„A kastély falain hámlott a vakolat. Olyan volt a nemesi rezidencia, mint egy nagyon előkelő úr, akinek nincs pénze új ruhára.” Hunyady Sándor a novellaírás mestere volt, a kíváncsiság; a csendes, ironikus humor; az ítélkezés nélküli bemutatás és a részvét minden emberi sors és történés iránt egyfajta példamutató közvetlenséggel jelenik meg sorai között.
HUNYADY SÁNDOR: ARANYPÉNZ
A park és a kastély impozáns volt, de kissé elhanyagolt. A virágágyakban gaz is nőtt, nemcsak virág, a park útjait fű verte fel. A kastély falain hámlott a vakolat. Olyan volt a nemesi rezidencia, mint egy nagyon előkelő úr, akinek nincs pénze új ruhára.
Kajlai báró a nappaliban ült egy nagyon szép, régi, de szörnyű kopott díványon, amelynek romlani kezdett a rugózása és foszladozott a selyemhuzata. A báró újságot olvasott. Majd abbahagyta az olvasást. A monokliját letette maga mellé a díványra, hogy megdörzsölje a szemét. Nem gavalléroskodásból hordott monoklit. A bal szemével semmit nem látott, kár lett volna rá az üveg. De a jobb szeme még dolgozott. Arra kellett a sokdioptriájú monokli.
Amíg zsibbadó szemét dörzsölte, viszketni kezdett az orrában valami, tüsszentett egy retteneteset, akkorát, hogy a dívány is megrezzent alatta, és a monokli belécsúszott abba a szűk hasadékba, amely a háttámla és az ülőpárna közt volt.
„Ha megint Pestre megyek, csináltatok egy másik fogsort is!” – gondolta bosszús és szeszélyes eszmetársítással a báró. A monokliról eszébe jutott a foga. Mind a kettőből csak egy garnitúrája volt. Örökké az a veszedelem fenyegette, hogy ha eltörik a protézise, nem tudja megrágni a csirkecombot, ha elveszti az üvegét, nem tudja végigolvasni az újságot.
Hanem a vakság még rosszabb a fogatlanságnál. Nekifogott tehát azonnal, hogy kikaparja a díványból az üvegét. De csak a tenyere fért belé a hasadékba. A mandzsettája nem engedte tovább a kezét. Erre levetette a kabátját, feltűrte az ingét a karján. Így nagy kínnal egészen könyökig bedugta a kezét a díványba. Keresett, kapargált, végre valami kerek, lapos dolgot érintettek az ujjai:
– Megvagy, kutya! – mormogta boldogan. De amit kihalászott, nem a monokli volt, hanem egy régi francia aranypénz. Egy Napóleon.
Kajlai báró egy pillanatra elfelejtette a szemüvegét. A szíve nagyot dobbant, és újra nekiesett a díványnak. A monokli nem volt sehol. De megint talált a hasadékban egy aranyat. Ezúttal egy kis osztrák tízforintost.
Most már nemcsak a szíve dobogott, a bőre is viszketett az izgalomtól. Behívta a feleségét. Odavezette az asztalhoz. Rámutatott a két penészes, régi pénzre:
– Látja ezeket az aranyakat, szívem?
– Látom! – csodálkozott az asszony. – Hol az ördögbe szedte őket? Hiszen tíz pengő sincs a házban, hogy kifizessem a Hangyánál az adósságunkat!
– A díványban voltak! – suttogta a báró, hogy még a falak se hallják a titkot. De aztán elrontotta ezt az óvatosságot, mert diadalmas harsogással tette hozzá: – Megvan a családi kincs! A sok arany, amit a nagyapám úgy eldugott negyvennyolcban, hogy azóta sem sikerült megtalálni. Ez a két arany csakis abból a kincsből lehet. Amerre felbukkantak, arra kell keresni a többit is. Tudja, drágám, ez úgy van, hogy valahol kiásnak két régi csontvázat, egy kicsit utánaásnak, és erre kikerül a föld gyomrából egy egész római temető!
Kajlai báró izgatott fantáziájú férfi volt, a hosszú beltenyésztéstől valami elromlott benne. Dadogott, szakálla, bajusza nem nőtt, hitt a tündérekben, boszorkányokban és szellemekben. Az ügyvédnek nem hitte el a váltólejáratokat, az ispánnak nem hitte el a jégesőt. De szentül hitt abban a családi legendában, hogy kincs van a házban, csak nem tudni, hol, mert a nagyapját oly hirtelen ütötte meg a guta, hogy nem volt ideje elárulni a titkot, hová rejtette a tízezer aranyat.
A báróné nemcsak a felesége, hanem első unokatestvére volt a ház urának. Az egyforma régi származás, a sok rokonságban való házasodás benne is elvégezte bomlasztó munkáját. Csakhogy nála a baj fordított alakban jelentkezett. A báró férfi létére csupasz volt, ő asszony létére szőrös. Vastag sörték nőttek arcának szemölcseiből. A bárónak vékony, magas hangja volt, mint egy kappannak, szabad óráiban kézimunkázott, és utálta a dohányfüstöt. A báróné mély hangon beszélt, és szenvedélyesen szivarozott. De abban mind a ketten egyformák voltak, hogy a józan, reális dolgok iránt nem volt semmi érzékük. Lelkük érdeklődése inkább a valóságon túli világgal kapcsolódott.
A báróné baltát és másféle szerszámokat hozott föl a fáspincéből. A zárban megfordították a kulcsot. És nekifogtak, hogy saját kezűleg szétszedjék a kanapét.
Miért nem hívtak segítséget? Ennek sok apró oka volt. Féltek az éhes rokonoktól, a dühös hitelezőktől, az adótól. De főképpen maga a titok tetszett nekik, gyönyör volt számukra, hogy olyasvalamit csináltak, amit az eszük járása szerint titokban muszáj tartani.
A díványt szétszedték. Megtalálták benne a monoklit, amelyet a báró azonnal a szemébe nyomott. Továbbá találtak egy zöld penészes réz négykrajcárost és még egy Napóleont.
A szoba teli lett porral.
– Hátha a párnákat is megnéznénk! – mondta a báró.
Letépték a selymet a támláról és az ülőkéről. De ott semmi más nem volt, csak kóc.
Belefáradtak, de mohó kíváncsiságuk nem csökkent. Megtárgyalták, hogy az inasban és a komornában megbízhatnak, azok hű cselédek, inkább a nyelvüket elharapnák, mint hogy elárulják a házat. Majd lassanként a kastély egész személyzetét fölvették a „bizalmat érdemlők” testületébe.
Másnap már nem ők dolgoztak, hanem az inas, a komorna, a kertész, a parádéskocsis, a szakácsnő, a két konyhalány, az inas inasa és a szobalány, mert akármilyen omlatag volt a kastély, a mód még a régi volt benne.
A báró és a báróné csak nézte, hogy kutat és rombol a cselédség. Szétszedték a karosszékeket, az íróasztalt, fölbontották a parkettet. Semmit nem találtak, csak port és pókokat. De oly csökönyösen föltették magukban, hogy a dívány három aranya a nagy kincs előfutárja, hogy nem tudták abbahagyni, amit elkezdtek.
„Na, itt még megnézzük!” – mondták, le nem hervadva a sok csalódástól.
A nappaliból átmentek az ebédlőbe, az ebédlőből a hálószobákba. Mindenütt meggyilkolták a bútorokat, szétszedték a kályhákat, kalapáccsal kopogtatták a falakat, hogy nem ad-e valahol üres hangot. A parkban volt egy vén gesztenyefa, annak mélyen leástak a gyökerei közé, csak azért, mert magasabb és vastagabb volt a többinél, és ha szél fúj, valami furcsát hallottak lombjainak a suhogásából.
Semmiféle józan érv nem vethetett gátat vandál munkájuknak. Mert a mag, amelyből cselekvésük kinőtt, olyan kép volt, amelyet szinte testi szemükkel láttak.
Két hét múlva látogatóba érkezett Kajlára Mosonyi gróf, a báró unokabátyja. A grófnak óriási tekintélye volt a famíliában éles, gúnyos, cinikus esze miatt.
A vendég savanyú fintorral nézte a nagy pusztítást:
– Mit csináltok itt?!
– Kincset keresünk!
– Miért?!
A báró elmondta a talált aranyak történetét.
A gróf csúfondárosan nevetett:
– Nahát, fiaim, nagy csacsik vagytok. Mert én megmondhatom nektek, hogyan kerültek abba a díványba az aranyak!
– Na, mondja el, András! – mondta a báróné.
A gróf vállat vont:
– Egyszerű dolog. Valaha régen a nagyapád egy délután lefeküdt erre a díványra aludni. Aztán amíg aludt és forgolódott, a zsebéből kipotyogtak az aranyak, s belécsúsztak a díványba. De mert a nagyapád nem volt olyan koldus kutya, amilyen te lettél, Ödönkém, fel sem tűnt neki, hogy hiányzik a zsebéből három arany. Nem keresgélt utánuk. Benne maradtak a díványban!
A házaspár meghökkenve bámult. A kép, amelyet a gróf fantáziája rajzolt elébük, oly érzéki volt, szinte tapintható, hogy elfogadták: ez a valóság.
A régi cselédek hiába könyörögtek, hogy egy mese kedvéért ne bántsák a drága kályhákat és a parkettet. Összeszidták őket, hogy minek szólnak bele a komoly emberek dolgába. De az alvásról szóló történet más irányba fordította a képzelődésüket. Ezt az ábrát teljes egészében fölitta lelkük. Egy kicsit szomorúak lettek, de aztán könnyelmű kacagással nyugodtak belé az ügybe.
Egy év múlva Kajlai báró így beszélt az esetről:
– Az én nagyapám rettenetesen gazdag ember volt. A zsebe mindig teli arannyal. Ha ledőlt ebéd után aludni, sokszor megtörtént, hogy a pénz kipotyogott a zsebéből, s belécsúszott a dívány hasadékába. Hagyta, nem bánta, észre sem vette. Innen van, hogy ha megszorulok, csak belényúlok a díványba, olyan az, mint a spórkassza, mindig találok benne egy-két aranyat. Itt van ni, a bizonyíték, ez a Napóleon is onnét való! – és elővett egy sárga pénzt, megcsillogtatta hallgatósága előtt. A másik két aranyat már régen eladta. De ezt az egyet csökönyösen tartogatta, hogy adu legyen a meséjében.
