Kora ellenére sziporkázik; ő az egyetlen vulkán Auvergneben, amely nem hunyt ki… a legragyogóbb, a legzabolátlanabb és a legragyogóbban kibírhatatlan nő, aki valaha létezett.
„A huszadik századi Franciaországból három név fog fennmaradni: De Gaulle-é, Picassóé és Chanelé.”
André Malraux
Coco Chanel kivételes jelenség volt, a divat nagyasszonya. Megszabadította a nőket a fullasztó fűzőktől, a cicomás ruháktól és kalapoktól, neki köszönhetjük többek között a „kis fekete ruhát”, a bizsukat és a világ legkelendőbb illatszerét, a Chanel No. 5-öt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett, amelyeket senki sem vitat el tőle, van azonban egy olyan időszaka az életének, amelyről fél évszázadon keresztül csak legendák keringtek. De egyszer minden titok kipattan: Hal Vaughan feltárja, hogyan kollaborált Coco Chanel Hitler magas rangú hivatalnokaival a megszállt Párizsban 1940 és 1944 között. Részletesen kiteregeti a több évtizeden át tartó viszonyt, melyet a „Spatz”, azaz Veréb fedőnevű Hans Günther von Dincklagéval folytatott – ez az úr az eddigi Chanel-életrajzokban mint angolul kiválóan tudó teniszjátékos, amolyan elit zsúrfiú, a haza szolgálatára fölesküdött, ám a náci pártba be nem lépő derék német katona és diplomata szerepel. Vaughan azonban rámutat, hogy ez óriási tévedés. Dincklage minden hájjal megkent befolyásos kém volt, aki egyenesen Goebbelsnek jelentett. Megtudhatjuk, milyen akciókba és mi okból vonták be Coco Chanelt, hogy miként sikerült elkerülnie a letartóztatást a háború után, hiába tudott viselt dolgairól a gaullista elhárítás, hogyan menekült kilenc évre Svájcba a szeretőjével. És persze ettől csak még izgalmasabb az újabb fordulat életében, mikor hetvenévesen visszatért, és ismét fénylő csillaga lett a párizsi divatnak, noha kémtevékenységéért a francia állam pert indított ellene…
Az amerikai származású Hal Vaughan (1928) hírszerzőként, újságíróként és dokumentumfilmesként dolgozott Európában, a Közel-Keleten és Délkelet-Ázsiában. Két korábbi művében szintén a II. világháborúval és a hírszerzéssel foglalkozik. Párizsban él.
Ezt a könyvet azoknak a francia nőknek és férfiaknak ajánlom,
akik, noha náci iga alá hajtották őket,
nem voltak hajlandók kollaborálni.
És mint mindig, Phuongnak
Hal Vaughan: Egy ágyban az ellenséggel.
Coco Chanel titkos háborúja
PROLÓGUS
KORA ELLENÉRE SZIPORKÁZIK; ő az egyetlen vulkán Auvergneben, amely nem hunyt ki… a legragyogóbb, a legzabolátlanabb és a legragyogóbban kibírhatatlan nő, aki valaha létezett. Alighogy eltemették – dizájner sírboltba – Gabrielle Chanelt a svájci Lausanne-ban, Párizs városa bejelentette, hogy a francia first lady, Chanel csodálója és ügyfele, Georges Pompidou elnök felesége 1972 októberében megnyitja a Chanel életét és munkásságát ünneplő kiállítást a fővárosban. Ám nem sokkal a tervezett időpont előtt Hebe Dorsey, az International Herald Tribune divatrovatának legendás szerkesztője arról számolt be, hogy a „tiszteletadás Chanelnek” minden bizonnyal elmarad, de legalábbis halasztódik. Dorsey felfedte, hogy Pierre Galante, a Paris Match szerkesztője hamarosan megdöbbentő dokumentumokat fog kiállítani, amelyek a francia kémelhárítás levéltárából származnak. Dorsey szerint Párizs német megszállása idején Chanelnek viszonya volt Hans Günther von Dincklage báróval, „a német kémszolgálat veszélyes ügynökével, aki valószínűleg a Gestapo ügynöke is volt”.
Chanel, a finom francia ízlés megtestesítője, lefeküdt egy náci kémmel – mi több, kapcsolatot tartott a gyűlölt Gestapo tagjával? A franciák és különösen a francia zsidók, az ellenállás veteránjai és az SS-ek vezette koncentrációs táborok túlélői számára a németekkel kollaborálók leköpni való, utolsó emberek voltak. Igaz, a divatos párizsi társaságban éveken át járta a szóbeszéd, hogy a megszállás alatt Chanel összeállt egy Spatz nevű német férfival (a neve verebet jelent) az elegáns Ritz Szállóban, ahol a náci fejeseket – Hermann Göringet, Joseph Goebbelst és másokat – tejben-vajban fürösztötte a svájci menedzsment. De hogy a Gestapo? Hát nem Chanel öltöztette Madame Pompidout is? Nem tüntették ki az Élysée-palotában? „Német kém” a francia társadalom ikonikus figurájának ágyában – hogyan lehetséges ez? Alig volt hihető. Noha francia collabo (kollaboráns) nők és férfiak tízezrei menekültek meg a büntetést, egy német tiszt készséges ágyasának és segítőjének lenni – ennek 1972-ben is hazaárulás-szaga volt. A viszony tíz évig tartott, ami egy megfigyelő számára azt a kérdést vetette föl, hogy vajon Chanel egyáltalán „törődött-e politikai ideológiákkal, vagy inkább csak azt akarta, hogy szeressék, és pokolba a politikával”.
Rosszabbul nem is időzíthették volna a nemzeti megemlékezést Chanel életéről és munkásságáról. Mindennek a tetejébe az amerikai kiadó, Alfred A. Knopf éppen akkoriban jelentette meg a Vichy France: Old Guard and New Order, 1940-1944 (Vichy Franciaországa: a régi gárda és az új rend, 1940-1944) című könyvet, az amerikai történész, Robert O. Paxton tollából. A Philippe Pétain marsall vezetése alatt működő Vichy-rezsimről szóló kötet számos francia történészt bosszantott, hiszen saját tudományos területükön szorította háttérbe őket. A német levéltári anyagokra épülő könyv – a francia kormány megtiltotta a hozzáférést a Vichy-dokumentumokhoz – bebizonyította, hogy Pétain együttműködése ezzel a telivér náci csoporttal önkéntes volt, azaz nem kényszerítették rá a Vichy-kormányra.
Pompidou elnöknek mindössze két éve volt még a választásokig, így a politikai gépezete, valamint Chanel szervezete számára – amely most abba a gyanúba keveredett, hogy alapítója kapcsolatban állt a Gestapóval – az „hommage à Chanel” elhalasztása látszott az egyetlen opciónak. Pierre Galante készülő Chanel-életrajzában, amelyet Párizsban és New Yorkban szántak megjelenésre, szilárd és elmarasztaló bizonyíték volt arra, hogy Chanel kollaborált. Galante, az ellenállás tagja és Olivia de Havilland angol színésznő férje, azt állította, hogy információit a francia kémelhárítás forrásaira alapozta.
Tout Paris a könyvről beszélt, pedig még meg sem jelent. Edmonde Charles-Roux, a Goncourt-díjas írónő fel volt háborodva Galante kijelentésein, amelyeket ostobaságnak nyilvánított: [Dincklage] „nem volt a Gestapónál”. Spatz és Chanel mindössze szerelmesek és jó barátok voltak. (Madame Charles-Roux maga is Chanel-életrajzot írt, és feltehetően nem fért hozzá a Galante által használt forrásokhoz.)
Marcel Haedrich, egy korábbi Chanel-biográfus szerint Spatz nem volt más, csak egy bonviván, aki „szeretett enni, szerette a borokat, szivarokat és a szép ruhákat… Chanel révén könnyű élete volt… ott várt rá a szalonjában… kezet csókolt Chanelnek és azt búgta: ‘Hogy van ma reggel?'” – s mivel angolul beszéltek, az asszony mindig azt mondta: „Spatz nem német – az anyja angol volt.”
A New York-i ruhaipari folyóirat, a Women’s Wear Daily kérdésére, hogy vajon „Chanel, Párizs legnagyobb divattervezője, valóban a Gestapo ügynöke volt?”, Charles-Roux a következőt válaszolta a lap 1972. szeptemberi számában: „[Dincklage] nem volt a Gestapo tagja. Egy itteni [párizsi] bizottsággal állt kapcsolatban, és valóban szállított híreket. Piszkos munkát végzett. Csakhogy nem szabad elfelejtenünk, hogy háború folyt, s szerencsétlenségére ő német volt.” Charles-Roux évekkel később rájött, hogy megvezették – Chanel és ügyvédje, René de Chambrun manipulációjának áldozata lett.
PÁRIZS FELSZABADULÁSA 1944 augusztusában véres utcai harcokkal kezdődött, amelyekben a német közkatonák Charles de Gaulle tábornok rongyos, szedett-vedett utcai partizáncsapataival, a Forces Françaises de l’Intérieurrel (FFI) álltak szemben, akiket Chanel csak „fifiknek” hívott. Csatlakoztak hozzájuk a kommunista harcosok, a Francs-Tireurs et Partisans (FTP) és a közrendőrök. A német erőkkel szemben sok ellenállónak mindössze rendőrségi könnyű fegyvereik voltak, másoknak első világháborús revolvereik és puskáik; egyesek Molotov-koktélokat készítettek, vagy az elesett boche-ok fegyvereit használták. Az utcai harcosok jellegzetes tagjai voltak a csontos karjukon feltűrt ingujjú, szandálos diákok, akiknek az FFI-, FTP- vagy rendőrségi karszalagjuk szolgált egyenruhaként.
Augusztus utolsó hetében a vadonatúj amerikai felszereléssel harcoló Szabad Francia Hadsereg (Forces Françaises Libres, FFL) Leclerc tábornok (azaz Philippe de Hauteclocque gróf) vezetésével a párizsi felkelők segítségére sietett, és a német helyőrség megadta magát. A gyakran brutális módszereket alkalmazó megszállás négy éve után Párizs felszabadult a letartóztatások, kínzások és a koncentrációs táborokba való deportálások állandó fenyegetése alól. Harangzúgás és füttykoncert közepette az emberek az utcákon táncoltak. Néhány megye, például Elzász-Lotaringia kivételével Franciaország De Gaulle tábornok szabad franciáinak vezetése alatt állt.
Augusztus utolsó napjaiban a franciákban feltámadt a bosszúszomj. Egyszerre robbant ki belőlük a négyévnyi megszégyenítés, felgyülemlett félelem, gyűlölet és frusztráció. A francia városok és falvak utcáin bosszúálló polgárok kószáltak. A magánleszámolások során sok bűnöst – és sok ártatlant – megbüntettek. Sok állítólagos kollaboránst megvertek, néhányat megöltek. A „vízszintes kollaboránsokat” – asszonyokat és lányokat, akikről tudták, hogy lefeküdtek németekkel – végigvonszolták az utcákon. Volt, akinek horogkeresztet égettek a bőrébe, sokaknak kopaszra borotválták a fejét. Sok civil kollaboránst azonnal agyonlőttek – még orvosokat is, akik boche-okat kezeltek. Szerencsésebbek voltak, akiket csak bebörtönöztek és később állítottak bíróság elé, hazaárulás vádjával. Végül De Gaulle tábornok katonái és az ideiglenes bíróságok vetettek véget ennek a testvérháborúnak.
A divat XX. századi monstre sacré-ja, Chanel is ki volt jelölve a bosszúra. A franciák ezt épuration-nak, tisztogatásnak hívták – Franciaország a sebeit tisztogatta, miután oly sokan szenvedtek és pusztultak el a náci uralom alatt.
Néhány nappal azután, hogy a német katonák elhagyták Párizst, Chanel máris Chanel No. 5-öket osztogatott az amerikai kiskatonáknak. A Fifik hamarosan letartóztatták. Goromba fiatalemberek vitték kihallgatásra egy FFI-központba.
Winston Churchill közbelépésére, De Gaulle ideiglenes kormányának brit nagykövetén, Duff Cooperen keresztül néhány óra múlva elengedték. Pár nap múlva a svájci Lausanne-ba szökött, ahol később a negyvennyolc éves, de még mindig vonzó külsejű Dincklage is csatlakozott hozzá. Chanel hatvanegy esztendős volt ekkor.
DE GAULLE kormánya hamarosan elrendelte, hogy az igazságügyi minisztérium bírái különleges bíróságokon tárgyalják mindazok ügyét, akiket a náci rezsim segítésével gyanúsítottak; a francia büntető törvénykönyv szerint ez bűncselekménynek számított. Elsők között fogták perbe a Vichy-rezsim vezetőjét, Philippe Pétaint és miniszterelnökét, Pierre Lavalt. Mindkettejüket bűnösnek találták hazaárulás bűntettében, és halálos ítéletet szabtak ki rájuk. Idős korára való tekintettel De Gaulle megkímélte Pétaint, Lavalt azonban agyonlőtték.
A háború utáni tisztogatás során a francia katonai és polgári bíróságok összesen 160 287 esetet tárgyaltak, illetve vizsgáltak meg. 7037 személyt halálra ítéltek ugyan, de mindössze 1500-at végeztek ki. A többi halálos ítéletet börtönbüntetésre változtatták.
Csaknem két évnek kellett eltelnie az ország felszabadulása után, mire a francia törvényszék „sürgős” parancsot adott ki, hogy Chanelt állítsák a francia hatóságok elé. 1946. április 16-án Roger Serre bíró elrendelte, hogy a rendőrség és a francia határőrség Párizsba szállítsa az asszonyt kihallgatásra. Egy hónappal később átfogó vizsgálatot indított Chanel háborús ténykedése ügyében. Serre figyelmét nem a Dincklage-kapcsolat vonta magára, hanem az a felfedezés, hogy Chanel egy francia árulóval, Louis de Vaufreland báróval társulva együttműködött a német katonai felderítéssel. A francia rendőrség kiderítette, hogy a báró tolvaj és német háborús ügynök volt, akit a német Abwehr-dokumentumokban „VMann”- ként jelöltek – ez pedig, a Gestapo és a német kémszervezetek zsargonjában annyit jelentett, hogy megbízható ügynök.
A negyvennyolc esztendős és már húszéves vizsgálóbírói gyakorlattal rendelkező Serre hónapokon át kitartóan vallatta Vaufreland-t. A francia hírszerzéstől azt is megtudta, hogy milyen módon működött együtt a báró és Chanel a német katonai vezetéssel. Serre aprólékos gondossággal dolgozott, s lassan sikerült részleteket felderítenie arról, hogyan szervezte be Chanelt az Abwehr, hogyan működött együtt Vaufreland-nal, és arról is, hogy az Abwehr a német kémmel együtt 1941-ben egy megbízatással Madridba küldte.
A kihallgatások és a vallomástételek során Chanel Vaufreland beszámolóit „fantazmagóriáknak” minősítette. Csakhogy a francia rendőrségi és bírósági dokumentumok más képet mutatnak: miközben a francia ellenállók 1941 nyarán németeket lőttek le, Chanelt beszervezte az Abwehr. Ötvenoldalnyi részletes feljegyzés írja le, hogyan szervezték be és egy német ügynök, Hermann Niebuhr főhadnagy, más néven dr. Henri Neubauer közvetítésével hogyan párosították össze a megbízható F-7117 kódot viselő Abwehrügynökkel – azaz Louis de Vaufreland „Piscatory” báróval, hogy a német katonai felderítés számára 1941 nyarán kémfeladatot hajtsanak végre. Vaufreland dolga az volt, hogy olyan nőket és férfiakat találjon, akiket be lehet szervezni vagy fenyegetéssel kényszeríteni arra, hogy a náci Németországnak kémkedjenek, Chanel feladata pedig az, hogy fedezze Vaufreland munkáját; ő ugyanis Westminster hercegével, Hugh Grosvenorral való kapcsolatán keresztül ismerte Samuel Hoare-t, a spanyolországi brit nagykövetet.
Serre bíró aligha ismerhette meg teljes terjedelmében és mélységében Chanel kollaborációs tevékenységét a náci tisztekkel. Nem valószínű, hogy látta a brit hírszerzés titkos jelentését, amely dokumentálja mindazt, amit egy átállt Abwehr-ügynök, Joseph von Ledebur-Wicheln gróf mondott el MI6-os (a katonai hírszerzéshez tartozó) ügynököknek 1944-ben. Ebben a dokumentumban Ledebur arról beszél, hogyan utazott Chanel és Dincklage báró 1943-ban a lebombázott Berlinbe, hogy felajánlják Chanel ügynöki szolgálatait az SS birodalmi vezetőnek, Heinrich Himmlernek. Ledebur azt is felfedte, hogy a berlini utazás után Chanel egy második küldetést is vállalt Madridba, Himmler SS-kémszervezetének vezetője, Walter Schellenberg SS-tábornok számára.
Serre arról sem szerzett tudomást, hogy Dincklage már az első világháború óta német katonai hírszerző volt: az F-8680 jelű Abwehr ügynök.
Az sem valószínű, hogy Serre bíró számára valaha is feltárult volna, milyen mélyen merült Chanel a nácikkal való kollaborációba a megszállt Párizsban, valamint hogy Walter Schellenberg fizetett ügynöke volt. Arról sem volt tudomása, hogy Dincklage az Abwehr és a Gestapo számára dolgozott Franciaországban, valamint az Abwehrnek Svájcban, később pedig Párizs megszállása idején.
