„Megfogadtam, hogy őszinte leszek, hát tartom magam hozzá, bár nem könnyű. Attól az estétől beteges szenvedély rabja voltam: látni akarom, látni akarom.” Részletet közlünk Gilles Legardinier Állítsd le magad, Julie! című regényéből a Park Kiadó ajánlásával.
„– Mondd, Julie, mi volt a legkreténebb dolog, amit valaha csináltál?
A kérdés olyan volt, mint egy pofon. Eltökéltem, hogy őszinte választ adok, nem köntörfalazok. Világgá kürtölöm, hogy mi volt a legnagyobb őrültség, amit valaha is elkövettem.”
A 28 éves Julie nem végezte el az egyetemet, banki alkalmazott, utálja a munkáját. Ugyanabban a városban, ugyanazon a környéken él, mint gyerekkorában. Két évig húzódó rettenetes párkapcsolaton van túl; a fiú egy tehetségtelen, lusta, parazita rockzenész volt, aki csúnyán elbánt vele. Julie ingatag lelkiállapotában szerelemre lobban egy új szomszéd iránt, akiről csak annyit tud, hogy a neve: Ricardo Patatraz.
De ennyi bőven elég, hogy elkövesse azt a bizonyos „legnagyobb őrültséget”…
Gilles Legardinier: Állítsd le magad, Julie!
Megfogadtam, hogy őszinte leszek, hát tartom magam hozzá, bár nem könnyű. Attól az estétől beteges szenvedély rabja voltam: látni akarom, látni akarom. Úgy mentem munkába, mint egy zombi. Azt se tudtam, kivel beszélgetek. Mindenkivel egyetértettem, mindenre rábólintottam. Elmulasztottam befizetni a számláimat… És ez egy teljes napig tartott.
Futva tettem meg a haza vezető utat, és ellenőriztem, van-e új levél a postaládájában. A technikámat is továbbfejlesztettem: egy pici elemlámpával bevilágítok. Teljes elmebaj! Hitchcock rólam mintázhatta volna a főhősét a főművéhez. Nem mozdulok a kémlelőnyílás közeléből. Nem eszem. Nem megyek vécére. Borzalmak borzalma, az is megfordult a fejemben, hogy bilit viszek az ajtóhoz. Végül is nem vittem, de csak mert nincs bilim.
[…]
És akkor most lássuk a levélszekrényt! Pipiskedem. Bevilágítok: három boríték. Jó nagy forgalma van, pláne ahhoz képest, hogy még csak néhány napja költözött be. Úgy nézem, valami hivatalos levél is jött, talán az egyik minisztériumtól. De jó lenne tudni, hogy honnan! Ha sikerülne, meglenne az elégtételem: mindenki előbb látta a pasit, mint én, viszont én tudom meg legelsőnek, hogy mivel foglalkozik. És csak úgy könnyedén odavethetném: „Hm, nem tudta? Érdekes!”
Próbálom ráirányítani a fényt, de az egyik boríték takarja. Szerencsére pont befér a nyílásba az elemlámpa, azzal majd odább piszkálom. Na, gyerünk! Már csak egy-két centi hiányzik. Két ujjal fogom a lámpát, egyre beljebb és beljebb tolom. Na, most, mindjárt sikerül! És akkor bumm! Szokás szerint beüt a ménkű, az elemlámpa ott hever Patatraz levélszekrényében. Díszkivilágításnak egész jó. Olyan a levélszekrény, mint egy kis babaház: itt lesz a nappali, ott a konyha, Lencsi baba pedig majd akkor fog beköltözni, ha megkapja a kulcsot. Hogy lehetek ilyen hülye? Mit műveltem már megint? Vissza kell szereznem az elemlámpámat. Bedugom az ujjaimat. Biztos sikerülni fog, vékony a kézfejem. Na, még egy kicsit! Undok vagy, Lencsi, igazán segíthetnél! Így érezhetik magukat azok a szerencsétlen kis majmocskák, amelyek bedugják a kezüket a csapda nyílásán, megmarkolják az amerikaimogyorót, aztán képtelenek elengedni, az öklük viszont már nem fér ki a nyíláson. A középső ujjammal már megérintem a lámpát. Beljebb csúszik. Fogd meg, Lencsi baba, mert letépem a fejedet! Nincs mit tenni, muszáj nyomakodni. Már majdnem bent van az egész kézfejem, de a lámpa nem hagyja becserkészni magát. Megjátszom az egyetlen esélyt: tiszta erőből préselődök befelé. Ha fáj, hát fáj. A kézfejemet már lehorzsoltam a levélszekrény nyílásának fémperemén, most jöhet a csuklóm, hadd szenvedjen az is.
És akkor jeges rémület, rémálom, borzalom: felberreg az automata kapuzár, valaki bepötyögte a kódot, mindjárt belép. Mit fog először is megpillantani? Azt, hogy egy hülye tyúk nagyban turkál a lakótársa levélszekrényében. Most már tudom, mit érez a nyúl a felé robogó autó fénypászmájában. Könyörgök, nagy Isten, tedd, hogy valamelyik öreg térjen meg otthonába, azoknak már gyönge a szemük. Vagy tégy láthatatlanná! Annyira eluralkodott rajtam a pánik, hogy azt hiszem, fennhangon fohászkodtam. Rossz belegondolni, mennyi-mennyi ostoba imádságot kell meghallgatnia az Úristennek. Talán az volna a legjobb, ha nem is létezne, mert akkor legalább eggyel kevesebb tanúja volna az emberi ostobaságnak. Nyílik a kapu. Hogy beszorult a kezem, képtelen vagyok abba az irányba fordulni, meg különben is szembe jön a fény, így hát nem bírom azonosítani a jövevényt.
– Mi történt magával?
Férfihang. Ő az, ő áll itt mögöttem, látom négy ujját meg a cipőjét. Most azonnal elájulok. Ájultan fogok csüngeni az ő levélszekrényéhez szegezve. Megtántorodom, elhomályosul a látásom.
– De hisz maga beszorult! Várjon, segítek.
Segélj meg, Uram, tedd, hogy robbanjon fel valami! Essen el valaki a lépcsőn, és robbanjon fel a gázpalack, amit cipel, hadd terelődjön rá a figyelem! Csak ne a kedves Roudan néni legyen, hanem az a kretén tornatanár, előre is köszönöm. De a sors nem ismer irgalmat, nincs robbanás. Bár tudnám, ki a beszorultak védőszentje! Akárki is, hogy tűrheti el ezt a borzadályt?
