A Sztalker Csoport ezúttal Faulknert old fel saját víziójában. Ifjabb Vidnyánszky Attila- és Vecsei H. Miklós-rajongó vagyok, lehet, hogy elfogult sorok következnek.
Míg fekszem kiterítve az Ördögkatlan Fesztiválon
ifjabb Vidnyánszky megint betalál
Egy új Sztalker-bemutató számomra mindig eseményszámba megy, az 11. Ördögkatlan Fesztivál kötelező penzumát az ő premierjük jelentette. A társulat – huszonéves fiatalemberekről van szó – megjelenése kis túlzással megrengette a színi világot (az enyémet legalábbis mindenképpen), és új minőséget hozott a hazai felhozatalba. A csoport a bohózatok (Liliomfi, Iván, a rettenet) után A félkegyelművel tette a lécet még magasabbra, a klasszikus irodalom remekműveinek adaptálása pedig szerencsére nem ért véget Dosztojevszkij regényével. Büchner Woyzeck-jének Nemzeti Színházas előadását még pótolnom kell, az Ördögkatlanon viszont volt szerencsém látni William Faulkner Míg fekszem kiterítve című regényének „sztalkeresített” változatát. A képzeletbeli társulat megint szintet lépett, katartikus előadásuk a bőrünk alá fészkeli magát és napokig nem hagy magunkhoz térni.
Ifjabb Vidnyánszky Attiláról lelkendeztem már néhányszor: ő elsősorban színésznek vallja magát, és ezt mindenki aláírja, aki látta például a Hamletben, de legalább ennyire ígéretes rendezőnek is. Főiskolás kora óta gyakorolja a háttérmesterséget, s darabról darabra, előadásról előadásra izgalmasabb matériákat hív életre. Látás-és szerkesztésmódja, gondolati világa a klasszikus remekművek színrevitele óta változóban van: egyre szűkebb adagokban méri a kezdeti időszakra jellemző fáradhatatlan pörgést és intenzív poénbombázást, háttérbe szorítja a nevetésre ingerlő elemeket, és nagyobb teret hagy a lassabb, elmélyülős szekvenciáknak. A Míg fekszem kiterítve csak az első negyedórában engedi meg magának a slapsticket, a helyzetkomikumot, a bohóctréfát, az ironikus kikacsintásokat. Utána az iram befékez, kevésbé lesz hivalkodó, és rendhagyó coming of age-dráma formájában élet és halál komoly, fájdalmas kérdéseire keres válaszokat – még a „fogyasztható szakralitáson” innen, ahogy a csoport saját színházi nyelvét meghatározta.
A nagyharsányi Szoborpark kövei alatt, tudtuk meg a tudálékos arcszőrzetet viselő narrátortól, hatalmas kígyó lakik, talán neki (és az esőnek!) is köszönhető, hogy az előadás a vízáztatta csillagos ég alatt mágikussá tágult, még igazibbá vált, mint egy fedett teátrumban. A darabot működtető energiák hálózata bölcs és sokrétű, a Sztalker Csoport maximálisan kiaknázza azt a helyzeti előnyt, amit időnként a szemükre hánynak: azaz hogy zsenge koruk ellenére nem rettennek veretes irodalmi alapanyagokhoz nyúlni. Azaz a fiatalság szemléletét, már ha van ilyen. A Míg fekszem kiterítve allegorizált felnövéstörténet, a fiúból férfivá válás kérdéskörénél pedig aligha létezik aktuálisabb téma a tizenvalahány huszonéves teátrista számára: szemszögük hiteles és átélhető, megjelenítő erejük pedig elsöprő energiákat szabadít fel.
A koncepció alapos átgondolásának és a közönség partnerként való kezelésének jellegzetes elegye megmaradt a társulat első lépései óta. Vidnyánszkyéknál koherens történetvezetés helyett a gondolatok sokféleségének bemutatása tartja egyben az előadások laza szerkezetét: sokat bíznak a nézői reflexióra és tág teret hagynak a képzeletnek. Így a Faulkner-univerzum kezelése sokszor a mi kezünkbe is átcsúszik, gyúrjuk csak, kezdjünk vele valamit. Ha a narrátor ismertetőjéből jól emlékszem, a Míg fekszem… ötvenkilenc tudatfolyam áramlásából tevődik össze: a sokféle nézőpontot, a többszólamúságot, a belső monológokat az előadás érthető módon meg sem kísérli hagyományos módon reprodukálni, viszont ez a szerkezet nagyon is megfelel a társulat polifonikussághoz vonzódó eszméjének. A rendkívül nehéz szövegfoszlányok a gondos sűrítésnek, és elsősorban a jól átgondolt csoportos mozgásformáknak köszönhetően úgy transzformálódnak képekbe és jelenetekbe, hogy a lényeg a textus pontos értelmének felfogása nélkül is hibátlanul jön át.
A fából ácsolt díszletépületet Vidnyánszkyéktól nem meglepő módon alaposan belakják a színészek, akiket csak szuperlativuszokkal lehet jellemezni: a dikciót és a legkülönbözőbb mozgástípusokat – tánc, akrobatika, burleszk, falmászás, sárban tapicskolás – úgy tapasztják össze, ahogy a Szabálytalan, de Kiemelkedő Előadás képzeletbeli szcenáriójában megírták. Fúziós energiájuk rendezetlennek hat, mégis bámulatra méltóan működőképes, akár ikermozdulatokat kell végezni, akár egymást váltva vagy párhuzamosan dolgozni: a zsúfoltság nem okoz káoszt, vagy ha igen, az a szerzői szándékkal logikusan cseng össze. A monológok oroszlánrészét Patkós Márton, az Örkény rutinosabb színésze kapta, de a többiek sem szorulnak háttérbe, mindenkinek megjegyezzük az arcát, a mimikáit. Hibátlanul illeszkedik közéjük a gyerekszínész, és a másik életpóluson az Öregasszony is, akinek szerepére az alkotók eredetileg Törőcsik Marit szemelték ki, a színésznőt azonban betegsége megakadályozta a részvételben. Annál inkább jelen van a hangjával, igazolva a mondást, hogy a legjobb ötleteket a kényszer szüli. Az estet is (majdnem) ő zárja Pilinszky János Apokrifjével: a szavalatot és a közönség hipnózisba ringatását meg-megtörik önreflexív és megrázó kommentárjai, miközben haja, szemüvege, ruhája – színészi segédlettel – gyengéden úszik a semmiben, méltón rímelve az előadás egyik kiemelt pontján elhangzó faulkneri sorra: „Az anyám egy hal.”
A Sztalker számít a nézőre, az interaktív jelenlétre, de cseppet sem erőszakos módon, eldönthetjük, részt veszünk-e a játékban, vagy mindvégig a partvonalról figyelünk. Akik pedig fogékonyak az effajta mókára, azokat tényleg hájjal kenegetik, főleg, hogy jár egy igen komoly dramaturgiai csont: az előadás elején kiosztott zacskók segítségével szimbolikusan részt vehetünk az élet körforgásának ismételt beindításában.
A regény és az előadás kulcsmotívuma, alapmetaforája a folyó és az árvíz. Egész este megállás nélkül zuhogott az eső, ez pedig igazi áldás volt a társulat számára: többletjelentést, plusz energiát pumpált az egyébként is acélosságtól duzzadó jelenetekbe. A darabnak azonban szerencsére nincs feltétlenül szüksége hasonló véletlenre. „Egyre kisebb a rés az emberek lelkében, de a színháznak – mindegy, milyen formában – be kell találnia” – mondta a rendező egy interjúban. És a Míg fekszem kiterítve betalál. Bátran ajánlható mindenkinek, aki nem retten meg egy kis értelmezési nehézségtől, és tudomásul veszi, napok, sőt hetek kellenek ahhoz, hogy leülepedjen az iszap, amit derekasan felkavar bennünk ifjabb Vidnyánszkyék lebilincselő, katartikus látomása.
Hegedüs Barbara
