évtizedek óta beszél a társadalom, pláne amióta nyakunkon a Klik, de a „bátorító nevelés kontra tockos” – vita nem újkeletű és sajnos nem is idejétmúlt, elég időnként szétnézni a hírekben. Ide tartozik még az állami iskolák etikailag enyhén szólva problémás, áldemokrata döntésekkel terhelt vezetőcseréi, a szakmunkás oktatási intézmények szétzilálása, a tanárok általános megítélése, a kamaszok drog- és promiszkuitás-problémái, vagy akár a bullying.
Meg ott van a menekültkérdés és az a nagy-nagy félelem, hogy mi történik majd, ha az európai kultúra iszlám tradíciókkal keveredik. Szintúgy mindennapos, címlapokon bérelt hellyel rendelkező téma a rendszerszintű korrupció, a rengeteg visszaélés és pénzlenyúlás, a tipródás a kelet és a nyugat határsávján, a nemi egyenlőtlenségek, a testi-lelki bántalmazás. Ez így mind benne van Pintér Béla darabjában, s egyedül ő tudja elérni, hogy bonyolult meseszövését ne érezzük soknak, vagy legalábbis annyira zsúfoltnak ne, ami már agyonnyomná az előadást. És jelen van a társulattól megszokott stiláris sokszínűség is, röhögünk és borzadunk, ráismerünk a közéletre és a darab cselekményére reflektáló dalbetétek eredetijére, pillanatra meghatódunk vagy sajnálkozunk, hogy a következő pillanatban kővé dermesszen minket egy kiszámíthatatlan, mégis logikus fordulat.
A hatalomvágytól motivált cselekmény a (képzelt) 17. században, 1695-ben kezdődik. Az országban elterjedt, ha nem is problémamentes a keresztény-muszlim kulturális keveredés. A Simon Ferenc Nevelőintézet és Szakmunkásképző Iskola legújabb választását az omnipotens igazgatónő, Erzsi néni (Csákányi Eszter) nyeri meg: hiába esélytelen a vele szemben induló (látszat)jelölt Gabi néni, az igazgatónőt az a néhány másiknak juttatott szavazat is mérhetetlenül bosszantja. A hatalom attribútumánál vagyunk: minél több van belőle valakinek, annál több és annál kizárólagosabb kell.
Erzsi néni nem fukar, ha hatalommal visszaélő intézkedésekről van szó. Bár az iskola egy ideje nyugati szemléletű és megszüntették a testi fenyítést (korábban a sóskútba és kerék alá tevés dívott – telitalálat!), van helyette teljes körű lehallgatás, drogoztatás és közvetlen lelki terror bőven. Egy véletlennek köszönhetően – a darab végére tudjuk meg, kinek az áldásos közreműködésével – fény derül Erzsi néni hatalomtechnikai trükkjeire, és arra, hogy saját neveltjeit ostobáknak és pszichopata senkiháziknak tartja. Azért a diákok (választók?) pocskondiázása már elég egy trónfosztáshoz, még mifelénk is, és akkor is, ha Erzsi néni fennhatósága utolsó morzsáiba kapaszkodva az egyik lányt rábírja, hogy testét árulva ösztökélje az iskola fiútanulóit a nekik tetsző ikszelésre. Az igazgatónő koporsójába beverik az utolsó szöget: meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály, hihetné a néző, ha nem ezen a bolygón élne.
A hatalom másik attribútuma, hogy elsősorban férfiakat illet. A vesztes, és az őrjöngő igazgatónőnek köszönhetően ujjtörött Gabi néni a siker érdekében váratlanul nemet vált, és lesz belőle Gábor bácsi. A hatalom harmadik szabálya pedig, hogy elveszi az eszét annak, akié lesz: így válik a kedves és alárendelődő Gabi néniből bosszúálló zsarnok Gábor bácsi, aki megnyeri az új választásokat és a hatalom szédítő mámorában sameszokat jelöl ki a bukott igazgatónő és a nem engedelmeskedő tanulók megregulázására. Gábor bácsi halála után a problémás, sokszor megalázott, majd perzekútorként rátermettségét már bizonyító Gyöngyikéből (Stefanovics Angéla) is diktátor lesz. A stafétabot körbejár, ennyit a szép jövőről.
A sűrű szövésű darab vezérfonalának végigkövetése után nem lehet elmenni a remek kacskaringók, mellékszálak- és alakok mellett sem. Pintér számtalan színdarabjának veleje a nyelv és a nyelvet használó maga, ezt most is szívesen kiaknázza a török-magyar együttélést ábrázoló szituációkban. Thuróczy Szabolcs például egy török technikatanárt alakít, aki rendesen töri a magyart (az ő felesége a nemváltoztató Gabi néni – saját nejének Gábor bácsivá alakulására magától értetődő folyamatként tekint, ha ez kell a hatalomhoz, mi sem természetesebb). Pintér Béla a Kelet hatalmának birtokosait és a befogadott menekültet egyaránt eljátssza, erős akcentusa szintén gyakori humorforrás (a korábbi igazgatót, Géczi Imrét például következetesen Geci Imrének ejti, a szójáték és a jelentés tökéletesen fedi egymást). Összeütközése a kaotikus és önkényeskedő magyar hatalomszerkezettel elkerülhetetlen. Érdemes elgondolkodni azon, hogy az író-rendező a muszlim menekülttel való bánásmódot követő retorzió jelenetével (így jár, aki nem tartja tiszteletben a kultúránkat… tudjuk) saját jövőbeli félelmeit fogalmazza-e meg az egyre elkeserítőbb és zavarosabb európai menekültpolitika lehetséges következményeivel kapcsolatosan.
A három részre osztott színpad három külön egység. Muszlim vallási kellékek, keleti szőnyegek, nyúlketrecek között él a török házaspár. Mellettük egy kisebb emelvényen és az előtte elterülő semleges területen zajlanak a néha katonai kiképzésre és szívatásra emlékeztető iskolai jelenetek. Az emelvényen áll a szinte jancsói komorságú sóskút, amely olyan, mint a darabbéli pisztoly: ha megmutatják, biztos, hogy elsül. Baloldalt szintén egy ágy terül el, ez a mindenkori hatalom képviselőjének territóriuma, ahol sub rosa pörögnek a gyanús pénzezések, drogcsereberék, szavazatért árult szex. A túlzsúfolt színpad rikító színekben pompázik a függönyöktől a jelmezekig, rímelve a címbe foglalt állat egyik jellegzetességére: a szemünk káprázik az egész darabon végigvonuló püspöklilától, uvézöldtől, babakéktől, narancssárgától. Pintér a hatalom új s új birtokosát is mindig a fácánhoz, ehhez a giccses színekben pompázó hiú madárhoz kapcsolja: az igazgatóválasztásokat rituális fácántánc koronázza, melyben a mindenkori Geci Imre gigantikus madármaszkkal a fején az El Condor pasa dallamára énekli a Himnusz kifacsart változatát, s közben – talán a megemelt számú tornaórák fricskájaként – kosárlabdát dob a palánkra.
A színészekről ezúttal is csak felsőfokon beszélhetünk, remekül hozzák a pintéri archetípusokat és karikatúrákat. Thuróczy Szabolcs üdítően sunyi a háttérben meghúzódó manipulátor szerepében. Csákányi Eszter soha nem tud rossz lenni: gyűlöljük hatalomkoncentráló Erzsi néniként, bukása és megaláztatása után az egykori tanítónő mégis sajnálatot ébreszt bennünk. Stefanovics Angéla elesett és sebezhető, hogy aztán törékeny termetét meghazudtoló méretű agressziót okádjon egykori bántalmazóinak képébe. Meggyőzőek a köréje sereglő fiatalok (Krausz Gergő, Szabó Zoltán, Szakács Zsuzsa) is. Tokai Andrea új szín a társulatban, Erdélyből érkezett és tökéletesen játssza el Gabi nénit és Gábor bácsit mindenféle silány bohózati manír vagy bántó közhely nélkül. Hatalomgyakorlóként is őrzi sima modorát és látszólagos kedvességét, így annál hatásosabb, mikor türelmét vesztve váratlanul lávaként kezd ömleni belőle a düh.
Lehet, hogy a Fácántánc nem ér fel a Titkainkhoz, de bárhol bárki más mutatta volna be, szédülten hozsannáznánk. Mert igen nehéz Pintér után csinálni azt, amit mindenki másnál jobban tud: őszintének, csontig hatolónak, megalkuvástól mentesnek lenni, ugyanakkor jammerolás helyett – humorral, jó színészekkel, okos és sokrétű dialógokkal – aktív gondolkodásra inspirálni és nem végső elkeseredésbe taszítani az előadás végén felkászálódó közönséget.
Hegedüs Barbara
