„Na, hát ő valaki, akitől tanulni lehet” – vallotta Wolfgang Amadeus Mozart zeneszerző, minden idők egyik legnagyobb zenei lángelméje Johann Sebastian Bach zeneszerzőről, a zenetörténet kiemelkedő egyéniségéről.
1685. március 21-én született Eisenachban Johann Sebastian Bach. Nagy múltú zenészcsalád nyolcadik gyermeke volt, első zeneóráit apjától kapta. Tízévesen maradt árván, ettől kezdve legidősebb bátyja nevelte, az általa túl nehéznek ítélt kottákat éjszakánként, holdfénynél másolta magának. Szépen csengő szoprán hangja révén kerülhetett gimnáziumba, amikor hangja mutálni kezdett, szükség esetén hegedült, vagy orgonált és megtanulta az orgonaépítés művészetét.
Johann Sebastian Bach életének egyetlen színhelye Németország, német kisvárosok és rezidenciák; sohasem jutott világfórumokra, sohasem járt a kultúra nagy központjaiban. 1703-ban Bach hegedűsként csatlakozott III. Johann Ernst herceg magánzenekarához Weimarba, és ez idő alatt valószínűleg Johann Effler bírósági orgona asszisztenseként is dolgozott. Júliusban Bach Arnstadtba ment, hogy megvizsgálja a város az templomának (jelenleg a Bach-templom) Johann Friedrich Wender által épített orgonáját. Később kinevezték az Új Egyház orgonistájává. A Bach-család sok tagja 1620 és 1792 között Arnstadtban élt és dolgozott. Összesen tizenhét családtag született, nyolc férjhez ment, huszonöt pedig eltemettek a városban.
Tanulmányait követően számos városban működött orgonistaként és
karmesterként, és a népes Bach-famíliából ő tett szert a legnagyobb hírnévre. 1707-ben Mühlhausenben – a Szent Blasius-templom orgonistája lett – születtek első kantátái, és talán legismertebb műve, a d-moll toccata és fúga. Ez év októberében feleségül vette második unokatestvérét, Maria Barbarát a dornheimi (Arnstadt közelében) templomban.
A korra jellemzően amiképpen a festőket, úgy a zenészeket is összekötötte a külső helyzet s a szellemi elhelyezkedés közössége is. A ma klasszikusnak tekintett művészek polgári, sőt kispolgári családok sarjai, például Bachnak – nem csak az anyagi biztonság miatt – igen fontos, hogy elnyerje a szász választófejedelem udvari zeneszerzője címét.
Az 1708-1717-ig tartó weimari időszakra esett első nagy alkotó periódusa: itt írta számos orgonaművét és kantátáját, és kezdett tanítani. A nagyherceg annyira megkedvelte, hogy amikor Bachot Köthenbe hívták, csak négyhetes szobafogság után engedte el. Köthenben írta zenekari szvitjeit, csembaló- és hegedűversenyeinek többségét, a Das Wohltemperierte Klavier első darabjait, és a brandenburgi őrgróf megrendelésére a hat Brandenburgi versenyt. (A kottákat a megrendelő korai halála miatt sokáig csomagolópapírnak adták el, és csak véletlenül menekültek meg, amikor egy szakértőhöz kerültek).
Miután Bach visszatért a herceget kísérő Karlovy Vary-i utazásból, megtudta, hogy felesége, Maria Barbara rövid betegség után elhunyt és már el is temették. Halálának pontos oka máig nem ismert. Bachnak ebből a házasságából az évek során hét gyermeke – öt fiú és két leány – született, közülük Wilhelm Friedemann, Carl Philipp Emanuel és Johann Gottfried Bernhard lett ismert orgonista és zenész.
Feltehetően a háztartás fenntartásával és a gyerekekkel járó gondok miatt is a gyászév letelte után hamar, 1721. december 3-án Bach feleségül vette a 21 éves Anna Magdalena Wilcke udvari énekesnőt. Házasságuk 29 esztendeje alatt 13 gyermekük született, hat fiú és hét leány. Alig néhány nappal később Leopold herceg is megházasodott, ami miatt a zene iránti érdeklődése is enyhült. Mindenesetre, 1722-ben Bach ismét munkát és munkaadót kezdett keresni.
Bach 1723-ban nyerte el a lipcsei Tamás-templom kántori és zeneigazgatói állását, de csak több jelölt visszalépése után – a helyi tanács úgy értékelte, hogy a legkülönb helyett a középszerrel kellett megelégedniük. Felettesei sem művészetét, sem zsenialitását nem értették és nem értékelték, helyzete csak évek múlva rendeződött. Iskolai és templomi munkája mellett 1729-ben átvette a Collegium Musicum vezetését is, ami még az ő rendkívüli teherbírását is próbára tette. Hetente kellett új kantátákat írnia, emellett egyházi és világi zenék sorát komponálta, köztük a János- és a Máté-passiót, a monumentális h-moll misét, a Karácsonyi oratóriumot, a Kávé- és a Parasztkantátát, a Goldberg-variációkat (a cím a darab előadója, Bach egyik tehetséges tanítványának nevét őrzi).
Az 1740-es évektől sokat utazott Nagy Frigyes porosz király potsdami udvarába, ahol fia, Carl Philipp Emanuel szolgált udvari zenészként. A porosz király például, mikor az öreg Bachot vendégül látta egyszer Berlinben (1747), maga adta föl neki a „királyi témát”, melyből azután a Musikalisches Opfer fúga- és kánonsorozata készül. Ereje gyengült, élete utolsó éveiben cukorbetegségével összefüggő szembaj kínozta, de még ekkor is egy nagy, egytervű sorozat gondolata nyűgözte le a lipcsei kántort: A fúga művészete tizenkilenc kontrapunktikus remekműben készült bemutatni egyetlen téma kifejtésének lehetőségeit. A befejezetlenül maradt művet már csaknem vakon komponálta.
A hangszeres polifónia utolsó mestere, a barokk zene egyik legnagyobb óriása 1750. július 28-án halt meg Lipcsében. Két házasságából húsz gyermeke született, közülük több hozzá hasonlóan a zenei pályát választotta. Második felesége kilenc élő gyermekkel osztozott az örökségen, de mert a fiúk nem segítették, tíz év múlva nyomorban halt meg. Halálát követően több műve elveszett, őt magát is egy időre elfeledték – a kor népszerű Bachja nem ő volt, hanem két fia, a berlini és a londoni: Carl Philipp Emanuel és Johann Christian – és csak Mendelssohn „fedezte fel”.
Bach élete első felében írt hangszeres zenéje összhangban állt kora esztétikai normáival, ám később nem követte a természetes, érzelmes és gáláns stílusideált. Utolsó, bonyolult polifón műveit a kortársak konzervatívnak, csak értelemre hatónak tartották, az érzelmi hatást hiányolták belőlük. Zenéjét nyolcvan évig szinte elfeledték, noha Haydnra, Mozartra és Beethovenre is hatott, a passiókat halála után először Mendelssohn adatta elő 1830-ban. Bach műveinek alig több mint a fele maradt az utókorra, műveinek összkiadása a 19. század közepén indult meg.
Bach és néhány kimagasló kortársa a polifónia utolsó nagy nemzedékét jelentik Európában. Bach nem volt drámaíró, sosem érdekelte a zenés színpad, az operamuzsika – bár a drámaiságot, a drámai víziókat tökéletesen alkalmazta -; az opera kivételével minden műfajban alkotott, kedvencei a korálok, a kánonok és a fúgák voltak. Munkásságának hatása felmérhetetlen, a nevéből adódó B-A-C-H motívumot többen is feldolgozták. A műveinek azonosítására szolgáló BWV (Bach Werke Verzeichnis) jegyzék több mint ezer tételre terjed ki.
Bach élete küzdelmes élet volt, de küzdelmei és összeütközései apró társadalmi méretekben, kispolgári keretek között, szinte rejtve játszódtak le, lokális perpatvarok és magányos vívódások képében. A szerénységéről ismert zenei zseni titkának a szorgalmat tartotta, és úgy vélte: bárki viheti annyira mint ő, ha kitartóan gyakorol.
„Végül pedig jön egy nemzedék, az 1675-1685 körül születettek nemzedéke, mely egymás mellé sorolja Bachot, Händelt, Rameau-t, Vivaldit, Durantét, Matthesont, Keisert, Telemannt, Domenico Scarlattit és Benedetto Marcellót. Minden nemzedék életében fontos, kiknek az árnyékában nő fel s kik nőnek fel az ő lombja alatt; de itt ez különösen jelentős. Minden nemzedék életében fontos, kiknek az árnyékában nő fel s kik nőnek fel az ő lombja alatt; de itt ez különösen jelentős. Mert a kulmináció zenésznemzedékét 1700-1720 körüli kibontakozásában még utoléri az 1650-1660-as években születettek diadalmas alkonya, öregkori kiteljesedése; az ifjú Bach még hallhatja Reinken és Buxtehude játékát, az ifjú Händel még belekerülhet Scarlatti, Corelli, Pasquini és Steffani körébe, az ifjú Rameau még közvetlenül átveheti Lalande, Campra és Couperin örökségét.” (A zene története)
