„A szenvedély álmában minden lehetségesnek látszik; de ha már a valósággal állunk szembe, rémülten meghátrálunk és eredeti felfogásunkhoz menekülünk.” George Sand egyszerre volt romantikus és lázadó, szenvedéllyel rajongó és a függetlenségért harcoló asszony.
A romantikus regények (Consuelo, Rudolstadt grófné, Mauprat) szerzője csak felvette a George Sand nevet, valójában Amandine-Lucie-Aurore Dupinnek hívták. 1804. július 1-jén született George Sand francia írónő, de Musset, Mérimée és persze Frédéric Chopin szeretője. Tizennyolc évesen, 1822-ben férjhez ment Dudevant báróhoz, két gyermekük született, de csakhamar különváltak szabad nézetei miatt.
George Sand, a múzsa és az írónő
Tudatosan kialakította magának azt a szerepet, amely a „jó társaságot” megbotránkoztató külsőségeivel — szivarozással, nadrágviseléssel — keltet feltűnést. Szabados különcködése, vonzotta és taszította is az embereket: hogy feltűnést keltsen, férfiruhát öltött, lábán csizmát hordott, haját félhosszúra vágatta és szivarozott. A jó társaságot megbotránkoztató külsőségek nemcsak feltűnést keltettek Európa-szerte, de követői is akadtak szép számmal, még Magyarországon is.
George Sand néven 1832-ben írt először: önállóan írt regénye címe Indiana volt, s ezzel vált ismertté ez a név. Az Indiana — melynek története szenvedélyes tiltakozás a társadalmi konvenciók ellen — a közönség és a kritikusok körében egyaránt sikert aratott. A példányokat elkapkodták, és Sand egy csapásra gazdag és híres író lett.
„Az egyenlőség szent, ez az emberek atyjának akarata, az emberek kötelessége pedig, hogy igyekezzenek megvalósítani egymás közt. Amikor a népek még komolyan ragaszkodtak hitük szertartásaihoz, az úrvacsora volt az egyenlőség egyetlen formája, amelyet a társadalmi törvények lehetővé tettek. A szegények és a gyengék vigaszt és a vallás ígéretét találták benne, ami megsegítette őket, hogy nehéz napjaikat elviseljék, és jobb jövőt reméljenek utódaiknak.” (George Sand: Consuelo)
A múzsa néha maga is alkotó, „Soha hű szerető, lankadva már sebektől, / nem itta a gyönyört sötétebb éjszemekből…” – ezt Alfred de Musset, a franciák nagy költője írta George Sandnak. A „túlságosan is világfi” Musset-vel egy banketten ismerkedett meg. A kicsapongásairól híres költőről azt beszélték, hogy ópiumot szív és velejéig cinikus, márpedig Sand nem szerette a cinikus embereket, amióta Mérimée viszonyuk végén keményen kritizálni merte: „Maga úgy viselkedik, mint egy utcalány, de nem rendelkezik az előnyeivel, büszke, mint egy grófnő, de a grófnők kelleme nélkül.”
Azonban a „Minden nőt szeretek, és mindegyiket megvetem” gondolatot író Musset nem tudott nemet mondani a hozzá hasonló különc asszonynak. Szerelmi szenvedélyük pattanásig feszítette az érzékeny költő idegzetét: a fontainebleau-i erdőben hallucináció tört rá, megöregedett, kétségbeesett önmagát látta szembe jönni a fák között. Itáliába utaztak, ahol Musset megbetegedett, majd Velencében bekövetkezett az első szakítás. Később kibékültek, de a költő ingerülten viselte el szeretője kiapadhatatlan energiáját, annál is inkább, mert ő erősen függött saját ihletétől. Második, végleges szakításra is hamarosan sor került Párizsban.
A varsói Chapin-múzeumban ma is látható Frédéric Chopin zsebkendője, amelyre George Sand hímezte a művész monogramját. A komponista-zongoravirtuóz 1836-ban Liszt Ferenc kedvese, Marie d’Agoult grófnő estélyén találkozott először az írónővel. Ezen a novemberi estén Chopin zongorázott, George Sand elmélyülten hallgatta a kandalló mellett, miközben egyik szivarról a másikra gyújtott. A zenészt ekkor még inkább taszította, mintsem vonzotta az asszony. A kezdődő tüdőbajával bajlódó Chopin egy csöppet sem volt elragadtatva a szivarozástól, s a meglehetősen józan, konvencionális gondolkodású művésznek a hivalkodó öltözék sem igen tetszett.
„Az ember nem cserélheti fel jellemének lényegét, de a jó felé irányíthatja, különböző képességeit, hibáit szinte hasznossá teheti, különben is ez a nevelés nagy kérdése és nagy titka.” (George Sand: Mauprat)
Viszonyuk kezdete 1838 tavaszára datálódik. Nyáron már fülig szerelmesek voltak egymásba. Ősszel pedig elhatározták, hogy a telet együtt töltik ott, ahol süt a nap. Azt remélték, hogy Mallorca szigetén töltött idő a hideg Párizs után a meleg jótékony hatással lesz Chopin tüdőbetegségére. Ám nem maradhattak sokáig, itt is beköszöntött a tél, fűtés nem volt, ráadásul a helyiek rettegtek a tüdőbajtól. Miközben odaadóan ápolta Chopint, és lelkiismeretesen tanította a gyerekeit: Maurice fiát görög történelemre, Solange lányát francia nyelvtanra és irodalomra. Valahogy még arra is szakított időt, hogy jókora adagot megírjon Szpiridon című regényéből.
A rémes tél után szép tavaszt töltöttek együtt Marseille-ben. Egy évtizedig tartó kapcsolatuk, amit a zeneszerző betegsége erősen beárnyékolt, az írónő érzelmei apránként, bár nem szándékosan, anyalakká alakultak. Amikor Sand egyedül volt Párizsban, Nohant-ba írt leveleit gyakran címezte az ő „három drága gyermekének”. 1846-ban írta a Lucrezia Floriani című, egyik kevésbé emlékezetes regényét, amelyben egy szerelmi viszony hanyatlását festette le; a leírás eléggé ráillett az övékére ahhoz, hogy zavarba hozza néhány közös barátjukat, habár Chopinnek állítólag nagyon tetszett. Kapcsolatuk 1847-ben ért véget, amikor a zeneszerző nagyon megsértődött amiatt, hogy az asszony nem szólt neki a lánya, Solange házasságáról, majd anya és lánya — akinek házassága balul sikerült, egy hozományvadász férfit fogott ki — hamarosan bekövetkező veszekedésében Chopin a lány pártjára állt. George Sand ekkor azzal gyanúsította meg Chopint, hogy viszonya van a lányával, Solange-zsal.
Chopint másfél év múlva elvitte a betegsége, állítólag a halálhírt meghallva Sand napokig beteg volt, de ezt éppúgy tulajdoníthatjuk erős dramatizálási hajlamának, mint őszinte érzésnek. Életének hátralevő huszonhét éve alatt mit sem változtatott életmódján, rengeteget írt, a kor legismertebb íróival és tudósaival hatalmas levelezést tartott fenn és állandó pletykát szolgáltatott szerelmi viszonyaival.
Önfeledt örömet adó, de megrázkódtatásokkal is teljes tapasztalatai George Sandban azt a meggyőződést érlelték meg, hogy a szerelem, az érzéki szenvedély nem nyújt harmóniát, azt csak íróként, a társadalom elesettjei iránti részvétben és jóságban találhatja meg.
