Hermann Hesse halálának ötvenedik évfordulójára emlékezve gazdagon illusztrált életműsorozattal jelent meg a Cartaphilus Kiadó. A Sziddhárta különleges kiadása a szeretetről, az örök létről és a megvilágosodásról szól Hesse gyönyörű megfogalmazása által.
„És mindezek a formák és arcok megnyugodtak, egymásba folytak, létrehozták egymást, tovaáramlottak és egymásba ömlöttek, s fölöttük egyfolytában volt valami vékony hártya, ami nem látszott lényegszerűnek és mégis létezett, mintha vékony üveg vagy jégréteg lett volna, mint valami átlátszó bőrréteg, vízből alakult héj vagy forma vagy maszk, ez a maszk pedig mosolygott, ez a maszk Sziddhárta mosolygó arca volt, amelyet ő, Govinda, csak az imént érintett ajkával.”
„Homályos és torz az akarat pillantása. Csak amikor nem kívánunk semmit, csak amikor tekintetünk tiszta szemlélődésbe kezd, akkor tárul fel előttünk a dolgok lelke, a szépség. Ha szemügyre veszek egy erdőt, amelyet meg akarok vásárolni […], akkor nem az erdőt látom, hanem csak az akaratomhoz, terveimhez, gondjaimhoz és pénztárcámhoz mérem… Ha azonban nem akarok tőle semmit, ha »önfeledten« bepillantok zöld mélységébe, erdővé, természetté és növényzetté válik, és megnyílik szépsége […] Mert a szemlélődés nem kutatás vagy kritika, semmi más, csak szeretet. Lelkünk legmagasabb és legkívánatosabb állapota: a vágyakozástól megszabadult szeretet.”
Hermann Hesse egyik legismertebb könyvében ezzel a szeretettel szemléli a megvilágosodott Sziddhárta a világot, amikor a történet végén Govinda, Sziddhárta árnyéka és barátja harmadszor visszatér hozzá, hogy amint homlokon csókolja a megvilágosodottat, maga is megtapasztalja a mindent átfogó, nagy egységet, amelyben a mulandó, örökösen áramló létezést az örök lét fogja át és tartja össze a víznek mint egységszimbólumnak bölcsen mosolygó maszkjában.
Jayantha Gomes Srí Lanka-i születésű képzőművész, író, zenész. 1978 óta rendszeresen jelentkezik kiállításokkal Európa, Ázsia számos országában és az Egyesült Államokban. 1986 óta Calwban, Hermann Hesse szülővárosában él és dolgozik. 1993-ban illusztrálta Hesse Sziddhárta című művét. Több nemzetközi díjjal tüntették ki. Első Srí Lanka-i művészeként 1999/2000-ben felterjesztették a legrangosabb ázsiai kulturális díjra, a japán Fukoka Asian Culture Prize-ra. Sokéves művészi tevékenységéért és humanitárius elkötelezettségéért 2005-ben elnyerte Calw városának polgári érdemérem kitüntetését. Művészete alapvetően a buddhizmus filozófiájából táplálkozik. Műalkotásait elsősorban a harmónia eszméje jellemzi.
Hermann Hesse: Sziddhárta
(illusztrált kiadás)
ELSŐ RÉSZ
Kedves, nagyon tisztelt Romain Rolland!1
1914 óta, amikor a szellemi élet hirtelen bekövetkezett légszomja egyszerre számomra is érezhetővé vált, és mi szemben levő partokról kezünket átnyújtottuk egymásnak, ugyanazokba a nemzetek fölötti szükségszerűségekbe vetett hittel, azóta készültem, hogy szeretetem jelét s ugyanakkor erőm próbáját átnyújtsam Önnek s hogy bepillantást engedjek gondolataim világába.
Fogadja szívesen még befejezetlen hindu regém első részének ajánlását
Hermann Hesse
A bráhmáná2 fia
A bráhmánház árnyékában nőtt, növekedett Sziddhárta, a szép bráhmánfi, az ifjú sólyom, nőtt a csónakok közt a folyóparti napsütésben, az árnyas kecskefűz-erdőben, együtt nőtt barátjával, Govindával, a bráhmánfival. Nap barnította hóka5 vállát a folyóparton fürdéskor, a szent mosakodások közben, az isteneknek való áldozás közben. A mangóligetben, gyermekjátékai közben, édesanyja éneke hallatán, az isteneknek való áldozáskor, miközben tudós atyja tanította, miközben a bölcsek beszélgetését hallgatta, fekete szeme tágult és sötétedett. A bölcsek társalgásában már régóta szóhoz jutott Sziddhárta, Govindával a szócsatában már régóta gyakorolta magát, Govindával együtt űzte az elmélkedés művészetét, szolgálta a meditáció gyakorlatát. Tudta már, hogyan kell hang nélkül kimondani az ómot,6 a szavak szavát, hang nélkül befelé mondani a belégzéssel, hang nélkül kifelé mondani a kilégzéssel, fegyelmezett lélekkel, míg homlokáról az értelmesen gondolkodó szellem világa fénylett. Tudta már, hogyan kell legbensejében elgondolnia az átmant,7 aki törhetetlen, a világegyetemmel egy.
Apja szíve lelkendezett az örömtől a fiú miatt, tanulékony, tudásra szomjazó fia miatt, nagy bölccsé, szent pappá látta növekedni, bráhmanák fejedelmévé.
Anyja keblét gyönyörűség töltötte el, ha ránézett, mikor járni látta, ha leülni vagy felállni látta gyermekét, Sziddhártát, az erős, a szép legényt, amint karcsú lábbal lépkedett, amint köszönt anyjának hibátlan illendőséggel.
A fiatal bráhmana-lányok szívében szerelem nyiladozott, ha Sziddhárta végigment a város valamelyik utcáján, a fénylő homlokú, a királyi tekintetű, keskeny csípőjű ifjú.
Mindannyiuknál jobban szerette azonban jó barátja, Govinda, a bráhmánfi. Szerette Sziddhárta szemét és kedves hangját, szerette járását és mozgásának hibátlan illendőségét, szeretett mindent, amit Sziddhárta tett és mondott, a legjobban pedig a szellemét szerette, magasan szárnyaló, égő gondolatait, izzó akaratát, nagyra hivatottságát. Govinda tudta: ez az ember nem lesz mindennapi bráhmana, nem lesz isteneknek áldozó hivatalnok, varázsmondások pénzsóvár árusítója, hiú, üresszavú szónok, rosszindulatú, alattomos csuhás, és nem lesz derék, ostoba birka sem – egy a nyájból. Nem, és ő, Govinda sem szeretett volna majd olyan bráhmana lenni, amilyen a többi tízezer, aki mind egyforma. Követni akarta Sziddhártát, akit szeretett, a fejedelmi Sziddhártát. S ha egyszer Sziddhárta istenséggé válna, ha egyszer a fényességes szentek közé térne, Govinda oda is követni szerette volna, útitársként, szolgájaként, lándzsavivőjeként, árnyékaképpen.
Mindenki így szerette Sziddhártát. Mindenkinek örömöt szerzett, mindenki előtt kedves volt.
Ő maga, Sziddhárta azonban nem volt örömére önnönmagának, nem volt kedves önmaga előtt. Míg a fügefák kertjének rózsás útjait járta, az elmélkedés ligetének kékellő árnyékában ült, tagjait a naponkénti vezeklő fürdőben mosdatta, az isteneknek áldozott a sötét árnyú mangóerdőben, hibátlan illemű mozgásával, mindenkitől szeretve, mindenki örömétől körülvéve, szíve mélyén mégsem örült. Álmok kísértették és zaklatott gondolatok. A folyó vizéből áramlottak feléje, az éj csillagaiból sziporkáztak reá, a nap sugaraiból olvasztva ömlöttek, álmok kínozták és lelki nyugtalanság, mely az áldozati füstből terjengett feléje, a Rigvéda8 sorai lehelték rá, az idős bráhmanák tanításukkal csepegtették belé.
Sziddhárta lassanként elégedetlenséget táplált magában. Már úgy érezte, hogy édesapja szeretete és édesanyja szeretete, de még Govinda barátja szeretete sem teszi mindig, egyszer s mindenkorra boldoggá, nem tudja lecsillapítani, jóllakatni, megelégíteni. Lassan sejtette már, hogy tiszteletre méltó édesapja és minden tanítója, a bölcs bráhmanák már átadták neki bölcsességük legjavát és legértékesebb részét, hogy lelke várakozó edényébe már betöltötték minden kincsüket, az edény pedig nem telt meg, nem elégedett meg a szelleme, nem nyugodott meg a lelke, nem csillapodott le a szíve. A szent mosakodások jók voltak, de csak vízcseppek voltak, nem mosták le a bűnt, nem csillapították a szellem szomjúságát, nem oldották fel a szív rettegésének görcsét. Remek dolog volt áldozatot bemutatni és az isteneket segítségül hívni – de megkérdezte magától, vajon ezenkívül nincs semmi? Boldogít-e az áldozat? És hogyan is áll az istenek dolga? Pradzsápati-e9 valóban, aki a világot teremtette? Nem az átman teremtette-e, az Egyetlenegy, az Egyedüli? Nem csupán változó formák-e az istenek, csak teremtmények, mint te vagy én, mulandó lények, alávetve az időnek? Akkor pedig jó-e, helyes-e, valóban értelmes, igazán a legértékesebb ténykedés-e áldozni az isteneknek? Szabad-e másnak áldozni, másnak szolgálni tisztelettel, mint Neki, az Egyetlenegynek, az átmannak? Átman pedig hol található, hol vett lakást, örök szíve hol dobog, hol máshol, mint kinek-kinek saját Énjében, törhetetlen legbensejében, amelyet magában hordoz mindenki? Hanem hol, ugyan hol van ez az Én, az ember lényének Legbenseje, ez a Legvégső lényeg? Nem hús és vér, nem is a gondolat vagy az öntudat, így tanították a nagy bölcsek. Hol, ugyan hol van hát? Bejutni oda, az Énhez, magamhoz, az átmanhoz – van-e más érdemes út? Jaj, ezt az utat senki sem mutatta meg, és senki sem ismerte, az édesapja sem, tanítómesterei sem, az isteneknek való áldozás szent énekei sem! Mindent, mindent tudtak ők, a bráhmanák, és az ő szent könyveik, gondoltak mindenre, a mindennél is többre, alvilág teremtésére, a beszéd, az étkezés, a belégzés, a kilégzés eredetére, az érzékek rendezésére, az istenek tetteire – mérhetetlenül sok volt, amit tudtak – de érdemes volt-e mindezt tudni, ha valaki nem tudta azt az Egyet, az Egyetlent, a Legfontosabbat, az egyedül Fontosat?
Igen, a szent könyvekből sok-sok verssor, főként a Száma-véda upanisádjai10 beszéltek erről, a Belsők Legbensejéről, a Legvégsőről, fenséges verssorok. „Lelked az egész világ”, ez volt ott olvasható, és az is, hogy az ember álmában, legmélyebb álmában jut el önmaga mélyére, akkor lakozik az átmanban. Csodálatos igazságot hirdettek ezek a sorok, a legbölcsebbek minden tudása papírra volt itt vetve mágikus szavakban, tisztán, mint a méhek gyűjtötte méz. Nem, nem tartotta lebecsülendőnek azt a mérhetetlen ismeretanyagot, amelyet bölcs bráhmanák megszámlálhatatlan sok nemzedéke gyűjtött össze és őrzött meg e könyvekben. – De hol vannak azok a bráhmanák, azok a papok, azok a bölcsek vagy vezeklők, akiknek sikerült ezt a legmélyebb tudást nem csupán ismerni, hanem megélni is? Hol van az a mester, aki az átmanban való lakást az álomból az ébrenlétbe tudja varázsolni, az életbe, jártába-keltébe, szavába és cselekedetébe? Sziddhárta ismert sok tiszteletre méltó bráhmanát, mindenekelőtt édesapját, ezt a tiszta és tudós embert, bárkinél tisztességesebbet. Csak csodálni lehetett az édesapját, magatartása nyugodt volt és nemes, élete tiszta, szava bölcs, homloka mögött finom és nemes gondolatok laktak – de még ő sem, aki oly sokat tud, ő sem biztos, hogy üdvösségesen 61, hogy békessége van, nem csupán kereső, szomjúhozó ember-e ő is? Nem kell-e neki is újra meg újra szent források vizéből innia, az isteneknek való áldozásból, a szent könyvek olvasásából, a bráhmanák vitatkozó beszédéből merítenie, mint aki újra meg újra megszomjazik? Miért szükséges, hogy ő, a feddhetetlen, mindennap részt vegyen a bűntől tisztító szent mosakodásban, naponta tisztulásért fáradozzék, naponta újra meg újra? Vajon nem lakozik-e benne az átman, vajon nincs-e az ő szívében is az ősi forrás? Azt kell megtalálni, saját énünkben az ősi forrást, azt kell birtokba vermi! Minden egyéb csak keresgélés, kerülgetés, tévelygés.
Így gondolkodott Sziddhárta, erre szomjazott, ettől szenvedett.
Az egyik Cshándógja-upanisádbólll gyakran felmondta a következő idézetet: „Igaz bizony, a brahman12 neve szatjam,13 és igaz az, hogy akinek erről tudása van, naponta belép az égi világba.” Az égi világ, igen, sokszor közelinek tűnt, de egészen sohasem érte el Sziddhárta, szomjúságát sohasem tudta teljesen lecsillapítani. És az összes bölcs közül, a legbölcsebbek közül, akiket ismert és akiknek tanítását örömmel hallgatta, mindannyiuk közül egy sem akadt, aki azt a tájat, az égi világot, egészen elérte volna, aki azt a szomjat, az örök szomjúhozást, egészen csillapítani tudta volna.
– Govinda – mondta Sziddhárta barátjának –, Govinda, kedvesem, jöjj velem a fügefa alá, gyakoroljuk a meditációt.
Megkeresték a fügefát, leültek alája, egyik helyre Sziddhárta, húsz lépéssel arrébb Govinda. Miközben Sziddhárta leült, készülődve arra, hogy a szent ómot kimondja, magában ezt a versrészletet ismételgette halkan:
„Az óm az íj; a nyíl a lélek,
A nyíl célja a brahman,
Abba kell pontosan beletalálni.”
Amint letelt a meditáció szokott ideje, Govinda felállt. Elérkezett az este, ideje volt hozzálátni az esti szent mosakodáshoz. Govinda elkiáltotta Sziddhárta nevét. Sziddhárta nem válaszolt. Magába mélyedve ült, szemét mereven egy nagyon távoli célra szegezte, nyelve hegye egy kicsit kiállt a foga közül, úgy tűnt fel, nem is lélegzik. Így ült, meditációba mélyedve, az ómra gondolva, lelkét nyílként küldve a brahmanhoz.
Egyszer samanák vonultak végig Sziddhárta városán, önsanyargató zarándokok, három aszott, se élő, se holt ember, kortalanok, vérző, porlepte vállal, majdhogynem mezítelenek, napégette, magányos alakok, a világ számkivetettjei és ellenségei, az emberek birodalmában mind idegen és szikár sakál. Néma szenvedély, életmorzsoló szolgálat, könyörtelen önmegtagadás forró lehelete lengte őket körül.
Estére kelve, mikor lejárt az elmélkedés órája, Sziddhárta így szólt Govindához: – Holnap hajnalban, barátom, Sziddhárta a samanák közé áll. Samanává lesz maga is. – Govinda elfehéredett e szavak hallatán, amint barátja arcáról leolvasta az elhatározást, mely eltéríthetetlen volt, akár az íjról kilőtt nyíl. Megértette Govinda azonnal, első pillantásra: most kezdődik hát, most indul Sziddhárta a maga útjára, sorsa van csírázóban, s vele az övé is. És arca elsápadt, banánhéjhoz vált hasonlóvá.
– Jaj, Sziddhárta – kérlelte –, megengedi ezt vajon atyád? – Sziddhárta úgy tekintett fel rá, mint aki álmából ocsúdik. Nyílsebesen olvasott Govinda lelkében, látta benne a félelmet is, a megadást is.
– Govinda, kérlek – mondta halkan –, ne szaporítsuk a szót. Holnap napkeltével megkezdem a samanák éle¬tét. Ne is szólj róla többet.
Sziddhárta apja a kamrájában ült egy háncsból szőtt szőnyegen, Sziddhárta belépett hozzá, apja mögé állt, és addig nem mozdult, míg apja meg nem érezte, hogy valaki áll mögötte. Ekkor a bráhmana megszólalt: – Sziddhárta, te vagy? Ha igen, szólj, mondd, amit mondanod kell.
Ekkor Sziddhárta így válaszolt: – Engedelmeddel, apám. Azért jöttem, hogy megmondjam neked, vágyakozom rá, hogy holnap reggel házadtól búcsút vegyek s az önsanyargatók közé álljak. Samana akarok lenni, ez a vágyam. Ne ellenezze ezt édesapám.
A bráhmana hallgatott, addig hallgatott, míg a kisablak mögött útjukra indultak a csillagok és alakzataik változni kezdtek, a kamrában mégsem tört meg a csend. Fia némán, mozdulatlanul állt, keresztbe tett karral, az apa némán, mozdulatlanul ült a háncsszőnyegen, s az égen a csillagok továbbvonultak. Végül az apa szólalt meg: – Izgatott, haragos szavakat használni bráhmanához nem illő dolog. De belül harag emészt. Másodszor nem szeretném hallani szádból ezt a kérést.
A brahman lassan felállt ültéből, Sziddhárta azonban némán állt tovább, keresztbe tett karokkal.
– Mire vársz ? – kérdezte az apja.
Sziddhárta így szólt: – Hiszen tudod. – Apja bosszú¬san ment ki a kamrából, bosszúsan ment a fekhelyéhez és feküdt le.
Egy óra elteltével, mivel nem jött szemére álom, a bráhmana felállt, fel-alá járkált, kiment az udvarra. Betekintett a kisablakon át a kamrába, lám, Sziddhárta még mindig ott állt, keresztbe tett karokkal, mozdulatlanul. Fehér felsőruhája sápadtan fénylett. Az apa visszatért fekhelyéhez, szívét nyugtalanság emésztette.
Egy óra elteltével, mivel szemére nem jött álom, a bráhrnana újból felállt, járt-kelt, kiment a ház elé, látta feljönni a holdat. Betekintett a kisablakon át a kamrába, Sziddhárta még mindig ott állt, mozdulatlanul, keresztbe tett karokkal, csupasz sípcsontján tükröződött a holdfény. Az apa gondterhelt szível tért vissza nyughelyére.
Egy óra múlva ismét visszajött, két óra múlva megint, betekintett a kisablakon, látta, amint Sziddhárta áll, áll, holdfényben, csillagok sugaránál, sötétségben. S visszatért minden órában hallgatagon, betekintett a kamrába, látta a mozdulatlanul ott álló fiút, szívét haraggal táplálta; nyugtalansággal, aggodalommal telt el.
S az éj utolsó órájában, mielőtt a nap felkelt, visszament a kamrába, belépett, ott látta állni az ifjút, nagynak és idegennek látta.
— Sziddhárta — szólalt meg —, mire vársz?
— Hiszen tudod.
— Örökké így állsz majd, míg nappal lesz, dél lesz, este lesz?
— Állok és várok.
— Elálmosodsz majd, Sziddhárta.
— Elálmosodom.
— Elalszol, Sziddhárta.
— Nem alszom el.
— Meghalsz, Sziddhárta.
— Meghalok.
— Inkább meghalsz, semmint hallgatnál atyádra?
— Sziddhárta mindig hallgatott az atyjára.
— Elállsz tehát szándékodtól?
— Sziddhárta azt teszi, amit majd apja mond.
A nap első sugara behatolt a kamrába. A bráhmana látta, hogy Sziddhárta térde enyhén reszket. Sziddhárta arca nem reszketett, szeme a távolba tekintett.
Apja ekkor rájött, hogy Sziddhárta már most sem odahaza, őnála lakozik, hanem már most is távol jár tőle. Kezével megérintette Sziddhárta vállát.
— Sziddhárta — szólt —, te az erdőbe mész és samara leszel. Ha üdvösségre lelsz az erdőben, gyere és taníts az üdvösségre. Ha csalódsz, térj haza, és áldozzunk megint együtt az isteneknek. Most menj és csókold meg anyádat, mondd meg neki, hova indulsz. Azonban ideje már, hogy magam elinduljak a folyóhoz, és elvégezzem az első mosakodást.
Levette fia válláról kezét, és kiment. Sziddhárta megtántorodott, amikor el akart indulni. Majd erőt vett gyöngeségén, meghajolt apja előtt, és anyjához indult, hogy apja intése szerint cselekedjék.
Amikor hajnal hasadtával lassan, merev lábbal elhagyta a még alvó várost. az utolsó kunyhónál egy emberi árny emelkedett fel. Ott kuporgott eddig, és most csatlakozott a zarándokhoz — Govinda.
— Hát eljöttél — mondta Sziddhárta mosolyogva.
— Igen, itt vagyok — mondta Govinda.
