Egy dologban mindenki egyetértett: nála műveltebb, olvasottabb, biztosabb esztétikai értékítéletű, felkészültebb kritikusa nem nagyon volt a magyar irodalomtörténetnek. 190 éve született Gyulai Pál író, költő, kritikus, a magyar kritikatörténet egyik meghatározó alakja.
Gyulai Pál 1826. január 25-én született Kolozsvárott. Elszegényedett kolozsvári kisnemesi családból származott, apja kincstári számtiszt volt. Gyulai a kolozsvári református gimnáziumban végezte tanulmányait, s 1840-től, apja halálától magánórákat adott, hogy nehéz anyagi helyzetbe került családját segíteni tudja. Közben költőként is debütált, első verse, a Hunyadi János című epigramma 1842-ben jelent meg az Athaeneum folyóiratban.
1843-tól jogot, majd 1845 és 1848 között teológiát hallgatott szülővárosában. 1843-45-ben Pataki Dániel dési alispán fiainak volt nevelője, majd 1848-ig gróf Bethlen János fiai mellé került. Bethlen révén ismerkedett meg az erdélyi szellemi élet vezetőivel, Kemény Zsigmonddal, Kriza Jánossal és Brassai Sámuellel. 1848-ban az Erdélyi Híradó szerkesztőségi tagja, a kolozsvári forradalmi ifjúság egyik vezetője volt. A szabadságharc eszméit és pátoszát kifejező költeményeivel, köztük a máig legismertebb Hadnagy uram cíművel nagy népszerűségre tett szert. A bukás után a nemzeti tehetetlenségérzést, a csüggedést tolmácsolta verseivel, ugyanakkor megfogalmazta tiltakozását az önkény és az elnyomás ellen.
1848 és 1853 között gróf Teleki Domokos titkáraként dolgozott Pesten, illetve Gernyeszegen, s ebben az időben jelentek meg első kritikai írásai a Pesti Röpívek című folyóiratban. 1853-ban Pesten telepedett le, s barátjával, Pákh Alberttel a Szépirodalmi Lapokat szerkesztette. 1854-ben az Új Magyar Múzeum közölte első jelentős kritikai tanulmányát Petőfi Sándor és lyrai költészetünk címmel.
“Én már tisztába jöttem magammal. Az élettől nem sokat várok. Jólét, boldog családi élet számkivetvék ábrádaimból. Nem vagyok életunt s nem dicsekedhetem nagy csalódás ütötte sebekkel, mert félve reméltem mindig s szerelemről, bár csaknem vallásos kegyelettel fogadtam, soha sem hittem, hogy boldogítson. De gyermekségem első benyomásai, rideg ifjúságom, azon kevés tapasztalat, mit az életben tettem, saját természetem vizsgálata elhitették velem, hogy mindezeket bírva, nem lehetek boldog, ha a költészetnek nem élhetek. Ezért fő célom, a többi másodrendű dolog, melyeket nem vethetek meg, de értök küzdeni nincs erőm.”
(Gyulai Pál levele Pákh Alberthez 1851. Szept. 28.)
1855-56-ban tanítványával, gróf Nádasdy Tamással Berlinben, Párizsban és Münchenben hallgatott egyetemi előadásokat. Hazatérésük után egy ideig a pesti református teológián tanított magyar irodalmat, majd 1857-ben megjelent az Egy régi udvarház utolsó gazdája című regénye, amely osztatlan sikert aratott olvasói és kritikusai körében. A korai magyar realista próza remeke elsőként mutatta be a Világos után mindinkább rezignálttá váló nemesség hanyatlását, s híven tolmácsolta szerzője keserű pesszimizmusát is.
GYULAI PÁL: MARIHOZ
Nem vagy velem, veled vagyok!
Hiába álom, éjtszaka,
Ott ég szemednek csillaga,
Ott ég, viraszt és mosolyog.
Nem vagy velem, veled vagyok!
Hiába zaj, hiába csend,
Édes szavad szivembe cseng,
S az félve, fájva feldobog.
Nem vagy velem, veled vagyok
Veled meghitten, egyedűl,
Majd társaság vészen körűl,
Nézlek, szeretlek, hallgatok.
Nem vagy velem, veled vagyok!
El-elragad a báj, gyönyör,
Majd a féltés, a bú gyötör,
Átkozlak, áldlak, hervadok.
Ebben az időben Gyulai Petőfi műveinek megjelentetése okán kapcsolatba került a költő özvegyével, Szendrey Júliával, s beleszeretett annak húgába, Máriába. Hogy Gyulai mikor látta először Szendrey Máriát, arról nincs pontos adat. (Talán Szendrey Júliánál találkoztak, amikor Gyulai Petőfi műveinek kiadására készült.) Érzelmei életében először találtak viszonzásra: 1858-ban összeházasodtak és Kolozsvárra költöztek, ahol Gyulai a református kollégium tanára lett. 1860-ban a Kisfaludy Társaság tagjai sorába választotta, majd 1867-ben az Akadémia rendes tagja lett, székfoglalóját Katona József és Bánk bánja címmel tartotta.
1862-ben ismét Pestre költözött, s a Kemény és Arany köré csoportosuló, Deák kiegyezésre irányuló politikáját támogató irodalmi kör tagja lett. Tanított a református főgimnáziumban és a színészképző tanodában, szerkesztette a Szépirodalmi Figyelőt, a Kisfaludy Társaság Magyar Népköltési Gyűjteményét, munkatársa volt a Budapesti Közlönynek, majd 1867-től a Pesti Naplónak, közben kiadta Petőfi vegyes műveit, majd 1864-65-ben közzétette Vörösmarty műveit és életrajzát. 1866-ban kolerában meghalt a felesége, s ettől kezdve egyedül gondoskodott gyermekeiről. Nem nősült meg többé, az irodalmi munkában keresett vigaszt: a gyász, a családja iránti felelősség még aktívabb szereplésre, még több munkára ösztönözte. Petőfi özvegye, ekkor már Horváth Árpád felesége egyetlen támaszát vesztette el húga halálával. Végül nehéz helyzetét elmesélte sógorának, Gyulai igyekezett segíteni őt – egy szóváltást követően Szendrey Júlia haláláig nem szólt Horváth Árpádhoz -, mindent megtett, hogy elválhasson férjétől.
1868-71-ben megírta Romhányi című verses regényét, amelyet méltatói leginkább Puskin Anyeginjének magyar párjaként emlegetnek. 1870-től az Akadémia nyelv- és széptudományi osztályának titkára, 1873-tól a Kisfaludy Társaság másodelnöke, a Budapesti Szemle szerkesztője, 1874-től az Olcsó Könyvtár szerkesztője volt. 1876-ban Toldy Ferenc utódjaként a pesti egyetem irodalomtörténeti tanszékének oktatója lett, s az is maradt egészen 1902-ig. 1879-ben a Kisfaludy Társaság is elnökének választotta, erről a posztjáról 1899-ben mondott le. 1876-tól a főrendiház ünnepélyesen delegált tagja volt, de népszerűsége fokozatosan csökkent. Bírálói leginkább konzervativizmusát vetették szemére, hogy nem értette meg az új irodalmi-művészeti törekvéseket, s mellőzte a fiatal tehetségeket. Élete utolsó éveiben Leányfalura vonult vissza, hivatalai közül egyedül a Budapesti Szemle szerkesztését tartotta meg. Budapesten halt meg 1909. november 9-én.
Gyulai Pál alakját és életművét kortársai végletesen jellemezték: voltak, akik értetlen konzervatívnak, az új költészeti irányok gáncsolójának, irigynek és gonosznak tartották, mások épp ellenkezőleg angyalian jónak, nemes eszmék lovagjának látták. Egy dologban azonban mindenki egyetértett: nála műveltebb, olvasottabb, biztosabb esztétikai értékítéletű, felkészültebb kritikusa nem nagyon volt a magyar irodalomtörténetnek. Ő alkotta meg a nép-nemzeti irodalom fogalmát, Petőfit és Aranyt tartotta a magyar irodalmi fejlődés betetőzőinek, Jókai hatásvadász romantikájával Kemény lélekábrázoló realizmusát állította szembe, emlékbeszédeiben a magyar esszé első remekműveit alkotta meg, kritikáit nem lehetett nem tudomásul venni, s a megbíráltak olykor indulatosan látták be, hogy sok mindenben igaza volt. Írásain nevelkedtek fel a Nyugat irodalomértő kritikusai, Hatvany, Schöpflin és Ignotus is. Ady Harcos Gyulai Pál című versében gyászolta meg:
„Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk,/Vitéz kis úr, Gyulai Pál,/Kicsi valódnál benned többet leltünk/S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.”
