„Szálltak, csak szálltak. Országok, világok felett. Ha megéheztek, csippentetek egyet a napból, ha meg megszomjaztak, kortyoltak a szélből.” Holnemvoltfa a Csiky Gergely Színházban.
A mese fontos. Minden nép mesél gyermekeinek, este, napközben, alvás előtt, munka közti szünetekben. Fontos a közösségnek, hisz olyan tapasztalatokat oszt meg a kicsikkel, nagyokkal, hallgatókkal, amik segítségével az emberek bölcsebbek, okosabbak lehetnek, utat mutathatnak az élet kisebb-nagyobb buktatóin keresztül. Persze csak ha elég bátrak figyelmesen hallgatni, és magukat a megfelelő meseszereplő helyébe képzelni. A jó meséből minden korosztály a maga tanulságát szűrheti le, a gyereket megtanítja félelmeinek kezelésére, a nagyobbat emberségre okíthatja. Vannak vándormotívumok, amiket majd’ minden nép mesél, és vannak egyedi, csak egy adott népcsoportra jellemzőek – beleszövik életük történeteit, megpróbáltatásait meséikbe. Egy dologban azonban közösek: minden mese – még az állattörténetek is – az emberről szólnak, a bukdácsolásáról, arról, hogy hogyan él, élhetne, hogy kellene élhetőbbé tennie saját és a közössége életét. Ezért is oly fontos, hogy gyermekeink minél előbb, és minél többet találkozzanak a mesékkel.
Három nép, három kultúra, három történet: a kicsik magyar, cigány és indiai népmeséket láthatnak egy előadásban.
A Csiky Gergely Színház társulatának tagját, Váradi R. Szabolcsot számos érzékeny, és a picik körében nagy sikernek örvendő előadás (Lúdas Matyi, Bűvös erdő, Hókirálynő) rendezőjeként ismerheti a közönség. Most újra mesélésbe kezd…
A zeneszerző Huzella Péter nevét pedig ki ne ismerné? Hiszen mindannyian a Kaláka együttes zenéjén nőttünk fel. A Holnemvoltfa színpadi változatát magyar, cigány és indiai mesékből összefűzte: Váradi R. Szabolcs, akivel egy rövid interjúrészlet olvasható:
Miért ennek a három kultúrának ezt a három történetét választottad?
Nem tudom megmondani. A magyar mese azonossági pont. Jó visszatalálni oda, ahonnan jövünk. Mérhetetlenül színes, és szanaszét burjánzó meséink vannak egyébként. Nehéz volt megnyirbálni. Az indiai meg a cigány kultúrát mindig is szerettem. Meg hát jó lenne egy kicsikét megismerkedni velük, nem? Az oviban is vannak cigány gyerekek, de kit érdekel ez ott? Az égvilágon senkidesenkit. Ha valaki hülye, akkor nem attól hülye, hogy cigány vagy magyar. Hanem, mert hülye. Szóval bölcsebbek ők nálunk, felnőtteknél. Jó lenne ezt a dolgot valamikor a helyére pakolni. Erről is szól a darab – többek között.
Egy civakodásból indul: „Kinek a fája ez?” Aztán szép lassan, ahogy elkezdenek a különböző kultúrák egymásnak mesélni, beszippantják saját meséjükbe a többieket, és a végén már mindenki játszik mindenki meséjében. Akkor ez most kinek a fája? Nem mindegy? Valahogy nem arról kéne beszélnünk ezeknek a gyerekeknek, hogy mi az, ami szétválaszt, hanem, hogy mi az, ami összeköt.
A színház persze mindig kívánja a játékosságot, de mintha ez egy gyerekelőadásra hatványozottan vonatkozna. Itt tényleg minden egyes tárgy többféle funkciót kap, és minden percben fordul a játék, változnak a karakterek.
Nem is a játékosságot kívánja jobban, hanem a gondolat szabadságát vagy merészségét. Bátran használhatja mindenki a fantáziáját, és a gyerekek fantáziájára is bátran hagyatkozhatunk. Nem kell a királynak mindenképpen óriási prémes palást, jogar és korona. Elég egy apró jelzés, és az, hogy ez belekerüljön a játékba. Rámondjuk, hogy ő a király, onnantól úgy viselkedünk vele, és ő is velünk, és kész. Akkor onnantól ő a király. Egész addig a pillanatig, amíg valami mást ki nem találunk neki, magunknak. Így játszanak a gyerekek is.
Tehát mindent a lehető legegyszerűbben?
Igen. De emellett persze fontos, hogy a tárgyaink, a kellékeink, a jelmezek „szépek”, igényesek legyenek, finoman megmunkáltak, figyelemmel készültek, hogy a kicsik vizuálisan is gazdag élményt kapjanak. Tudván, hogy nem csak a szimmetrikus a szép. A tökéletlen is tud szép lenni. Sőt. A legszebb. És ha ezt érezzük, akkor a cigány sem cigány, hanem egy ember. Ezek tényleg lehetőségek, utak. Aki jön velünk, jön, aki nem, nem. Ennek a világnak a kialakításában nagy szerepe van Bati Nikinek, a látványtervezőnek, Szalai Jóskának, a műszaki vezetőnek, Cselényi Nóra jelmeztervezőnek és a kellékeseknek is. A másik, ami szerves része az egésznek, a zene. Fontos, hogy igényes zenével is találkozzanak a kicsik. Huzella Péter teremtett egy – illetve három – világot a zenével. És fantasztikus zeneiséggel, rugalmassággal, figyelemmel. Mint ahogy Tóth Ricsi is így bánt a koreográfiával. Ezek nem eredeti népdalok, nem eredeti indiai zene, vagy autentikus indiai tánc. Megteremtettük a magunk indiai táncait és cigány népdalait. Amik olyanok, mintha. De nem azok. Ez játék. Amit a lehető legkomolyabban veszünk.
Holnemvoltfa
Népmesék kicsiknek
Részlet a darabból:
Madár vagyok madár lettem
napot, szelet csipegettem
ha nem akad, nincs keserem
szállok, mikor szállni kedvem.
Napba nézek, napot látok
egy csillagra rátalálok.
ha nem akad, odább állok,
mikor kedvem, tovább szállok.
Szálltak, csak szálltak. Országok, világok felett. Ha megéheztek, csippentetek egyet a napból, ha meg megszomjaztak, kortyoltak a szélből. Mígnem egyszer leszálltak az emberek közé. Sose láttak még ilyen szépet. És amikor meg rázendítettek, minden ember őket akarta. Etették, itatták őket, simogatták a puha aranytollukat, csakhogy énekeljenek nekik. Császárok, királyok udvarába beröppenhettek, amikor csak kedvük tartotta. Történt egyszer, hogy túl közel repültek a naphoz, hát bizony az addig szép arany tolluk szép barna lett. Őket nem zavarta, sőt tán még örültek is neki, hiszen így még közelebb repülhettek a naphoz. Ám az emberek már nem szerették őket. Hiába énekeltek ugyanolyan szépen, mint annak előtte, az aranytoll az mégiscsak aranytoll. Így aztán nem volt mit tenni, vándormadarakká váltak. Nappal röpültek, éjjel leszálltak. Néha addig maradtak, amíg a csősz el nem kergette őket. Akkor aztán újból felröppentek, nekieredtek. Ha fáztak, fellegekkel takaróztak. Így érkeztek el hazáig. Ott leszálltak, és újra emberré váltak. De már nem voltak királyok és királynék – szegények voltak, a bőrük barna volt, csak a hangjuk emlékeztette őket a hajdanvolt aranytollú madarakra.
Azt ettek, amit találtak. Magokat, néha, ha az emberek ráismertek az egykor volt madarakra, és megénekeltették őket, cserébe dobtak nekik falatokat. Ha meg semmi nem akadt, akkor vártak arra, amit a természet ad nekik. Most se volt másképp.
Szemerédi Fanni
