„Élni, hibázni, bukni, győzni, az életet az életből formálni! ” James Joyce első regénye, az Ifjúkori önarckép azt dokumentálja, hogyan látja a géniusz önnön létrejöttének külső körülményeit.
„– Nagy isten! – kiáltotta Stephen lelke a profán öröm elragadtatásának kitörésében.
Hirtelen elfordult a lánytól, és átvágott a partnak. Orcája lángolt, teste tüzelt, tagjai remegtek. Csak ment, ment, ment, ment, át a fövenyen, vad dalt dalolva a tengernek, s kiáltva üdvözölte az életet, mely eljött hozzá, s hangos hívással hívta.
A lány képét örökre a lelkébe zárta, és eksztázisának szent csendjét semmi szó nem zavarta. A lány szeme hívta őt, a lelke pedig ugorva szökkent a hívás nyomán. Élni, hibázni, bukni, győzni, az életet az életből formálni! Egy vad angyal jelent meg előtte, a halálos ifjúság és szépség angyala, az élet szép, királyi köreinek küldötte, hogy az elragadtatott mámor egyetlen percében sarkig tárja előtte a vétek és a dicsőség minden útjának kapuit. És ment és ment és ment és ment!
Aztán megtorpant, és a csendben szívének dobogását hallgatta. Merre ment? Hová jutott? Hány óra van?”
James Joyce első regénye, az Ifjúkori önarckép semmiképp sem tekinthető zsengének: fontosságát nem csak az a szerep jelöli ki, amelyet a szerző személyes fejlődésében a Dublini emberek novellái és az Ulysses között betölt, és nem is csak az a segítség, amit az olvasónak nyújt az Ulysseshez való eljutás útján.
Kétségtelen, hogy ez a könyv ugyanannak a narratív univerzumnak egy tája, mint Joyce-nak szinte minden műve, és ha az olvasó ezt felismeri, arra is hamar ráébred, hogy itt nem egy lineáris történet kibomlására, hanem egy szövegben épülő világ gazdag és finom összefüggéseire érdemes figyelnie. De az Ifjúkori önarckép egyben Joyce apológiája és hitvallása is: annak a bölcs és drámai magyarázata, hogy miért töltötte önkéntes száműzetésben szinte teljes alkotó életét.
James Joyce: Ifjúkori önarckép
(részlet a könyvből)
II.
Charles bácsi valami olyan fertelmesen büdös kapadohányt szívott, hogy az unokaöccse végül is kénytelen volt felhívni a figyelmét arra, talán jobb lesz, ha a reggeli dohányzást a kert végében, a kis sufniban bonyolítja le.
— Igazad van, Simon. Semmi baj, Simon — mondta csendesen az öreg. — Elpipázgatok én, ahol csak akarod. A sufni nagyon is megfelel, még egészséges is.
— Vigyen el az ördög — mondta Mr. Dedalus teljes nyíltsággal —, ha meg tudom érteni, hogy szívhat ilyen istentelenül komisz dohányt. Hisz ez már puskapor.
— Jó dohány ez, Simon — felelte az öreg. — Enyhe és jó.
Ezért aztán Charles bácsi minden reggel kivonult a sufnihoz, előbb azonban gondosan megfésülte és megkefélte a maradék haját, aztán megkefélte és a fejébe nyomta széles kalapját. Mialatt dohányzott, éppen csak a nagy kalapjának a karimája meg a pipájának a kupakja látszott a sufniajtó félfája mögül. A lugasnak — mert annak nevezte a fülledt sufnit, amelyet ráadásul még a macskával és a kerti szerszámokkal is meg kellett osztania — kiváló akusztikája volt: és a bácsi minden reggel derülten és elégedetten elzümmögte ott valamelyik kedvenc nótáját; azt, hogy Fonj nekem koszorút vagy Kökényszemű, aranyhajú vagy Blarneyben
a fák között, közben a pipájából lassú gyűrűzéssel szállt fel a szürke meg a kékes füst, aztán eltűnt a tiszta levegőben.
A Blackrockban töltött nyár első felében Charles bácsi Stephen elválaszthatatlan társa lett. Az öreg jól tartotta magát, bőre cserzett volt, és nyers vonású arcát fehér pofaszakáll keretezte. Hétköznapokon ő tartotta a kapcsolatot a Carysfort Avenue-n álló ház és azok között a főutcai boltok között, amelyekkel a család üzleteit lebonyolította.
Stephen boldog volt, ha valamilyen megbízatása alkalmából az öreggel tarthatott, mert Charles bácsi nem fukarkodott olyankor, amikor mélyen belenyúlt bármibe, ami nyitott hordókban vagy dobozokban a pultok előtt állt, és az áruból marokszámra adott a kisfiúnak. Akár szőlő volt forgácsba ágyazva, akár három-négy amerikai alma, nagylelkű mozdulattal nyomta az unokaöccse kezébe, mialatt a kereskedő bizonytalanul mosolygott. Aztán amikor Stephen álnokul úgy tett, mintha vonakodnék az ajándékot elfogadni, a bácsi
összeráncolta a homlokát, és azt mondta:
— Vegye csak el, tisztelt uram. Hallja-e, tisztelt uram? Vegye el, mert jót tesz a hasacskájának.
Miután a vásárlásaikat lebonyolították, mindketten elsétáltak a parkba, ahol Stephen apjának régi barátja, Mike
Flynn üldögélt az egyik padon, s már várt is rájuk. Ekkor kezdődött Stephen futástréningje a park körül. Mike Flynn odaállt a vasútállomáshoz közel eső kapuhoz, óráját a kezében tartotta, Stephen meg ezalatt körbefutott az úton, olyanformán, ahogyan azt Mike Flynn javallotta, a fejét magasan tartva, térdeit is jó magasra emelgetve, karját pedig mereven az oldalához szorítva. Amikor ez a reggeli gyakorlat véget ért, az edző is megtette észrevételeit, és gyakran meg is mutatta, hogyan képzeli ő a dolgokat. Ilyenkor komikusan
végigcsoszogott pár métert öreg, kék vászoncipőiben. Közben az áhítattól tátott szájú gyerekek és dajkák kis tömege gyűlt köréjük, és ezek még akkor sem oszoltak széjjel, amikor már ő és Charles bácsi ismét a padon ültek, és atlétikáról meg politikáról beszélgettek. Ámbár az apja gyakran mondogatta, hogy Mike Flynn keze alól nem egy kiváló futó került ki az elmúlt években, Stephen azért csak bizalmatlanul pislogott az edzőjének petyhüdt, borostás arcába, amint hosszú, piszkos ujjai fölé hajolt, amelyek éppen cigarettát sodortak, ugyanakkor szánalommal nézte a szelíd, fénytelen, kék szemeket, amelyek hirtelen elfordultak a dohánysodrástól, és furcsán, bámészan belemeredtek a kéklő messzeségbe, mialatt a hosszú, duzzadt ujjak is abbahagyták a mesterkedésüket, és a dohányszemek meg szálak visszahullottak a zacskóba.
Hazamenet Charles bácsi gyakran benézett a kápolnába is, és mivelhogy Stephen nem ért fel a szenteltvíztartóig, az öregember megmártogatta benne a kezét, aztán meglocsolta szenteltvízzel Stephen ruháját meg a bejárat kőpadlóját. Térdelve imádkozott, s ilyenkor maga alá terítette vörös zsebkendőjét. Egy mocskos, megfeketedett imádságos könyvből darálta el fohászait, a könyv minden lapjának az alján ott volt a következő oldal első szava. Stephen is az öreg mellett térdelt, és tisztelettel adózott jámborságának, ha nem is osztotta azt. Gyakran eltöprengett azon, vajon miért is imádkozott olyan elmélyülten a bácsikája. Talán a purgatóriumban várakozó lelkekért, vagy a szép halál kegyelméért, vagy esetleg azért, hogy isten adja vissza neki legalább egy részét annak a tetemes vagyonnak, amelyet Corkban elvert.
Vasárnaponként Stephen apjával és nagybátyjával együtt indult sétára. Az öregember a tyúkszemei ellenére is fürgén gyalogolt, s nemegyszer tíz, húsz mérföldnyi utat is megtettek. Az út Stillorgannál, egy kis falunál vált ketté. Onnan vagy balra mentek, a dublini hegyek felé, vagy a goatstowni úton, s onnan tovább Dundrumba, haza meg Sandyfordon át kerültek. S akár az úton bandukoltak, akár behúzódtak valamelyik mocskos útszéli kocsmába, a férfiak mindig csak az olyan, szívükhöz közel álló dolgokról beszéltek, mint az ír politika, Munster vagy a családjuk legendája. Stephen mindegyik témát mohón hallgatta. Az olyan szavakat, amiket nem értett, addig mondogatta újra meg újra magában, amíg már kívülről is tudta őket. Ezek a szavak aztán valahogyan bepillantást nyújtottak neki az őket körülvevő valóságos világba. Úgy tűnt, egyre jobban közelít az az óra, amikor majd neki is részt kell vennie ennek a világnak az életében, és titkon már készült is arra a nagy szerepre, amely érzése szerint rá várakozott, de amelynek valóságos mibenlétét most még csak halványan sejtette.
Az estéit egyedül töltötte, ilyenkor elmerült a Gróf Monte-Cristo egy agyonolvasott fordításában. Ennek a sötét bosszúállónak az alakja testesítette meg számára mindazt,amit még aprócska korában különösnek és borzalmasnak festettek le előtte, vagy amit ő maga ilyennek képzelt. Olvasása után csomagolópapírból, papírvirágokból, színes selyempapírból meg a csokoládét burkoló arany- és ezüstpapírok maradványaiból az ebédlő asztalán felépítette a csodálatos, kincset rejtő szigeti barlangot. Ha végül megunta az önámítást, és összesöpörte mindazt, amit kirakott, Marseille ragyogó képe merült fel benne, a napsütötte rácsoké és Mercedesé.
Blackrockon túl, a hegyek felé vezető út mentén állott egy kis, fehér falú ház, amelynek a kertjében sok-sok rózsa virult; erről a házról elhitette magával, hogy ott is egy Mercedes lakik. Elmenet is, jövet is ez a ház jelezte számára a megtett utat: képzeletében pedig a kalandok végtelen sorát élte át, amelyek éppoly ragyogóak voltak, mint a regénybeliek, s e kalandok rendszerint azzal záródtak, hogy megjelent ő maga, csak éppen idősebb volt és szomorúbb, ott állt egy holdsütötte kertben azzal a Mercedesszel, aki sok évvel ezelőtt semmibe vette a szerelmét, azon büszke, de bánatos mozdulattal elhárított valamit, miközben ezt mondta:
„Asszonyom, sosem eszem muskotályszőlőt.”
Egy Aubrey Mills nevű fiúval szövetséget kötött, és az utcájabeli fiúkkal együtt kalandorbandát alapítottak.
Aubreynak a gomblyukából síp fityegett, az övére meg biciklilámpát csatolt, míg a többiek rövid botokat dugtak át tőrként az övükön. Stephen, aki olvasta, hogy Napóleon milyen egyszerűen öltözködött, úgy döntött, hogy megmarad puritán dísztelenségében, és ezzel még nagyobb gyönyörűségét lelte abban, hogy parancsadás előtt tanácskozott a hadnagyával. A banda be-betört egyes vénlányok kertjébe, vagy lent, a kastély körül csatázott a hepehupás, gazos sziklákon, utána úgy jöttek haza, mint az elfáradt csavargók, orrukban a tengerpart korhadó szagával, kezükön és hajukon pedig a hínár bűzlő, de tapadós maszatával.
Aubreyéknak és Stephenéknek ugyanaz a tejes szállította a tejet, ez az ember gyakran kivitte őket a kocsiján Carrickminesba, ahol a tehenek legelője volt. Mialatt a legények a teheneket fejték, a fiúk a szelíd kancán felváltva körbelovagoltak a mezőn. De amikor eljött az ősz, a teheneket behajtották a legelőről, s mikor Stephen először látta meg Stradbrookban a mocskos udvart, ahová a teheneket terelték, undorító zöld pocsolyáival, nyúlós tehénlepényeivel és a vályúkban párolgó korpával, összeszorult a szíve.
