180 éve született Georges Bizet, a romantika nagy francia zeneszerzője. A francia zeneszerző alig 36 évet élt, és abban a hitben hunyt el, hogy operája, a Carmen csúfosan megbukott.
Ha nagyon szigorúan vesszük, a francia romantika egyik legnagyobb zeneszerzője, Georges Bizet mindösszesen az egy-, legfeljebb kétműves zeneszerzők közé tartozik. A Carmen mindenütt a legismertebb és a legkedveltebb művek, az operatörténet legnagyobb sikerdarabjainak egyike; Az arles-i lány kísérőzenéjéből készült két zenekari szvit is integráns része a koncertprogramoknak, rádióműsoroknak. Pedig Bizet több művet hagyott hátra maga után, és sokkal többet alkothatott volna, ha nem hal meg olyan fiatalon.
Georges Bizet 1838. október 25-én született Párizsban. A kisfiút Alexandre César Léopold Bizet néven anyakönyvezték, és később, a keresztségben kapta a Georges nevet, amelyet aztán egész élete során használt. Apja zenekedvelő, énekórákat is adó fodrász, anyja muzsikus családból származott, zongoratanárnő volt. Bizet előbb tudott kottát olvasni, mint betűt, és kilencévesen már a konzervatórium hallgatója volt. Tanárai közül Gounod és Halévy gyakorolta rá a legnagyobb hatást, Gounod-ról később azt mondta, hogy ő jelentette számára művészi élete kezdetét. Bizet tizennégy évesen zongoraversenyt nyert, tizenhét évesen írta első, Gounod hatását tükröző szimfóniáját. 1857-ben egyik kantátájával hároméves tanulmányutat nyert Rómába, rövid életében ez volt az egyetlen hosszabb időszak, amelyet Párizson kívül töltött. Rómában nem sokat alkotott, csak négy műve maradt fenn, a Don Procopio című operát 1906-ban mutatták be.
Hazatérve elutasította a konzervatórium tanári ajánlatát, hogy teljesen a komponálásnak szentelhesse magát. Egzotikus témájú operái azonban – az indiai környezetben játszódó Gyöngyhalászok, a Walter Scott regénye alapján íródott, Skóciába helyezett A szép perth-i lány – nem keltettek különösebb visszhangot, utóbbi alig 18 előadást ért meg. A csalódott Bizet apja Párizs határában fekvő kis birtokára vonult vissza, itt barátkozott össze szomszédasszonyával, Céleste Mogadorral, aki mögött küzdelmes múlt állt: volt színésznő, író, kurtizán, táncosnő, cirkuszi lovarnő – sokan őt tekintik Carmen mintaképének.
Bizet ekkor még monumentális, soha be nem mutatott és be sem fejezett, Rettegett Ivánról szóló operáján dolgozott. A konzervatív közönség zenekari darabjait kedvezően fogadta, de operái sorra megbuktak, így járt az egyiptomi helyszínű Dzsamilé és az Alphonse Daudet Az arles-i lány című regényéhez írt kísérőzenéje is. Utóbbi műve később szvitté átdolgozva már sikert aratott, és a halálos beteg Bizet még a Becsületrendet is megkapta érte. A kitüntetésre felterjesztő barátai azt nem mondták el neki, hogy a döntést hozó miniszter abban a hiszemben írta alá az okmányt, hogy Az arles-i lány szerzője a regényíró Daudet, mert Bizet nevét soha nem hallotta.
A komponista utolsó évei keserűségben teltek, a szakmai kudarcokat magánéletiek tetézték: egykori tanára, az operaszerző Halévy lányával kötött házassága boldogtalannak bizonyult, meg kellett élnie a francia vereséget 1870-ben a poroszok ellen. 1872. június 10-én a Bizet-házaspárnak fia született: Jacques, akiből később mérsékelt elismertségű író lett. Egészsége ismét megromlott, annyi ereje még volt, hogy elérje a verista operák ősének is nevezett Carmen bemutatását, holott nem kis ellenállást kellett leküzdenie.
A Prosper Mérimée novelláján alapuló nyers szövegkönyv, a szexuális vágy, a laza erkölcsök és a brutális gyilkosság kendőzetlen ábrázolása ellen még az énekesek is tiltakoztak. Bizet jólnevelt előkelőségek és hősök helyett csempészeket, cigányokat és közkatonákat szerepeltetett, a sevillai cigánylány tragikus szerelmi története volt az első, a való életből merített opera. A Carmen az 1875. március 3-i bemutatón majdhogynem megbukott: a közönség „nagyon igaznak és nagyon visszataszítónak” találta. A komponistával három hónappal később, 1875. június 3-án, 36 évesen végzett ízületi bántalmakból eredő szívbaja.
„Carment csak Párizson át lehet egészen megérteni. Midőn én először álltam ama legszeretetreméltóbb és egyben leggyűlöletesebb város kövezetén, nem tudtam szabadulni egy kísérteties érzéstől, hogy reszket alattam a föld. Olybá tűnt, mintha azok a szép avenuek és boulevardok óriási gépházakkal lennének alápincézve, melyekben éjjel-nappal dolgozik a hajtószíj. Ez persze csak ideges hallucináció volt. De mihamar rájöttem, hogy van benne valami igazság. Párizs, sőt egész Franciaország megfeszített erővel dolgozik. De miért, minek? Csak az asszonyért, csak az asszonynak!” (Franz Werfel: Verdi)
Az opera Párizsban egy év után lekerült a műsorról, de a német nyelvű bécsi bemutató még abban az évben hatalmas sikert aratott. Budapesten már 1876-ban színre vitték, de Párizsban újra csak 1883-ban – már világsikerként – csendült fel a torreádordal. A Carmen sikerének magyarázata, hogy zenéje a francia opera értékes hagyományait és Bizet olaszországi tanulmányútjának hatásait ötvözi, tele van lírai és drámai mozzanatokkal. A komponistát egy időben Wagner-utánzással vádolták, mert már a Carmen előjátékában felcsendül és a tragikus végkifejletig különböző formákban ismételten vissza-visszatér a sorsmotívum. A Carmen az idők során számtalan feldolgozást élt meg a filmvásznon is, az 1954-ben készült Carmen Jones például a cselekményt a második világháború idejére, amerikai feketék közé helyezte át – a főszereplő Dorothy Dandridge lett az első afroamerikai színésznő, akit Oscar-díjra jelöltek.
